Poison In My Blood

Megérkezett a bétázott verzió! Köszönöm Rami ;)

Pár kommentnek igazán örülnék :P

~°~

Lehetne ennél is zűrösebb? 

Port Orchard… - sóhajtottam. Tudtam, hogy ez az egyetlen hely ahova most mehetek, és Marie az egyetlen személy, aki most segíthet nekem.
Fogalmam sincs, hogy mi zajlik körülöttem, de az események felgyorsultak és én bódultan szemlélem csak a dolgokat. Túl gyors, túl érthetetlen most minden. Egyik percben még Marie-nél nyaralok, a másikban már az Eleanor Williams Akadémia padját koptatom és vámpírokról meg vérfarkasokról tanulok. Sokk, ez az egyetlen szó, amivel most le tudnám írni a történteket.

- Kisasszony, ha nem száll fel azonnal, kénytelen leszek itt hagyni Önt! – mordult rám a busz sofőr.
- Nagyon sajnálom, megyek is – próbáltam valamifajta illedelmességet kicsikarni magamból. Megragadtam a bőröndömet és bizonytalan léptekkel elindultam a busz ajtaja felé.
Szememmel az üres helyeket pásztáztam. A busz végében találtam is egy alkalmasnak tűnő helyet, se előtte, se mellette nem volt egyetlen ember sem. Gyorsan behajigáltam a cuccaimat egy ülésre, én pedig a mellette lévőn foglaltam helyet.

Egy morgás, majd egy óriási durrogás közepette a busz elindult.
Az állomásról kihajtva valamelyest megkönnyebbültem, minden egyes kilométerrel felszabadultabbnak éreztem magamat.
Megnyugtatott az érzés, hogy kikerültem abból az őrültek házából, amit mások iskolának neveznek.
Persze a barátaim hiányozni fognak... Claire. Mennyi marhaságot csináltunk együtt. Mellette az ember sohase unatkozik... Zoey. Hát vele a kapcsolatom nem indult egyszerűen, de végül is egész jó barátok lettünk. Bármilyen meglepő, de még Maxim is hiányzik. Szeretem. Nem szerelemmel (már), de szeretem, mint egy barátot, az egyetlen hímnemű barátomat.

Talán sokan gyávának fognak tartani, hogy csak így elmenekültem és még csak nem is harcoltam, pedig a filmekben, mindig így szokás. Nem vagyok egy harcos típus, nem vagyok Lara Croft. Én csak szeretném élni az életemet.

Hirtelen megcsörrent a mobilom. Előkotorásztam a táskámból, aminek természetesen az alján találtam rá. Felpattintottam a telefon fedelét, a kijelzőn az SMS-t jelző kis boríték villogott. Gyorsan megnyitottam az üzenetet.

Először csak bambán néztem a kijelzőt, majd szép lassan leesett a tantusz. Ma van augusztus 13.! Ma van a tizennyolcadik születésnapom. Felnőtt, független nő lettem… Elméletileg.

A busz csikorgó fékezéssel jelezte, hogy megérkeztünk, az első megállóhoz. Már csak öt megálló.

Tudtam, hogy az út még sokáig fog tartani, így megengedtem magamnak egy kis szunyókálást, hisz ha egy kicsit utánaszámolok talán már több mint 24 órája voltam talpon, így érthető, hogy az álom hamar utolért. Legnagyobb szerencsétlenségemre egy szörnyen nyomasztó álomba csöppentem.
Egy hatalmas fehér teremben találtam magamat ahol minden hófehér volt. Előttem három trón szerűség, egytől egyig fehér. Én vérvörös estélyiben állok. Mellettem egy nálam kétszer nagyobb ablak, egy hófehér függönnyel letakarva. Hirtelen szél támad a teremben, és a függönyt elém libbenti. Mire sikerül lehámoznom magamról a fehér anyagot, a három trónt már elfoglalta egy nő és két férfi. Barátságosan mosolyogtak rám. A nő a kezével int nekem, hogy menjek közelebb hozzá.
- Gyere elém, lányom! Már régóta várunk rád – szólt hozzám egy kis akcentussal.
- Chantal, lányom – hívogatott az ismeretlen férfi is.

Újabb csikorgó hang, erre riadtam fel szörnyű álmomból.
Már csak négy megálló… – gondoltam, és ez így folytatódott…
Már csak három…
Kettő…
Egy…
Port Orchard, hát itt lennénk – mormoltam magamban. Fogtam a bőröndömet, és a busz ajtaja felé indultam. Nagy nehezen levergődtem a busz lépcsőiről, és immár a friss, esős port orchard-i levegőbe szippanthattam bele.

Egy óra elteltével már nénikém háza előtt toporogtam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Bemenjek-e? Mit mondjak neki, ha megkérdezi, hogy mit keresek itt? – ezek a kérdések cikáztak a fejemben.
A belső hangra hallgatva nem rontottam be egyből a házba. Átvágva a rózsabokrokon, Marie ablaka alá osontam.
Bent a nénikémet pillantottam meg. A konyha felé haladt, egyenes ahhoz az ablakhoz, ami alól én kémleltem a bent folyó eseményeket. Már épp kilesett volna az ablakon, amikor egy újabb személy termett a konyhában.
- Marie, remélem, minél előbb megtalálja az unokahúgát. Azt hiszem, tudja, hogy súlyos következményekkel fog járni, ha nem viszi vissza az akadémiára – mondta az ismeretlen, csuklya alá rejtett arcú férfi.
- Igen, tudom uram – sóhajtott.

Mégis mi ez a nagy felhajtás körülöttem? – tettem fel a kérdést magamnak, és mintha csak a csuklyás alak hallotta volna a gondolataimat, így kezdett el beszélni:
- Marie, Ön nagyon jól tudja, hogy az a lány, akit maga az unokahúgának hív, egy kulcsfontosságú szereplője az ősi őrző-vámpír háborúnak. A Rousseau klán már így is hatalmas, és ha igaz a jóslat, akkor Chantal Rousseau lesz a legtisztább vérű vámpír mind közül. Ezt a klán is jól tudja. Ezért is rabolta el az Ön nővére tizennyolc évvel ezelőtt a lányt. A piszkos munkát már Sophia elvégezte, magának csak annyi volt a feladata, hogy az akadémiába juttassa, de amint látom, Ön még erre sem képes.
Chantal Rousseau? Ez az a név, amin álmomban szólítottak! Mi ez az egész?

- Nagyon sajnálom, Uram, többet nem okozok csalódást – hódolt be az előtte álló alaknak Marie.
- Ez az utolsó esélye, ne szúrja el – fenyegette a csuklyás férfi, majd egyszerűen kilépett az ajtón és egy fekete Mercedesbe ülve elszáguldott a poros úton.

Itt és most ki kellett derítenem, hogy mi folyik körülöttem. Dühös léptekkel indultam el a bejárati ajtó felé. Kérdőre kellett vonnom a nagynénémet.
Ki az a Chantal? Milyen Rousseau klánról beszéltek? Valamint a legfontosabb, kit rabolt el anya?
Legszívesebben azon nyomban ordibálni kezdtem volna, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget, de tudtam, hogy erre most nincs időm.
A nappaliba belépve egy felettébb meglepett Marie-ba ütköztem. Valamiért nem számított arra, hogy épp itt, a saját lakásában fog rám találni
- Candra? Te itt? – kérdezte megrökönyödve.
- Amint látod – válaszoltam, egy lépéssel közelebb jött hozzám. Talán egy másodpercig sajnálatot láttam a szemében, majd visszavette szigorú maszkját és dühödten így szólt:
- Neked az akadémián lenne a helyed. Azonnal szállj be a kocsiba! Visszaviszlek! – ordított velem életében először. Összetörtem. Nem bízhattam benne sem, láttam rajta. Valami határozottan nem stimmel vele.
- Menjek vissza? Ezt most komolyan gondolod? Az egy őrültek háza!
- Visszamész és kész! – mondta dühösen.
- Miért mennék vissza? Utálom azt a helyet! – mondtam szikrákat szóró szemmel.
- A saját érdekedben teszem, amit teszek – próbált ész érvekkel hatni rám.
- Még, hogy az én érdekemben. Hallod miket beszélsz? Már nem hiszek neked el semmit!
- Candra, ne merj így beszélni velem. Mi ütött beléd? – háborodott fel.
- Mindent hallottam…
- Jaj, Istenem! – tapasztotta kezét a szájára. Közelebb lépett hozzám, próbált megölelni, de én kibújtam az ölelés elől, ekkor megragadta a kezemet és a kanapé felé kezdett húzni. Leültet, ő pedig egy fotelben foglalt helyet.
- Azt hiszem ideje őszintén beszélnünk egymással. – mondta komolyan.
- Igen, azt hiszem, ideje lenne, csupán 18 évet kell átbeszélnünk – válaszoltam gúnyosan.
- Csupán – mutatott idézőjelet a kezével. Próbált mosolyra fakasztani, nem sok sikerrel.

Éreztem, hogy hosszú mesének nézek elébe.

- 1992. augusztus 13-án születtél Párizsban, egy hatalmas vámpír klán legkisebb gyermekeként. A valódi neved Chantal Rousseau. Egy legenda szerint, te leszel a legtisztább, és ez által a legerősebb vámpír a földön, feltéve, ha átváltozol.
- Lehet, hogy a tudásom felületes, de az mégis, hogy lehet, hogy egy vámpírnak gyermeke szülessen? – vágtam furcsa képet.
- Csakis a legerősebb és legősibb klánokban fordulhat ez elő. Mondhatjuk, úgy is, hogy ritka, mint a fehér holló.
- Értem, kérlek, folytasd – mondtam komolyan.
- Azért, hogy megakadályozzuk, hogy a vámpírok leigázzák az őrzőket elraboltattak téged…
- Anyuval? Vagyis Sophiával? – ejtettem ki kicsit furán ezt a nevet.
- Az anyáddal – nyomatékosította az anya szót.
- Ő nem az anyám, ő csak egy őrző, aki elrabolt és abban a tudatban nevelt fel, hogy a lánya vagyok és a családjához tartozom, de eközben végig kívülálló voltam – fújtattam dühömben.
- Hogy mondhatsz ilyeneket? Ő az anyád! Ki tanított meg járni, beszélni, és még folytathatnám a felsorolást!
- 18 évig éltem teljes tudatlanságban! Szerintem érthető, hogy „kissé” ingerült vagyok! – álltam fel a kanapéról és a bejárati ajtót tűztem ki célul.
- Cannie, ne menj! Mindent csakis a te érdekedben tettünk! Az akadémiára is csak azért írattunk be, hogy megvédjünk – próbált meg hatni rám Marie.
- Megvédeni? Mégis kitől? Talán a családomtól? Nevetséges vagy! – folytattam az utamat az ajtó felé. Útközben az egyik polcon megpillantottam egy képet a „családomról”. Odaléptem a képhez, egy ideig csak bámultam, majd teljes erőből a földhöz vágtam.
- Viszlát, Marie! – hatalmas erővel becsaptam az ajtót.
- Nincs hova menned! Gyere vissza, beszéljük meg! A 18. születésnapod után minden meg fog változni! Kérlek! – kiáltott utánam.
- Kösz nem! – belevetettem magamat az erdő mélyébe. Nem tudtam merre felé tartok, fogalmam sem volt hol fogok kikötni.

A hatalmas bőröndömet magam után húzva érkeztem meg egy tisztásra. Úgy döntöttem, hogy ideje lesz pihenni. A pakkomat a rét szélén hagytam, én pedig egészen a tisztás közepéig elsétáltam. Ott belevetettem magamat a fűbe és csak a csillagokat bámultam. Ez valamelyest lenyugtatott, és rádöbbentem, hogy úgy viselkedtem akár egy idióta. Bármennyire is haragudtam Marie-ra nem kellett volna így beszélnem vele, de most már késő. Nem fogok visszamenni hozzá. Lehet, hogy borzasztóan reagáltam a mondandójára, de az biztos, hogy jól tettem, hogy otthagytam az akadémiát, és hogy otthagytam az álnénikémet.

- Már csak ki kéne találnom, hogy mit is kezdjek ezek után. Rejtőzzek el? Keressem meg a családomat? – elmélkedtem hangosan.
- Először talán felhagyhatnál azzal, hogy magadban beszélsz – jött egy gúnyos hang valahonnan mellőlem.
- Ha-ha, nagyon vicces vagy – értékeltem a poént. – Különben is haragszom rád, William. De talán a gyűlöllek még jobb szó lenne az irántad érzettekre.
- Tudom – válaszolt szűkszavúan.

Öt percig csak feküdtünk egymás mellett. Egyikünk sem szólt a másikhoz. Ez idő alatt újra felidéztem magamban a nemrég történteket. Rá kellett jönnöm, hogy ismételten túlreagáltam a dolgokat. Még csak nem is vártam meg, hogy William szóhoz jusson. Éretlen voltam, ez az egyetlen magyarázat a tetteimre és a forrófejűségemre.

- Nagyon sajnálom! – bukott ki belőlem hirtelen.
- Mégis mit? – könyökölt mellém.
- Azt, hogy csak úgy letámadtalak. Mostanában elvesztettem saját magamat. Nem hallgatok meg senkit. Azt hiszem, egy kicsit kikészültem.
- Megértelek, nem lennék a helyedben. Hihetetlen sebességgel változott meg körülötted minden. Új név, új család, új iskola és még sorolhatnám…
- Te meg mégis honnan tudsz az állítólagos családomról? – döbbentem meg.
- A vámpíroknak igen jó a hallása, Chantal – mosolygott rám.
- Hát persze… a vámpírok
- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de el kell mesélnem mi történt azzal a lánnyal.
- Emmával – javítottam ki.
- Igen, vele. Tehát, nem öltem meg, és még csak nem is bántottam. Én csak a futár voltam.
- Futár? Ugye tudod, hogy ez most egy kicsit furán hangzott – mosolyogtam a mai nap folyamán először.
- Lehet, hogy furán hangzik, de mi így nevezzük. Na, de ez mellékes. Az volt a feladatom, hogy a lányt elvigyem Joyce-hoz. Ő pedig átváltoztatta. A mai napig nem értettem, hogy miért…
- Már tudod, hogy miért?
- Igen, van egy elméletem. Miattad.
- Mi? Miattam? – döbbentem le a mai nap folyamán körül belül századszorra.
- Egyszerűen csak összekevert titeket.
- Én még mindig nem értem?
- Pedig egyszerű. A Rousseau klán hatalmas összeget ajánlott fel, valamint tagságot a klánba annak, aki megtalálja a lányukat, és eléjük viszi.
- Ennyire hatalmas ez a klán? Mindenki a lábaik előtt hever? – kérdeztem izgatottan.
- Igen, a leghatalmasabb.
- Egy valamit még mindig nem értek. Miért próbálnak eltávolítani a családomtól?
- Erre elég egyszerű a válasz. Már megbocsáss, de a családod minden tagja egy seggfej. Azt hiszik, hogy ők mindenki felett állnak és, hogy bármit megtehetnek. Nekik egy ember élete nem jelent semmit.
- Oh – csak ennyit bírtam kinyögni.
- Persze a másik fél sem jobb. Az őrzők úgy gondolom, hogy csak ki akarnak használni. Elrejtenek a klán elől, teletömik a fejed mindenféle marhasággal, hogy végül megutáld azt, ami vagy.
- Esküszöm, ha ez tovább folytatódott volna, én megőrültem volna.
- Nem csodálom, sznob hely – mondta flegmán.
- De jelen pillanatban lehet, hogy jobban járnék, hogyha visszamennék az akadémiára.
- De miért? – egy kicsit közelebb csúszott hozzám.
- Nincs hova mennem, megszöktem és még Marie-t is magamra haragítottam - válaszoltam szomorkásan, közben pedig a cipőm orrát kezdtem el fixírozni a félhomályban.
- Ezt a gondot könnyen orvosolhatjuk – villantott rám egy cinkos mosolyt.
- Mégis hogyan? – élénkültem fel valamelyest.
- Megszökünk – vigyorgott, én pedig a döbbenettől szóhoz sem jutottam. – Csak te és én. Már évek óta tervezem, hogy otthagyom Joyce-t és az őrült szabályait. Ketten új életet kezdhetünk? Na, mit szólsz hozzá?

*Győrfi Tamás idézet

Egy hatalmas fehér teremben találtam magamat ahol minden hófehér volt. Előttem három trónszerűség, egytől egyig fehér. Én vérvörös estélyiben állok. Mellettem egy nálam kétszer nagyobb ablak, egy hófehér függönnyel letakarva. Hirtelen szél támad a teremben, és a függönyt elém libbenti. Mire sikerül lehámoznom magamról a fehér anyagot, a három trónt már elfoglalta egy nő és két férfi. Barátságosan mosolyogtak rám. A nő a kezével int nekem, hogy menjek közelebb hozzá.

- Gyere elém lányom, már régóta várunk rád – szólt hozzám egy kis akcentussal.

- Chantal, lányom – hívogatott az ismeretlen férfi is.

Megérkezett a novella amit ígértem, nem a legjobb művem ,de remélem azért néhányatoknak tetszeni fog.

~°~

Megölted Emmát… Hagyj elmenni… - játszottam végig magamban ezredszerre is ezt a pillanatot.

Bármennyire is szerettem volna elmondani neki az igazságot nem tehettem. Ígéretet tettem annak a személynek, aki egykor mindennél fontosabb volt számomra, aki egykor az egész világot jelentette számomra.  Sosem mondhatom el az igazságot. Nem öltem meg Emmát, csupán egy alantas cél eléréséhez volt rá szükség. Vámpír lett. Joyce kérése volt. Én azóta sem tudom, hogy mi vele a célja, de a teremtőmnek hűséggel tartozom.

Ahogy a lány elindult kelet felé az akadémia irányába késztetést éreztem arra, hogy utána rohanjak és színt valljak előtte. Nem érdekelt volna, hogy mik lesznek a következmények, csak is egy valaki számított, Ő, bármennyire is nehéz volt ez bevallani saját magamnak. Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy a szívemet többé senki sem birtokolhatja, de ez a lány egy villámcsapásra megváltoztatott mindent. Berontott az életembe és fenekestül felforgatott mindent, akár egy tornádó. Mióta megismertem nem találom a helyemet.

Badarság lenne azt mondani, hogy ez egy mindent elsöprő szerelem a részemről, hisz alig ismerem a lányt, de valami vonzz hozzá és ezt ő is tudhatja. Máskülönben nem foglalkozatott volna a sorsa.

Örök életem során egyszer sem ártottam bele magamat egy halandó életébe. Mindig is úgy gondoltam, hogy a sors irányít mindent, életünket nem mi tervezzük meg, minden előre meg van írva. Candra esetében nem tartottam magamat ezekhez az elvekhez. Számtalanszor megmentettem már az életét, és ő még csak nem is tud erről.

Nem a nagynénje házában láttam meg először, mint ahogy ezt ő hiszi.

Candra körülbelül öt éves lehetett, amikor először megpillantottam. Gyönyörű kislány volt. Szüntelen mosolygott, arcát pedig csinos loknijai keretezték, épp a házuk előtt játszott, az édesanyja pedig az ablakból kémlelte lánya minden egyes rezdülését. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt, minden olyan volt akár egy átlagos családnál, sőt szinte már túl tökéletes. 

 Azonban egyik pillanatról a másikra az idill helyét valami szörnyűség vette át. Megérkezett Candra apja, első pillantásra nem volt semmi gond, de én az utca túloldaláról éreztem a minden porcikáját átitató alkoholszagot.

A lány boldogan szaladt apja felé, apró kezeit szélesre tárta, hogy egy öleléssel köszöntse szeretett apját. A férfi azonban ellökte magától.

- Átkozott kölyök – morogta az orra alatt.

Sebes léptekkel haladt a bejárati ajtó felé, kivágta azt és artikulálatlan ordítozásba kezdett.

Candra megszeppenve álldogált az ajtó előtt, nem mert belépni a házba.

Bentről dulakodás hangjai szűrődtek ki, tudtam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Emberi tempóban a házhoz siettem. Mire odaértem már csak zokogás hallatszott.

Az aprócska lány lerogyott a földre. Akármennyire is fiatal volt tudta, hogy mi zajlik benn. Odaléptem mellé, kissé ügyetlenül megsimogattam apró buksiját. Candra először hálásan pillantott rám, de aztán ennek az érzésnek a helyét a színtiszta félelem vette át. Tudta… tudta, hogy mi vagyok, természetesen azt nem, hogy vámpír vagyok, de az tudta, hogy valami sötét, valami gonosz. Talán gyermeki megérzés, talán veleszületett tehetség, sose tudtam kideríteni.

- Ne félj, nem foglak bántani – súgtam a kislánynak.

- Tudom – mondta félénken. – Miért csinálja ezt apu? Talán valami rosszat csináltam? Tudom, hogy miattam… - mondta könnyes szemekkel.

- Nem, nem a te hibád – próbáltam nyugtatni.

- Az én hibám, apu mindig azt mondja, hogy nem kellett volna megszületnem, csak bajt hozok rájuk. Egyszer azt mondta, hogy miattam fognak meghalni - húzodott közelebb hozzám. 

- Ne beszélj butaságokat – válaszoltam.

Évek teltek el úgy, hogy nem tudtam megszabadulni az aprócska kislány arcától.  Könnyes szeme mindig előttem volt. Éreztem, hogy nem fogok tudni elszakadni tőle. Szüksége van rám, és nekem is ő rá.

Egy nap ismételten a házuk közelében bóklásztam. Candra nem volt otthon, már iskolába járt. Kilenc éves lehetett, már nem emlékezett arra a szörnyű napra és talán a többire sem. A szülei ismét veszekedtek. Vámpírképességeimet kihasználni egy szempillantás alatt az egyik ablak közelében termettem.

- Nem fogtad fel, hogy mekkora veszéllyel jár felnevelni őt. Mindenki őt akarja, és ha egyszer megtalálják annak beláthatatlan következményei lesznek. – dühöngött.

- Nem érdekelnek a következmények. Úgy szeretem őt, mintha a saját gyermekem lenne. Nem érdekel kinek a leszármazottja. – mondta dühösen az anya.

- De ő nem akárkinek a leszármazottja! A tizennyolcadik születésnapja után égen és földön is őt fogják keresni!

- Meg fogom védeni! – jelentette ki magabiztosan a nő.

- Örűlt vagy! – ordította a férfi. – Ez a lány az egyik leghatalmasabb vámpírfejedelem leszármazottja!

Egy újabb emlékkép villant be. Candra tizenkét éves. Épp valamelyik barátnőjéhez tart. Már sötétedett.

Épp egy elhagyott sikátoron vág át.

- Milyen buta – gondoltam magamban. – Szülei talán nem mondták neki, hogy ne mászkáljon ilyen helyeken! - hibáztattam a szülőket.

A lány bátran haladt keresztül a sikátoron. Csupán egyszer pillantott a háta mögé, végig magabiztosan sétált. Én a sarokról figyeltem minden egyes léptét.
Egyszer csak egy kisebb csoportra lettem figyelmes. Candra felé kezdtek el mutogatni, és egymás között már meg is beszélték, hogy mit fognak tenni a lánnyal. Hihetetlenül dühbe gurultam. 

- Aljas szemétládák! – gondoltam magamban. Nem törődtem azzal, hogy lelepleződhetek, nem is próbáltam meg emberinek mutatni magamat. Azt akartam, hogy tudják, hogy mi vagyok és azt , hogy rettegjenek…

Azelőtt meg sosem öltem embert, pedig a legtöbb újszülött vámpír kontrollálhatatlan, sorra gyilkolják az embereket.
Azonban azon az estén a félelem, hogy a lány életét veszti elvette az eszemet. Gyilkoltam. Mindegyikőjüket megöltem.

Megszámlálhatatlan emlék tört elő még belőlem. Annyi minden köt ehhez a lányhoz, de ő mégsem tud ezekről. A vérengző vámpírt látja bennem, nem pedig az embert, aki talán egyszer szerethetné.

Már lassan egy hónap telt el az ominózus eset óta, amikor is Maximnak, vagyis Mr. Ballardnak az arcát egy jókora monoklival díszítettem. Azóta is néha, ha elhaladok, egy kisebb diákcsoport mellett összesúgnak és páran mutogatnak is rám.

- Nézd, ott az a csaj, aki behúzott az új tanárnak – pusmogják.

Sose szerettem volna a figyelem középpontjába kerülni, de most a jobb egyenesemnek hála, még mindig számtalan szem szegeződik rám. A monokli már rég eltűnt, de ez hírnevem mit sem változtatott.

A barátaim Claire, Zoey és Sophia is előszeretettel gúnyolódnak rajtam. Azóta is csak a „halálos jobbos” néven emlegetnek.

Az elmúlt hetek igazi kis csapattá kovácsoltak minket. Zoey, még a Sophia-val kötött barátságommal is megbékélt, és újabban már hajlandó néhány mondatot váltani a fent említett személlyel. Ám azt biztosan kijelenthetem, hogy a két lány között sose fog egy tartós és igaz barátság kialakulni. A kapcsolatuk amolyan „elvisellek, de azért ne próbálj meg a közelembe férkőzni” szinten megakadt. Hiába próbálom őket egy hullámhosszra állítani, valahogy ők sose veszik egymás adását, így pár napi kísérletezés után fel is adtam.

A legnagyobb szerencsém Claire-rel van. Őt bármilyen társaságba bedobhatta az ember, ő minden csoport között boldogan elevickélt. Egy igazi társasági ember, és egyben a legjobb barátnőm is. Ő az, akinek mindent elmesélhetek, beavathatom a legnagyobb titkaimba is. Claire az egyetlen, aki tud Williamről és a buli után történtek minden egyes mozzanatáról, és azóta is töretlenül azt hajtogatja, hogy ne bízzak egy vámpírban. Kerüljem el messziről és ne keressem.

Az utóbbiakkal nincs is sok gond, hisz Williamnek nyoma veszett, miután én annyi mindent a fejéhez vágtam és az erdőben magára hagytam. Igazából nem is bánom, így legalább az érzelmeim valamelyest csillapodhatnak, és végre józanésszel is átgondolhatok mindent. A gyilkosság nem tartozik azon tettek közé, amit az ember egyszerűen csak elfelejt és onnan folytat mindent ahol abbamaradt… Williamet kitöröltem az életemből.

- Candra, nincs idő itt üldögélni, gyere, olyan gyönyörűen süt kinn a nap! Itt az idő, hogy egy kis színt is összeszedjünk – rángatta Claire a karomat. Engedtem az energiabomba unszolásának és az akadémia mögött lévő park felé vettük az irányt.

A nap tényleg gyönyörűen sütött, bár szinte már inkább égetett. Előttünk szebbnél szebb virágok nyílottak, színkavalkádba borítva mindent. A park közepén lévő szökőkútban néhányan nyakig vizesen üldögéltek vagy éppen a többieket fröcskölték vízzel.

Tisztes távolságból figyeltük az eseményeket, amikor egyszer csak valakik megragadták a kezeimet és a szökőkút felé kezdtek el ráncigálni. Sophia és Crystal – Sophia legjobb barátnője - ellenkezésemmel mit sem törődve rángattak.

- Ne, ne, ne csak ezt ne! – próbáltam kirángatni a karomat.

- Gyere már és ne ellenkezz! – utasított Sophia. – Jó lesz, hidd el! – Claire felé pillantottam, aki bátorítóan mosolygott, kezével pedig a szökőkút felé mutogatott. Beadtam a derekam és önszántamból a vízbe vetettem magam.

A július nem csak tikkasztó meleget hozott magával, hanem újdonsült haverokat is. Igaz, ez nem az a fajta barátság, ami tűzön-vízen át tart, inkább csak olyan, ami megragad az ökörködés szintjén. Jókat tudok mindannyiukkal beszélgetni, de az igaz barátokat nem pótolják.

- Can, ide süss! – kiabálta felém Alex, aki épp egy kézenálláshoz készülődött. Nekiindult, lendítette a lábát, majd egy óriási esés lett a vége.

- Ez még csak a bemelegítés volt – mentegetőzött pirulva. Mi pedig a hasunkat fogva röhögtünk szegény Alex szerencsétlenkedésén.

A délután további része hasonlóan jó hangulatban telt. Minden diák élvezte a verőfényes napsütést. Még Zoey is, aki általában mindenhez a lehető legnegatívabb módon áll hozzá. Jó hangulatának okát csakis Claire és én tudtuk. Rajtunk kívül senki se tudott, a közte és Tyrone között fűződő kapcsolatról. Senki, még a szüleiek sem tudták, hogy ők mennyire szeretik egymást és, hogy mennyire boldogok egymás mellett. A titkukat akár az enyémhez is lehetne hasonlítani. Mindketten szeretnek, én pedig szerettem valakit, akit nem szabadna. Egy cipőben járunk, bár erről nekik fogalmuk sincs.

Miután az óra kilencet ütött, mindenkinek a hálószobájában kellett tartózkodnia. A tanárok mind a lányok, mind a fiúk hálókörzetében éberen „járőröztek”. Ha valakit ilyentájt is kinn találtak, annak elég súlyos következményei voltak. Az illető úgymond, házi őrizetbe került, tehát két teljes héten át nem léphette át a szobájának küszöbét, csak ha órára indult. Ez volt minden diák rémálma. Mégis ki akarni két hétig egy szobában porosodni?

Mint a jól nevelt kislányok, Claire-rel és Zoeyval már negyedórával a takarodó előtt a szobánkban kuporogtunk. Claire a fejébe vette, hogy ma egy igazi lányos estét tartunk, így ennek megfelelően a szoba padlója tele volt mindenféle sminkcuccokkal és a körömlakkokkal, a szivárvány összes színével.

- Nem fog fájni! Gyere már Zoey! – parancsolta Claire. Zoey nagy nehezen odavánszorgott a Claire előtt lévő puffhoz és ledobta magát.

- Mivel kezdjünk smink vagy körmök? – kérdezte vidáman.

- Nekem mindegy, csak essünk túl rajt hamar – válaszolta „lelkesen”.

- Nem a kivégzésedre készülsz, mutass már valamiféle lelkesedést – így Claire.

Hiperaktív barátnőmnek hála én sem maradtam ki a „mókából”, minden egyes porcikámon végzett valamilyen átalakítást. Font, festett, göndörített, vasalt, reszelt, vágott és még ki tudja mi mindent csinált.

Éjfélkor már mind az ágyunkban szuszogtunk. A sok átalakítósdi teljesen kivett belőlünk mindenféle energiát.

A legmélyebb álmomból riadtam fel, amikor kopogást hallottam. Gyorsan körbenéztem, hogy a többiek is hallották-e, de ők békésen szunyókáltak. Újabb kopogás. Tudtam, hogy ez már biztosan nem álom. Feltápászkodtam az ágyból és lomha léptekkel az ajtó felé indultam, út közben pedig felrúgtam néhány körömlakkot és egy doboznyi festéket.

Mielőtt még egy újabb kopogás hangozhatott volna el, kitártam az ajtót. Két meglepett szempárral találtam magam szembe, Sophia és Crystal volt.

- Ti meg mit kerestek itt ilyenkor? – kérdeztem egy ásítás közepette.

- Inkább az lenne a kérdés, hogy te mit csinálsz ilyenkor ágyban? – kérdezte Sophia, Crystal kuncogott mellette.

- Lehet, hogy most jobb dolgot, mint mi – mondta Crystal.

- Talán igaza van? – nézett rám kérdően Sophia.

- Nem, dehogyis – válaszoltam.

- Hát, ha nem, akkor gyere velünk. Ja, de előtte még fésülködj meg, mert Crysen kívül, még sokan fogják ugyanazt a következtetést levonni – mondta mosolyogva.

Az ujjaimmal egy kicsit megfésültem a hajam.

- Na, így jó lesz? – kérdeztem gúnyosan.

- Tűrhető – válaszolta Crystal.

- Most már elárulnátok, hogy mégis hova visztek?

- A szobánkba – vágták rá egyszerre.

- Csak, hogy emlékeztesselek titeket, holnap suli.

- Az nem számít, gyere – fogta meg a kezem Sophia és már rángatott is volna ki a szobából.

- Rendben, megyek, de szólok Zoeyéknak is – fordultam volna meg, de Sophia nem engedte el a kezem.

- Nem is tudom hogy mondjam, de… ők nem jöhetnek – magyarázta Sophia.

- Ezt meg hogy érted? – értetlenkedtem.

- Nem és kész. Nem tartoznak oda – válaszolt sebesen Crystal.

- Nem megyek nélkülük – mondtam ingerülten.

- De jössz – mondta Sophia különös arckifejezéssel. Szeme mintha magába szippantott volna és kitörölt volna mindenféle ellenkezést.

Bólintottam, akár egy tudatnélküli zombi.

- Megyek – válaszoltam.

- Jó kislány! – vihogott Crystal. 

A két lány elindult előttem, én pedig követtem őket. Végighaladtunk a kísérteties, kőborítású folyosón, ahol egyetlen egy fényforrás sem volt. Mikor elértünk Sophia ajtaja elé, ő megfordult és egyenes a szemembe bámult.

- Most pedig jól fogod magad érezni – mondta ugyanolyan furcsán, mint az előbb.

- Jól fogom magam érezni – válaszoltam.

- Akkor induljon a buli! – csapta össze a tenyerét, és betuszkolt a szobába.

A szobában talán tízen lehettük, néhányukat alig vagy nem is ismertem, de valamilyen oknál fogva felszabadultan beszélgettem mindannyiukkal. Kábának éreztem magam, mintha nem is én irányítottam volna a végtagjaimat.

Elindult egy lassú szám a lejátszóban, én pedig mintha dróton rángatnának táncolni kezdtem a többiekkel. Mind a zene ütemére ringatóztunk. Aztán filmszakadás és csak arra emlékszem, hogy újabb és újabb italok kerülnek elém és fogyasztom el őket.

Sophia egy újabb pohárral tér vissza.

- Igyál – mondja kedvesen.

- Ne… nem kérek többet – mondtam akadozva.

- De kérsz – megint ugyanaz a pillantás, én pedig, mint egy rongybaba, engedelmeskedem. Lehajtottam, akármennyire is ellenkezett a gyomrom.

Bódulatom, mintha egy szempillantás alatt eltűnt, ahogy Sophia elhagyta a szobát. Olyan volt az egész mintha egy „kikapcs” gombbal visszatértem volna. A korábbi tudatnélküliségem eltűnt, csupán az alkohol hatását éreztem. A gyomrom kavargott, az egyensúlyérzékem pedig cserbenhagyott.

A félelem felkúszott a gerincemen. Nem tudtam, hogy vajon ki ez a lány, mit akar tőlem és mi ez a furcsa képesség?

Tudtam, hogy menekülni csak addig van esélyem ameddig Sophia nincs a szobában. Földön feküdtem, forgott körülöttem minden. A kezemmel valamilyen stabil tárgyat kerestem. Egy kanapé volt pont mellettem. Megragadtam a karfáját és feljebb húztam magamat.

Ahogy sikerült álló helyzetbe tornásznom magamat, dülöngélve ugyan, de eljutottam az ajtóhoz.

Kiléptem a fülledt szobából és egy jókora adag friss levegőt szippantottam be. Futásnak eredtem, egyenesen a park felé mentem. Reméltem, hogy ott nem talál rám senki. Útközben párszor orra buktam és a könyökömet, majd pedig a térdemet is csúnyán felhorzsoltam. Azonban a fájdalommal akkor nem törődhettem. Csak az járt a fejemben, hogy minél távolabb kell kerülnöm Sophia-tól. Mégiscsak Zoeynak volt igaza, valami nem stimmel itt.

Elértem a patakhoz, ahol korábban Williammel találkoztam. Ott leültem és megmostam az arcomat a vízében. Valamelyest már kezdett kitisztulni a fejem, azonban a koordinációs képességem még nem tért vissza teljesen. A kezeim pedig megállás nélkül remegtek. Tudtam, hogy szólnom kéne valakinek, de nem mertem visszamenni, valamint Claire-t és Zoeyt sem szerettem volna bajba keverni. Sophia készül valamire, biztos voltam benne, de egy valamit nem értettem, hogy miért vagyok én a célpont?

Már lassan kér órája ücsörögtem a patak partján. Legnagyobb szerencsémre senkise indult a keresésemre.

Négy óra tájt lehetett, amikor végre elszántam magamat, hogy elszakadjak a nyugalmat és biztonságot jelentő kis patakocskámtól. Lassan haladtam a kitaposott ösvényen. Arra mentem ahová a lábam vitt.

Ép ésszel még mindig nem tudtam feldolgozni mindent. Én bíztam Sophia-ban és úgy gondoltam, hogy a barátom, de egyszeriben mintha átváltott volna. Őrület csillogott a szemében és valamilyen különleges erőt is birtokolt, amit nem tudtam meghatározni. Az órákon már hallottam róla, hogy egyes emberek bírhatnak különleges képességekkel, amik felerősödhetnek azzal, hogy például vámpírrá változnak, de sose gondoltam volna, hogy a saját bőrömön fogom megtapasztalni. Ha Sophia ereje már most, emberi testben is ennyire hatásos, vajon mikre lenne képes, ha vámpír lenne?

Mikor végeztem az eszmefuttatásommal rádöbbentem, hogy a tanárok körletében vagyok. Rájöttem, mit kell tennem, csak egy valakiben bízhatok igazán. Maxim, a közelharctanárom és egyben a legnagyobb titkom.

Bizonytalanul bekopogtattam az ajtaján. Pár másodperc múlva motoszkálást hallottam az ajtó túl oldaláról. Maxim kinyitotta az ajtót és amint megpillantott, berángatott a szobába.

- Te meg mit keresel itt, tudod, hogy nem szabadna itt járnod! Még valaki elkezd gyanakodni – idegeskedett.

- Ugyan, ki venne észre ilyenkor? – kérdeztem csendesen. Maxim észrevette, hogy valami baj van. Közelebb húzott magához és megölelt.

A kapcsolatunk nem volt hétköznapi, hisz ő tanár volt én pedig diák, de mégis mintha valamilyen láthatatlan erő vonzana hozzá. Képtelen voltam elszakadni tőle.

- Nyugodj meg, és mesélj el mindent – mondta lágyan, majd egy puszit nyomott a számra.

Úgy tettem, ahogy mondta és elmeséltem minden egyes részletet.

- Ez lehetetlen – mondta elképedve.

- Nagyon is lehetséges

- Nem lehet, hogy túl sokat ittál? – kérdezte Maxim.

- Nem, vagyis igen, de nem önszántamból – próbáltam elmagyarázni.

- És honnan veszed, hogy Sophia ártani akart neked? Lehet, hogy csak azt szerette volna, hogy egy kicsit kibújsz a csigaházadból és elkezdesz élni. Be kell, hogy valld, hogy a barátnőid nem a legnagyobb parti arcok a suliban – vigyorgott, én pedig belebokszoltam egyet a vállába. – Ezt meg miért kaptam, nem volt elég az a monokli? – viccelődött.

- Lehet, hogy nagyobbat kellett volna ütnöm – duzzogtam. Leültem az ágyára és rá sem néztem.

- Ugyan, ne csináld ezt! Tudod, hogy csak vicceltem – simogatta meg a hátam.

- Én szeretem Claire-t és Zoeyt, úgyhogy jobb lesz, ha nem viccelődsz velük és engem pedig nem nézel kisbabának – morogtam.

- Hidd, el nem nézlek kisbabának. Ha az lennél ezt csinálnám most? – kérdezte kacéran, majd megcsókolt.

- Ez így nem érvényes! Nem tudok rád haragudni – kuncogtam.

- Csak egy valamit ígérj meg. Ne ítélkezz elhamarkodottan. Sophia nem hiszem, hogy ártani akart neked, talán csak egy kicsit elvetette a sulykot, annyi az egész. Bízz bennem!

- Rendben – sóhajtottam.

Maxim szobájából kilépve alaposan mérlegeltem a történteket. Úgy gondoltam, hogy talán tényleg neki van igaza és Sophia tényleg csak nekem akart jót.

A sötét folyósokon haladva különös hangokra lettem figyelmes, mintha valakik sugdolóznának. Botladozva ugyan, de közelebb merészkedtem a hangforráshoz.

- Jobb lesz, ha megtalálod a lányt, különben a vérfarkasok elé vetem a hitvány testedet – dühöngött az ismeretlen női alak, majd pedig egy csattanó hangot hallottam. Valaki a földre rogyott.

- Megértettél? – kérdezte az ismeretlen.

- Igen, hölgyem – válaszolta Sophia.

Úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni, rádöbbentem, hogy a lány, akit meg kell találni én vagyok.

Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, azt sem értettem igazán, hogy mi olyan különleges bennem, hogy valaki rám küldjön egy olyan erővel rendelkező egyedet, mint ezt a lányt.

Hirtelen, mintha az eddigi tökéletesen idilli kis világom millió kis darabra tört volna. Hetekig abban a tudatban éltem, hogy a sorsom kezd jóra fordulni és megtalálom azt az utat, amit nekem szántak. Ennél nagyobb tévedésben nem is élhettem volna. Mégis milyen hely az, ahol az egyik diákot a másikra uszítják? Mi fog ezek után történni?

Az egészből egy kukkot sem értettem, de azt tudtam, hogy minél előbb meg kell tudnom, hogy mi folyik itt. Az akadémián furcsa dolgok történnek. Először is az, hogy egy vámpír ki-be sétálgathat – és valamilyen különös oknál fogva engem talál meg -, majd pedig ez a különös mentális támadás, vagy minek is nevezzem. Egyértelmű, hogy én állok az egész középpontjában.

Tehetetlen voltam, nem volt kihez fordulnom. Maxim biztos, hogy ismételten azt gondolná, hogy csak a fantáziám szüleménye az egész, a lányokat - Claire-t és Zoeyt - pedig nem szeretném bajba sodorni és az életükkel játszani.

Eszembe ötlött, hogy mit kell tennem. El kell hagynom az Eleanor Williams Akadémiát, de sürgősen. Nem várhatok addig, amíg az események kibontakoznak. Addig kell elmennem, ameddig még lehetséges. Nem játszhatom a bátor hőst, ha egyszer nem vagyok az. Én csak egy lány vagyok, nincs különleges képességem, se szupererőm.

Az adrenalin lüktetett az ereimben, miközben a lányok körzete felé futottam. Az ajtónk elé érve egy különös szorító érzés lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy ha most elmegyek, lehet, hogy többé nem látom a barátaimat, de most nem habozhattam. Csendesen benyitottam a szobába és a gardróbom felé osontam. Belehánytam néhány ruhát és cipőt a bőröndömbe, az éjjeliszekrényemet pedig teljesen kiürítettem. Zsebre vágtam a telefonomat és még egy utolsó pillantást vetettem a szuszogó barátaim felé. Olyan békésen alszanak, olyan egyszerű nekik, én pedig itt állok egy bőrönddel a kezemben és éppen arra készülök, hogy kiosonjak az akadémiáról. Úgy érzem magam, mint egy film főszereplője, hisz a valóságban ilyen nem történhetne meg.

Mennyivel egyszerűbb volt pár évvel ezelőtt. Fogalmam sem volt a vámpírokról vagy a vérfarkasokról, az életem olyan volt, mint minden átlagos lányé. Boldog voltam.

A kihalt folyosón haladtam végig. Próbáltam minél csendesebben elérni a célig. A lányok szobái felé tartó lépcsőn már szerencsésen lejutottam. Most már csak a csarnok van hátra. A nehezén már túl vagyok. Ezt a termet nem őrzik, csak az ajtón kell kilépnem, és onnan már könnyű dolgom lesz. Bevetem magam az erdőben és valahogy eljutok Clermontig. Ott már nem találhatnak rám.

Ahogy elhagytam az akadémia területét, mintha egy energiahullám csapott volna át rajtam, felszabadultnak éreztem magam, az a különös erő, ami az akadémiához, majd pedig Maximhoz vonzott, eltűnt egy szempillantás alatt. A szerelem, vagyis az ahhoz hasonló érzés megszűnt. Csakis egy következtetést vonhattam le ebből, valamiféle bűbáj alatt állhattam, ugyanúgy, mint az este folyamán. Belegondoltam az elmúlt hetek történéseibe és rájöttem, mi történt. Sophia eddig is használta rajtam az erejét. A kezdetektől fogva az akadémiát emlegette nekem, azt hogy milyen fontos, hogy itt maradjunk és milyen jó is ez nekünk. A másik dolog, amit szüntelenül hajtogatott, az volt, hogy Maxim, milyen jóképű és, hogy mennyire összeillünk. Az egész ki volt tervelve. De nem volt időm ezen törni a fejem, el kellett jutnom Clermontba.

A tervem tökéletesen alakult, reggel hat óra volt, én pedig egy clermonti buszállomás egyik padján üldögélek. A forróság már most elviselhetetlen. Úgy döntöttem, mivel még van húsz percem a busz indulásáig befutok a legközelebbi boltba és veszek magamnak valamilyen üdítőt. Mire visszaértem a busz már a kijelölt helyen állt, a jármű elején a Port Orchard tábla ékeskedett. Nem tudtam, hogy ez-e a legjobb választás, de most nem volt hová mennem, csakis Annette segíthetett.

Már lassan egy hónap telt el az ominózus eset óta, amikor is Maximnak, vagyis Mr. Ballard-nak az arcát egy jókora monoklival díszítettem. Azóta is néha, ha elhaladok egy kisebb diákcsoport mellett összesúgnak mögöttem, és páran mutogatnak is rám.

- Nézd ott az a csaj, aki behúzott az új tanárnak – pusmogják.

Sose szerettem volna a figyelem középpontjába kerülni, de most a jobb egyenesemnek hála még mindig számtalan szem szegeződik rám. A monokli már rég eltűnt, de ez hírnevem mit sem változtatott.

A barátaim Claire, Zoey és Sophia is előszeretettel gúnyolódnak rajtam. Azóta is csak a halálos jobbos néven emlegetnek.

~°~

Hát ennyi lenne az előzetes. Vélemény?  

Felkerült az új fejezet is. Nem igazán érdemletik meg, hisz csak két vagy három ember ( Rami és Hope)szokott nekem kommentelni. Igazán jól esne, ha néha megírnátok, hogy tetszik, nem tetszik vagy valami, mert így akkor nagyobb kedvvel vágnék bele az újabb fejezet írásába, és nem gondolkoznék egyfolytában azon, hogy egyáltalán olvassa-e valaki a blogomat. Remélem ezek után megértitek, hogy miért is nyaggatlak titeket állandóan ezzel.

 ~°~

Visszatérés?

A félelem fájdalmasan kúszott fel a gerincembe. Minden egyes érintése, minden egyes csókja olyan kínt okozott, amit életem során eddig még nem tapasztaltam.

Csókjai egyre durvábbá váltak, hiába küzdöttem ellene, hiába próbáltam sikítani, karmolni, harapni, akármit is tettem ő könnyűszerrel hárított mindent. Kezei ez alatt a derekamról a hátamra csúsztak és próbálták meg a pántnélküli ruhámat lecsúsztatni rólam. Ekkor tudatosult bennem, hogy Ian nem elégszik meg a csókkal, ő ennél jóval többet akar. A hirtelen feleszmélés egy óriási adrenalin löketet adott. Úgy éreztem, hogy most képes lennék úrrá lenni remegő végtagjaimon és az órákon tanult önvédelmi módszereket alkalmazni. Csak a megfelelő alkalmat vártam. Ahogy Ian a nyakamat kezdte el csókolgatni tudtam, hogy most jött el az a pillanat, hogy támadásba lendüljek. Hatalmas levegőt vettem és…

Hirtelen egy árny suhant el Ian mögött, majd visszatért és csak egy vörösen izzó szempárt láttam. Megragadta a támadómat és óriási erővel a csörgedező patakba hajította. Ian fájdalmasan nyögött fel.

- Candra, segíts, azt hiszem eltört a kezem! – motyogta.

A vörös szempár gazdája visszatért, megállt előttem és így szólt:

- Le kéne tépnem ennek a mocskos szemétládának a fejét! – hörögte egy hang. Elindult vissza a patak irányába, belegázolt a vízbe és az ijedt Ian felé vette az irányt.

- William, ne! – kiáltottam kétségbeesetten. William hátrafordult és egy másodpercre mintha habozást véltem volna felfedezni mozdulataiban, majd tovább folytatta útját a zaklatóm felé. Némán figyeltem, ahogy William átszeli a távot Ian és közte. A megmentőm megragadta Ian nyakát és a magasba emelte. A fiú torkát hörgések hagyták el. Ekkor döbbentem rá, hogy közbe kell lépnem, hisz William bűntudat nélkül képes lenne kivégezni. A ruhámmal és a cipőmmel mit sem törődve a vízbe vetettem magamat. Minden egyes lépés megtétele óráknak tűnt.

Ahogy a patakban gázoltam több kavicson is megcsúszott a lábam, majd az utolsó lépésnél hirtelen fájdalom hasított a bal bokámba. A testem nem engedelmeskedett a parancsaimnak és magatehetetlenül összeestem. William azonnal mellém sietett és kiemelt a vízből. A part felé lépkedett, engem pedig a kezeiben tartott. Villámgyorsan a partra értünk és egy fához támasztotta a hátamat.

- Minden rendben? – tudakolta idegesen.

- Igen, csak a bokámat ficamítottam ki – nyöszörögtem.

- Egyáltalán miért jöttél utánam? – kérdezte most már gorombán.

- Te miért akartad kinyírni Iant? – faggatóztam

- Talán nem nyilvánvaló? Bántott téged – mondta egy kissé lágyabb hangon.

- Nem volt elég, amit műveltél vele? Lehet, hogy eltört a karja, és különben is részeg! – dühöngtem még mindig.

- Az még nem menti fel semmi alól!

- Tudod mit? Felejtsük el az egészet! Te halászd ki Iant, én pedig eltűnök innen. Nem akarlak többé látni! – mondtam, majd feltápászkodtam és bicegve a keskeny kitaposott ösvény felé indultam.

- Nem mehetsz csak így el! Muszáj beszélnünk! – ragadta meg a csuklómat.

- Nem és nem! Egyáltalán, hogy kerülsz ide? Milyen iskola ez, arra tanítanak minket, hogy végezzünk veletek, erre itt minden nap feltűnik egy vámpír? Minek vannak az őrzők? – kérdeztem hisztérikusan.

- Nyugodj le! – csitított. – Csak egy órát kérek. A barátaid nem fognak keresni, annál most fontosabb dolgokon jár az eszük – mondta egy vigyor közepette. Dühösen kirántottam a kezemet a szorításából és folytattam az utamat.

- Ha önszántadból nem jössz, hát akkor kényszeríteni foglak! – fenyegetett meg. Hátrafordultam, hogy egy szúrós pillantást vessek rá, ám ekkor valami furcsát fedeztem fel a vámpír arcán. Mosolygott. Nem egy félmosoly volt, nem is egy elfojtott kacaj, ez egy igazi mosoly volt, olyan, amit még előtte sohase láttam. William egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Én egy lépéssel hátráltam és a nyelvemet nyújtottam felé. Megfordultam és folytattam az utamat. Hirtelen, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. A csillagokkal tarkított égbolt helyét átvette a poros föld, a földét pedig az égbolt.

- Azonnal tegyél le, te… te... vámpír! – fújtattam dühösen.

- Azt hittem, tőled azért ennél jóval többre számíthatok – kuncogott.

- Ha már így foglyul ejtettél, megmondanád hová viszel? – érdeklődtem.

- Nem – válaszolta tömören.

- Akkor sikítok! – fenyegetőztem.

- Sikíts csak, itt már nem fogja meghallani senki – mondta, és valóban így volt. Az akadémia erdejét már rég elhagytuk és valamilyen faviskó előtt állt velem a vállán.

- Most már igazán letehetnél!

- Ahogy óhajtod – mondta, majd a derekamnál fogva lerakott a földre. Már kezdett hajnalodni, így szememmel próbáltam meghatározni, hogy merre is lehetek, azonban a fákon és bokrokon kívül semmit sem láttam.

- Gyere, menjünk be – szólalt meg mellőlem William.

- Arra ne is számíts! Épp most tanultuk, hogy sose, semmilyen körülmények között ne lépj be egy vámpírtanyájára – idéztem Davis Carrasco vámpírszociológia tanáromat.

William nem válaszolt, csak egy apró mosoly ült ki az arcára.

- Rendben, akkor maradjunk itt kinn – javasolta.

- Rendben!

Leültem a legközelebbi farönkre William pedig velem szembe. Pár percig csak bámult a semmibe, majd belekezdett:

- Tudom, hogy gyűlölsz és, hogy nem vagy kíváncsi a mondandómra, de úgy gondolom, hogy az elmúlt hetek eseményeit nem elég egy levélben tisztázni.

- Ebben teljesen igazad van – értettem egyet vele.

- Joyce őrült módjára védi a tulajdonát és, ha azt gondolja, hogy valami elveheti azt tőle, akkor nála valami ilyenkor elpattan, és vérengző szörnnyé válik.

- Te a tulajdona vagy?

- Igen, ha a vámpírok szemszögéből nézzük. Joyce és én még Lengyelországban ismerkedtünk meg a második világháború előtt. Ő és én szerelmesek voltunk. Amikor támadást indítottak a lengyelek ellen, Joyce megszökött Magyarországra, engem is magával akart vinni, de én a szüleimet nem akartam magukra hagyni, én voltam az egyetlen gyermekük. Évekig bujkálnunk kellett. Én ez alatt teljesen elfelejtettem Joyce-t, nem jelentett számomra már semmit. Mikor véget ért a háború apámmal nekikezdtünk a házunk újjáépítésének, próbáltunk visszaállni a rendes kerékvágásba. Hamar sikerült helyrehozni mindent, hisz mi akkor tehetős családnak számítottunk. Öt év telt el Joyce szökése óta, szinte biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom. Ám egy márciusi éjszakán meglátogatott… – itt abbahagyta a mesélést.

- Mi történt azután?

- Az eredményét itt láthatod magad előtt.

- Ezt értem, de miért vagy a tulajdona?

- Nem vagyok szó szerint az övé, de ő teremtett engem, ezért engedelmeskednem kell neki.

- Azon az éjszakán, amikor Joyce megtámadott, te mentettél meg?

- Igen, én, és nem is tudod, hogy ezzel mekkora bajba kevertem saját magamat.

- Ezt hogy érted? – faggattam Williamet.

- Ő a teremtőm, nem támadhatnék rá. A vámpírlét legősibb szabályát szegtem meg. Ráadásul egy ember érdekében.

- Én nagyon sajnálom. Lesz ennek valamilyen következménye?

- Egyelőre úgy néz ki, hogy nem. Joyce szeret engem, nem jelentene a tanácsnak. A tanács az a szervezet…

- Ne is folytasd, tudok róluk. Nem emlékszel, hol tanulok? – világosítottam fel. – Tanács bírálja el azokat az ügyeket, amiket az alacsonyabb rangú vámpírok eléjük terjesztenek – villogtam újdonsült tudásommal.

- De hát még csak pár napja jársz ide, akkor, hogy lehet, hogy már ennyi mindent tudsz rólunk?

- Mivel később érkeztem, mint a többiek, muszáj belehúznom a tanulásba, suli után a könyvtárban korrepetálásra kell járnom. Az egész szinte olyan, mint egy átlagos gimi. Leszámítva a vámpíros és vérfarkasos cuccokat.

- És az őket körüllengő titkokat.

- Micsoda? – esett le az állam.

- Furcsa eltűnések, megmagyarázhatatlan halálesetek… Hosszú a lista – sóhajtott.

Halálesetek. Erre a szóra hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Eszembe jutottak azok a dolgok amiket Claire mesélt tegnap. Emma! Ő ölte meg Emmát!

Az arcomra kiülhettek az érzelmeim, mert William furcsa pillantást vetett rám.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Persze, igen. Várjunk csak! Nem, nem vagyok jól! – hirtelen felpattantam a farönkről, hogy William fölé magasodjak.

- Te is csak egy gyilkos vagy, egy vérszívó szörnyeteg, nem vagy jobb a fajtádbelieknél! – üvöltettem. William felállt és kérdően pillantott rám.

- Talán átmosták az agyad, vagy mi ütött beléd?

- Az akadémia elleni támadás! Te is itt voltál! Megöltél egy lányt, vagy még ki tudja hányukat!

- Ezt meg honnan szedted?

- Tudom és kész! Megölted Emmát!

- Hadd magyarázzam el neked, hogy mi történt! – kérlelt William.

- Nem, nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra! Hagyj elmenni!

- Ha így akarod. Nem foglak kényszeríteni. Indulj el kelet felé, egyenesen az akadémia előtt fogsz kikötni - mondta lemondóan.

Egyórányi séta után tényleg az akadémia előtt értem ki erdőből, pont, ahogy William mondta. A ruhám csupa piszok volt, ráadásul az egyik varrás mentén fel is szakadt. A cipőmet már rég lerúgtam valahol félúton, és most a kezemben himbálódzott egy jókora sártömeg kíséretében. Legnagyobb szerencsémre még nem volt teljesen világos, így félhomályba burkoltam szörnyű külsőmet.

Egyenesen a kollégium felé vettem az irányt, nem akartam kitérőt tenni a buli helyszínére, hiába is foglalkoztatott, hogy mi is történt Iannel. Reméltem, hogy az alkohol miatt emlékei hiányosak maradnak, és William felbukkanása titok marad. Másrészről szerettem volna, ha az emlékei erősen élnek benne, hogy emlékezzen mindarra, amit velem tett, vagy akart tenni. Egy biztos volt, még egy ehhez hasonló tett és az ügy megy az igazgatónő elé.

Mikor beléptem a szobám ajtaján, három ijedt szempárral találtam szemben magamat. Zoey, Claire és legnagyobb meglepetésemre Sophia, a természetrajz óráról. Zoey szólalt meg először:

- Mégis merre jártál? A lányokkal már halálra izgultuk magunkat? – esett nekem. Eközben Sophia felkelt a székről, ahonnan eddig figyelte az eseményeket.

- Az a lényeg, hogy most már megvan – nyugtatta Sophia és kezét a vállára fektette. Zoey mérgesen lökte el Sophia kezét. A lány meglepetten állt, kezét visszaejtette a teste mellé.

- Zoey, Sophia-nak igaza, ne dramatizáld túl – próbálkozott Claire is.

- Hogy ne dramatizálnám túl? Két órán át kerestük, utána meg valaki azt kezdte el terjeszteni, hogy az akadémia területén egy vámpírt láttak kószálni  – dühöngött.

- Zoey, nincs semmi bajom, te is láthatod! Nyugi! – szálltam be én is a beszélgetésbe.

- Merre jártál és kivel? – kacsintott rám Claire.

Claire kérdését semmibe véve így szóltam:

- Nem tudtok valamit Ianről?

- Hűha, azt hiszem sejtek valamit – kuncogott Sophia és cserfes barátnőm.

- Teljesen félreértitek.

- Hát nem hiszem – mondta még mindig 1000 wattos mosollyal Claire.

- Pedig nagyon is. Elmesélem mi történt, de ígérjétek meg, hogy senkinek sem mondjátok el.

- Ígérjük – mondta a két lány.

- Zoey?

- Persze, hisz tartozom neked – mondta immár vigyorogva.

- Amikor mindketten eltűntettek, hogy pasizzatok – ekkor egy gúnyos fintort küldtem feléjük -, úgy gondoltam, hogy sétálok egy kicsit. Egy kis ösvényen eljutottam egy patakhoz, ahol Ian részegen fetrengett. Meg akartam győződni róla, hogy jól van, ezért odamentem hozzá. Ő elkezdett fogdosni és csókolgatni. A ruhámat is elszakította – mutattam a lányoknak. – Először nem tudtam, hogy mitévő legyek, próbáltam harapni, sikítani, de nem használt semmi. Ráadásul még a bokámat is kificamítottam.

- Ugye nem? – kérdezte halkan Sophia.

- Nem, szerencsére nem. Valamilyen adrenalin löketet kaphattam. Belevágtam Iant a patakba, és azt hiszem eltört a keze.

- Meg is érdemli. Remélem nem csak a keze tört el – forrongott Claire.

- Szóltál már valakinek? – tudakolta egyikük.

- Nem szóltam még senkinek, de nem is fogok – mondtam fáradtan.

- Ezt nem úszhatja meg, muszáj lesz szólni valakinek! – állt fel harciasan Zoey.

- Részeg volt, azt sem tudja, hogy mit művelt – vettem védelmembe Iant.

- Ennyire nem lehetsz naiv! Aki képes erre részegen, az józanon is képes lenne rá, csak nem elég bátor hozzá – szólalt meg Sophia is.

- Szerencsére – tette hozzá Claire.

- Felejtsük el, rendben? – kérleltem a lányokat.

- Ha te ezt érzed helyesnek, akkor igen – mondta rendkívül bölcsen Sophia.

- Na, ezt megdumáltuk. Enyém a fürdőszoba! – kiáltotta Claire már félúton a mosdó felé. Zoeyval összenéztünk és csak nevettünk.

- Azt hiszem, nekem ideje lenne visszamennem a szobámba. Jó Éjt! – köszönt el Sophia.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó Zoey megszólalt:

- Kiráz a hideg ettől a csajtól.

- Miért? Szerintem nagyon aranyos – álltam Sophia pártjára.

- Tudom, az meg minden, de egyszerűen olyan fura. Ha belenézek a szemébe, nem látok érzelmeket vagy értelmet. Olyan érzésem van, mintha egy robot lenne a csaj.

- Már megint dramatizálsz! Nincs gond vele, csak meg kell ismerned.

- Te talán ismered? – kérdően nézett rám.

- Nem, még nem, de az éjszaka közepén utánam kutatott és aggódott értem. Azt hiszem ez elég ahhoz, hogy biztosra vegyem, hogy nincs vele semmi baj – magyaráztam.

- Azt hiszem, igazad van… – egy sóhaj hagyta el a száját. – Egyébként jól vagy? Nem lehet egyszerű egy ilyen esetet feldolgozni – mondta feszülten.

- Teljesen jól vagyok! Ne aggódjatok értem – nyugtattam.

Másnap szinte minden egyes végtagom sajgott. A bokám pedig bedagadt. Tegnapi éjszaka jobban kimerített, mint az gondoltam. Legnagyobb szerencsémre az egész vasárnap a rendelkezésemre állt, vagyis inkább rendelkezésemre állt volna, de sajnos az akadémia tanárai ezt másképp gondolták.

- Candra, öltözz, edzés! – ugrált az ágyamon Claire.

- Vasárnap van, csak hogy emlékeztesselek!

- Igen, és fél óra múlva edzés! Gyerünk, ki az ágyból! – rángatta a takarómat.

- Velem ezt senki se közölte a beiratkozáskor – motyogtam a párnámba. – Így nem is kell mennem.

- Ki az ágyból Csipkerózsika! – lépett ki a fürdőből Zoey.

Tornaterem felé tartva Iant pillantottam meg. A keze gipszben volt. Egy gyors pillantást vetett rám, majd tovább folytatta az útját.

Egyszer csak Sophia tűnt fel mellettem.

- Tudtad, hogy az egész suliban azt pletykálják, hogy elláttad Ian Clark baját. Igazi menő csajnak számítasz – ugrándozott Sophia.

Zoey felé néztem. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, csak a színtiszta unalom.

- Hát ez nagyon… menő – próbáltam lelkesnek tűnni.

- Na, én megyek is! – és visszafutott a barátnőihez, a suli menő csajaihoz!

- Látod amit én? – böktem meg Zoey-t.

- Persze! Sophia már a kezdetektől fogva közéjük tartozik. Ne mondd, hogy nem tudtad?

- Fogalmam sem volt róla, eddig – esett le az állam.

A tornateremben már felsorakozott két teljes osztály. Ez volt az egyetlen alkalom amikor Claire-rel és Zoey-val közös órám volt, így nagy izgalommal vágtam neki az elkövetkező másfél órának.

A terem közepén két tanár állt. Primak tanárnő és Felipe tanár úr.

- Gyorsan álljon mindenki párba! – kiáltott Mrs. Primak.

A teremben nyüzsgő diákok egyszerre két részre szakadtak. Mindenki a párjával szemben állt. Én pedig valahol középen ragadtam. Ez volt legcikisebb helyzet, amit csak eddig átéltem. Idegesen körbepillantottam, és bizony minden szempár rám szegeződött.

- Ms. Phellan! Kérem, fáradjon a terem bal végébe. Az ön párja Maxim lesz – mondta kuncogva Mr. Felipe. Mindenki nevetett körülöttem, én pedig legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna.

Villámsebesen a terem baloldalra száguldottam. A terem végében megpillantottam egy srácot, aki egyedül álldogált, tudtam, hogy ő lesz Maxim. Fekete pólót és fekete farmert viselt.

- Most az ütéseket fogjuk gyakorolni – szakította félbe elemzésemet Mr. Felipe. Mindenki megindult és a párok valahol a terem közepén találkoztak. Én is követtem a példájukat. Megálltam Maxim előtt. A kezemet nyújtottam, hogy bemutatkozzak neki.

- Szia! Én Candra vagyok!

- Maxim – mondta szűkszavúan.  Majd egy jobbegyenest küldött felém. Alig volt időm ellépni előle.

- Ez meg mi volt? – háborodtam fel.

- Ha harc van, nincs idő csevegni - adta tudtomra.

- Már értem, hogy miért nincs párod – morogtam.

- Csak, hogy tudd, azért nincs párom, mert én már nem vagyok tanuló. Én leszek a közelharc tanár ebben az évben. Hubert és Lilian csak a mai órán vesznek részt, jövő héttől én tartom az órákat.

Legszívesebben felpofoztam volna magamat. Már az első órán sikerült magamra haragítanom a tanáromat. Szép volt Candra!

- Én, én nagyon sajnálom, fogalmam se volt, hogy ki Ön! – próbáltam menteni a helyzetet.

- Semmi gond, nem tudhattad, és kérlek, tegezz, nem vagyok még annyira öreg – vigyorogott.

- Rendben!

- Most pedig gyakoroljuk a jobb egyeneseket. Lépj egy kicsit közelebb és mindent bele! – bíztatott.

Mindent beleadtam az ütésbe, de Maxim könnyűszerrel ellépett előle. A kezemet megragadta és hátracsavarta. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat.

- Ennél gyorsabbnak kell lenned, ha egy vámpír lennék, már véged lenne. Most én jövök, tedd ugyanazt, amit én! – utasított. Egy újabb jobb egyenes közeledett felém. Elléptem előle, azonban a karját nem tudtam megfogni, rugalmas léptekkel ellépett mellőlem, egyik kezével a nyakamat, a másikkal pedig a kezeimet fogta le.

- Lesz még mit tanulnod – jelentette ki. Pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva újból megpróbálkoztam a gyakorlattal. Minden erőmet beleadtam, és talált!

A félelem fájdalmasan kúszott fel a gerincembe. Minden egyes érintése, minden egyes csókja olyan kínt okozott, amit életem során eddig még nem tapasztaltam.

Csókjai egyre durvábbá váltak, hiába küzdöttem ellene, hiába próbáltam sikítani, karmolni, harapni, akármit is tettem ő könnyűszerrel hárított mindent. Kezei ez alatt a derekamról a hátamra csúsztak, és próbálták meg a pántnélküli ruhámat lecsúsztatni rólam. Ekkor tudatosult bennem, hogy Ian nem elégszik meg a csókkal, ő ennél jóval többet akar. A hirtelen feleszmélés egy óriási adrenalin löketet adott. Úgy éreztem, hogy most képes lennék úrrá lenni remegő végtagjaimon és az órákon tanult önvédelmi módszereket alkalmazni. Csak a megfelelő alkalmat vártam. 

Ahogy Ian a nyakamat kezdte el csókolgatni tudtam, hogy most jött el az a pillanat, hogy támadásba lendüljek. Hatalmas levegőt vettem és…

Mintha hirtelen kívülről szemléltem volna az eseményeket. A testem meg sem moccant, csupán egy, az arcomról legördülő könnycsepp árult el valamit az érzéseimből. A széken kuporgó Claire mozdulatlan testemhez lépett, megállt előtte és egyenes a szemembe nézett.

- Candra, ezt William Elbert írta? – kérdezte olyan komoly hangon, ahogy még sohase hallottam előtte. Tekintete akár ölni is képes lett volna.

- Válaszolj! – mondta idegesen. A történéseket még mindig nem tudtam befolyásolni, úgy álltam a szoba közepén akár egy zombi, csak a könnyeim kezdtek el még jobban záporozni. Elegem volt már az állandó titkolózásból, elegem volt abból, hogy minden egyes napomat az önsajnálat tölti ki, és végképp elegem volt Williamből.

Claire várakozóan rám tekintett, én odasétáltam az ágyamhoz, leültem, és nekikezdtem a mesélésnek. Mindent elmondtam neki, nem voltak hazugságok, sőt még apró ferdítések sem, végre valaki megtudta a színtiszta igazságot.

Mikor kibeszéltem magamból mindent, teljesen megkönnyebbültem, olyan volt mintha egy óriási kő esett volna le a szívemről.

- Hát, ez az én történetem – fejeztem be a elmúlt hónap mesélését.

- Candra, én nagyon sajnálom, ha tudtam volna, hogy mi történt nem támadok így rád. Hidd el fogalmam sem volt. – mondta Claire, majd leült mellém az ágyra és megölelt.

- Megértelek, de mondd, honnan ismered William-et?

- Hát az egy igazán hosszú történet, de azt hiszem jobb lesz, ha először elolvasod mit írt, és csak aztán következek én. – mondta majd odasétált az asztalához, megragadta a levelet, és a kezembe nyomta. Hirtelen olyan izgatottság lett rajtam úrrá, mint még soha. Nagy kortyokban nyeltem az oxigént. Az előző hetek fájdalma és minden rossz emléke egy kilométernyi távolságba került tőlem. A remény, hogy a történések csupán óriási egymást követő félreértések sorozata, teljesen feltöltött energiával. Éreztem, hogy ez a levél nem olyan, mint az előző.

Kinyitottam a borítékot, majd előkotortam a gondosan összehajtott levelet. Óvatosan kihajtottam, majd…

- De ez nem, ez nem lehet Williamtől – mondtam teljesen összezavartan. Claire odahajolt hozzám, hogy még egyszer szemügyre vegye az irományt, de nem talált semmi árulkodót.

- Hogy érted? Ezt nem William írta, vagy mi?

- Igen, úgy – majd gyorsan felpattantam az ágyról, hogy az éjjeliszekrényben rejtegetett borítékot megmutassam Claire-nek. Megálltam előtte.

- Ezt nézd meg, két teljesen különböző kézírás – nyújtottam felé. Elvette tőlem, és elkezdte összehasonlítani a két levelet.

- Mekkora egy bunkó!

- Micsoda?

- Hát csak így olvasva sokkal rosszabb ez a levél, mint ahogy te elmesélted. – háborgott barátnőm. - Még, hogy „Engem felejts el én sohasem vártam tőled semmit, csak egy ismeretlen voltál, aki segített a céljaim elérésében.” Ennél nagyobb bunkóságot nem is írhatott volna! – dühöngött.

- Tudom – mondtam egy sóhaj kíséretében – De mi van, ha az a levél csak egy hamisítvány és csak Joyce írta? – kaptam az utolsó reménysugár után.

- És mi van, ha az a levél az igazi, és az új hamisítvány? Hisz Joyce itt járt, lehet, hogy csapdába akar csalni, és ezért írta meg – érvelt Claire. – Tudod mit, olvasd fel mindkét levelet! Ismered már annyira, hogy kiszúrd melyik nem az ő stílusa – bíztatott.

- Hát rendben. Kezdem az újjal. – azzal belekezdtem az olvasásba.

- Kedves Candra! Tudom, hogy megbántottalak, és azt is tudom, hogy egy hamar nem fogsz megbocsátani nekem. Ami akkor, azon a napon történt, csak egy színjáték volt, amit Joyce adott elő. A féltékenysége őrült dolgokra készteti, épp, mint a mai napon. Ha sejtettem volna, hogy mire képes, csak azért mert ő a fejébe vette, hogy elcsábítasz tőle, már rég elhagytam volna. A tetteit nem lehet megbocsátani, neki nincs semmilyen mentsége arra, amit tett, már nem újonc, így az érzelmei már nem ragadhatják el ennyire. Ígérem Joyce többé nem fog zaklatni, és én úgy szint. De még mielőtt ez bekövetkezne, szeretnék találkozni veled, és ígérem, ezek után örökké eltűnök az életedből, hisz egyetlen egy dologban Joyce-nak igaza van: Te csak egy ember vagy és semmi keresnivalód a mi világunkban.

- Hát ennyi lenne.

- Még nem, olvasd el a másik oldalát is.

- Utóirat: Jó volt újra látni! – önkéntelenül is elmosolyodtam. Hisz ezek szerint valamit mégiscsak jelentettem neki.

- Megismétlem magamat, egy bunkó akit jól seggbe kéne rúgni. – mondta el még egyszer Claire. – Remélem eszed ágában sincs találkozni vele? – kérdően a szemembe nézett. Én pedig nem tudtam hazudni neki.

- Szeretnék – szégyelltem el magamat.

- Na, ugye ezt nem mondod komolyan? – mondta feldúltan. – Hisz beletaposott a lelkedbe, semmibe vett és te ezek után visszaszaladsz hozzá, hogy még egyszer utoljára beléd rúgjon?

- Tudom, hogy hülye vagyok, de hiányzok – magyarázkodtam.

- De hát alig ismered, csak párszor találkoztál vele. Ne hogy azt mond, hogy pár nap alatt beleszerettél! Azt se biztos, hogy ő írta!

- Idióta vagyok, kész, rajtam nem lehet segíteni, de érzem, hogy ez az, amit William írt!

- Dehogyisnem, keresünk neked egy rendes pasit, ezt az undorító vérszívót pedig elfelejted!

- Erről még tárgyalunk, de még lógsz nekem egy magyarázattal – frissítettem fel emlékezetét.

- Hát igen… jobb lesz, ha ülve maradsz, ez most fájni fog. – mondta „bíztatóan” szobatársam, majd belekezdett:

- Gondolom, emlékszel, hogy meséltem neked a májusi támadásról

- Igen emlékszem.  – mondtam, majd miután tudatosult bennem, hogy mit is takar a támadás elakadt a lélegzetem. Számtalan diák halála, ok nélküli vérontás, vámpírok… William!

- Én is ott voltam, amikor ez a szörnyű tragédia történt, de a többiekkel ellentétben engem az egyik tanár megmentett és beráncigált egy biztonságos helyre, de még mielőtt bezáródott volna a menedék ajtaja előttem William-et pillantottam meg amint épp Emmát, a régi szobatársamat ragadja el. – mondta könnyes szemekkel. – Nem tehettem semmit, hiába ordítottam, senki se tett semmit, én…, én láttam Emma halálát. - elakadt, majd így folytatta. - Ezt követően pedig nyilvánosságra hozták az elkövetők nevét és arcát. Így ismertem rá Williamre.

- Erről fogalmam se volt, nekem Zoey nem árulta el, hogy mi történt Emmával.

- Érted már, hogy miért nem szeretném, hogy találkozz vele? – mondta remegő hanggal. - Nem akarlak téged is elveszteni!

Egy szót sem bírtam kinyögni, csak átöleltem és mindketten sírtunk. Ő az elveszetett barátnője miatt, én pedig az elvesztett remény miatt.

Félórányi folyamatos bőgés után, mindketten megkönnyebbültünk. Egy részemnek azt hiszem sikerült elengednie azt az illúziót, amit magamnak kreáltam és talán Claire-nek is sikerült végre elengednie a múltat.

Zoey egy apró mosollyal az arcán lépett be a szobába. Mindketten meglepett pillantásokat küldtünk felé.

- Na, mi van csajok? – kérdezte vidáman, ezután, pedig lehuppant közénk az ágyra és mindkettőket megölelt.

- Mi ez a hirtelen jó kedv? – érdeklődött Claire.

- Tudjátok, csicseregnek a madarak, nyílnak a virágok és gyönyörű az élet – mondta, úgy mintha egy Disney meséből lépett volna ki.

- Van valami köze ehhez Tyrone-nak? –érdeklődtem jókedvű szobatársamtól.

- Hát nem nyilvánvaló? – mondta Claire. – Na, mesélj! – utasította Zoeyt.

- Tyrone azt mondta szeret! – mondta boldogan.

- Jaj, de jó! Végre valaki, akinek rendben van a szerelmi élete!- mondta Claire.

- Na és te mit válaszoltál? – kíváncsiskodtam.

- Azt, hogy én is! – válaszolt fülig érő szájjal.

- Éljen az ifjú pár! – tréfálkozott Claire.

- Éljen az ifjú pár! – mondtam én is.

- Ha már a szerelmi életnél tartunk, mi a helyzet veled Candra? – kérdezte Zoey közelebb csusszanva hozzám.

- Hát nem sok. – fejeztem ki magamat tömören.

- Fogalmazzunk úgy, hogy a majdnem exe egy seggfej. – világosította fel Claire Zoey-t.

- Mi az a „majdnem ex”?

- Jártak is meg nem is, de aztán vége lett.

- Nem is jártunk!

- Hát, pedig a meséltek alapján nem sok hiányzott volna – kuncogott Claire.

- Avassatok be! – kérlelt minket Zoey.

- Menjünk vacsorázni, közben pedig Candra mesél neked!

Elindultunk az ebédlő felé, egy kicsit a szobatársaim mögött haladtam, hogy eközben is emésztgessem a mesélteket. Claire hirtelen mellettem termett, és így szólt:

- Történetből hagyd ki a vámpírokat, és minden misztikus elemet, kérlek! – suttogta, majd mintha mi sem történt volna vissza ugrált Zoey mellé, és tovább csicsergett.

Követtem Claire utasításait és minden misztikumot kihagytam a történetből, Zoey csak egy lebutított verziót ismert meg.

- Mekkora seggfej! – adta tudtomra véleményét Zoey.

- Pontosan ezt mondtam én is – mondta Claire.

- Nehogy találkozz vele, nem érdemli meg. – utasított Zoey.

- Tudjátok, teljesen igazatok van. Elfelejtem William-et! – lelkesültem fel.

- Ez a beszéd! – mondták egyszerre.

- Ha már ezt így kitárgyaltuk, jöhet a következő téma. Holnap buli lesz! – mosolygott rám Claire. – Itt az ideje, hogy beújíts magadnak egy pasit, magamról nem is beszélve. – mondta most már vihorászva.

- Már van is egy jelöltem Candra-nak – kacsintott rám Zoey.

- Mégis kicsoda? – kérdeztem döbbenten.

- Ian Clark – bökött a szemével a sportolók asztala felé.

- A „szeretlek srác” haverja? – kérdezte Claire.

- Pontosan, le sem veszi a szemét Candra-ról.

- Ez hülyeség, még csak rám se nézett soha.

- Nem? Hát akkor jobb lesz, ha odakukkantasz az asztalukhoz. – bíztatott Zoey. Követtem az utasítását és a sportolók asztala felé lestem. Tekintetem összeakadt egy barna szempárral. Ian volt az. Kisfiús, de rettentően jóképű arcára eddig még fel sem figyeltem. Kicsit hosszú barna haját homlokánál baloldalra fésülte. William-re emlékeztetett. Túlságosan is. Rám mosolygott, én pedig egy bátortalan félmosolyt küldtem vissza neki, majd gyorsan elkaptam onnan a tekintetem és a lányokra néztem. Mindketten fülig érő vigyorral a fejükön ültek.

- Gondolom, nem kell tovább bizonygatnom, hogy mi is a helyzet – mondta Zoey.

- Felesleges, nem szeretnék mostanság pasit – vettem el a kedvüket a kerítősködéstől.

- Ha nem, akkor nem, mi nem fogunk semmire sem kényszeríteni. – nyugtatott meg Claire.

- Kár, pedig Ian örülne neki – mosolygott még mindig Zoey.

A vacsora után visszaindultunk a szobánkba. Az ebédlőből kifelé tartva nem tudtam nem észrevenni Iant, ahogy tekintetével követi miden egyes lépésemet. Igazán aranyos gesztus volt tőle, de tőlem hiába is vár viszonzást. Jelenleg olyan vagyok akár egy motorhibást kocsi, külsőleg hiába is nézek ki egészségesnek, a lelkem, vagyis a motor totálkáros.

A szobába visszaérve, nem volt kedvem a beszélgetéshez, ezért a lányok azt javasolták, hogy nézzünk meg valami jó filmet. Claire a Szerelmünk lapjaihoz ragaszkodott, de Zoey-val semmi kedvünk nem volt egy siratós filmhez. Így inkább a Kick/Ass –t ajánlottam. Ezzel végre mind a hárman egyet értettünk. Zoey gyorsan odasietett a számítógéphez, és egy netes videotékából kikölcsönözte a filmet. A film végeztével Claire így szót:

- Legközelebb én választok! Nem adom fel ilyen egyszerűen. A Szerelmünk Lapjai-t mindenkinek látnia kell!

- Ezt még megbeszéljük, de most inkább aludjunk, kell a szépítő alvás a holnapi bulira. – szerelte le ezzel Zoey Claire-t. Egymás után vonultunk be a fürdőszobába, előtte azonban a sorrend meghatározása kisebb csetepatévá fajult. Claire mindenáron az első szeretett volna lenni, de Zoey se érte be a második hellyel, az indoka egyszerű volt: szerinte Claire olyan, mint egy hableány, és ha őt engedjük be elsőnek az kizárt, hogy hagy meleg vizet nekünk is. Az elsőbbség kérdését kő-papír-ollóval döntötték el, vagyis döntöttük, hisz muszáj volt nekem is beszállnom. Így történet, hogy a sorrend felborult, és én vonultam be elsőként, míg Claire utolsónak.

A forró fürdő után fáradtan hanyatlottam az ágyamra.

Az aznap történtek hatására azonban nehezen jött álom a szememre, nem tudtam elképzelni William-et, ahogy végez egy emberrel. Azt tudtam, hogy emberi vérrel táplálkozik, de azt is mondta, hogy nem végeznek az emberekkel, és hogy nem követnek el semmit, amiért az őrzőknek le kéne csapniuk rájuk. Úgy tűnik, hogy nem csak Joyce adta elő a színdarabját, hanem William is, és én ennek is bedőltem.

Fél kilenckor valami iszonyatosan hangos csilingelésre lettem figyelmes. Ülő helyzetbe tornásztam magamat, hogy megtaláljam a hang forrását. Félpercnyi keresgélés után rájöttem, hogy a fiókban lapuló mobilom a tettes. Egy kissé zajos keresgélés eredményeként megleltem a telefont. A kijelzőre pillantottam, ahol anya neve villogott. Megnyomtam a hívásfogadás gombot és beleszóltam.

- Szia, Anya!

- Jó reggelt Cannie! Talán elfelejtkeztél drága édesanyádról? – kérdezte a vonalvégéről anya.

- Nem, dehogyis. Ezt hogy érted?

- Nem hallottam felőled már két hete. Azt hittem elnyelt a föld. – kacagott.

- Csak nagyon sok a dolgom. Új suli, barátok…

- Persze, megértem. Emlékszem még, hogy milyen volt. És hogy érzed magad a történtek után? Mármint a sok újdonság őrzők, vámpírok, vérfarkasok? Azt hittem Annette-et bolondnak fogod hinne, és hazajössz.

- Nem tartottam egy percig se bolondnak, csak azt nem értettem, hogy miért nem te mondtad el nekem ezeket? Miért hagytad rá? Egyáltalán nem meséltél arról, hogy őrző voltál. – mondtam kissé sértetten.

- Tudom, hogy nem ez volt a legjobb módja, de nem szerettelek volna belekeverni ezekbe. Azt se szerettem volna, ha őrzőnek állsz, de Annette azt mondta lát benned tehetséget és, hogy rákérdez nálad. De a döntés a tiéd lesz.

- Értem…

- Na de beszéljünk másról. Megrendezték már a titkos júliusi bulit?

- Erről meg honnan tudsz? Én is csak tegnap hallottam róla először.

- Én is ennek az iskolának a padjait koptattam, nem emlékszel? – hallottam, ahogy kuncog. – Ez már egy több évtizedes szokás. A tanárok is tudnak róla, de szemet hunynak felette. Drágám, muszáj letennem Shirley most ébredezik. Szeretlek, és légy jó. A bulizást meg nem túlzásba vinni!

- Rendben! Szia! – leraktam a telefont. A többiek ágya felé pillantottam, mindketten aludtak még. Zoey valamit motyogott álmában. Claire pont akkor nyitotta ki a szemét.

- Jó reggelt! – üdvözöltem.

- Jó reggelt! Mi ez a korai kelés? – érdeklődött egy ásítás közepette.

- Anyu gondoskodott a reggeli ébresztőmről.

- Ellenőriznek? – mosolyodott el, majd pedig kikászálódott az ágyából.

- Ez még nem az volt. Az ellenőrzésre majd csak a buli után számíthatok. Meg van annak a rossz oldala, ha az ember szülei ugyanabba a suliba járnak, mint ő.

- Igaz, még szerencse, hogy a szüleimnek fogalma sincs semmiről.

Mindketten rendbe szedtük magunkat. Már indulásra készen álltunk, mire Zoey kibújt az ágyából.

- Siess már, éhes vagyok! Meg bírnék enni egy egész lovat.

- Maximum egy egeret. – motyogta Zoey.

Az ebédlőbe tartó utunkon csatlakozott hozzánk Tyrone. A „szeretlek srác” ahogy Claire emlegette, gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen pillantást se vessen Zoey-ra. Végig Claire és köztem haladt.

- Na, várjátok már a bulit a csajok?

- Hát persze! – vágta rá egyből Claire.

- Na és te Candra? – érdeklődött, olyan érzésem volt, hogy valahova máshova akart kilyukadni ezzel a kérdéssel.

- Részeg, önkontroll nélküli emberek? Már alig várom! – mondtam szarkasztikusan.

- Ne legyél már ilyen, higgy nekem. Nem fogod megbánni ha, elmész. – bíztatott Mr. Kerítő.

Hamar eljött a „várva várt” tíz óra. A lányok őrült módjára készülődtek, és engem sem hagytak ki belőle. Mindketten egy-egy maxiruhát vettek fel, és engem sem szándékoztak kihagyni belőle.

Zoey egy pink színű, a mell részénél és az aljánál zebracsíkos mintájú ruhát viselt. Claire egy zöld chiffon ruhát választott a vállánál egy zöld színű virágdísszel. Mindketten csodásan festettek, de akkor jöttem én. Rám egy fekete maxiruhát aggattak, ami a mellrésznél húzott, fekete-fehér csíkos volt. Egyértelmű volt, hogy a két ragyogó lány között idétlenül festettem.

Ezután elkészítették a sminkemet, és a hajamat is, úgy viselkedtek, mintha az angol királynőhöz mennénk látogatóba. Az utóbbit számtalanszor megjegyeztem, de ők fittyet sem hánytak rám és tovább folytatták a cicomázást. Mikor már végképp nem ismertem magamra a lányok úgy döntöttek, hogy ideje lesz indulni.

A frissen vágott füvön csendben lépkedtünk az iskola mögött található erdőbe. Már messziről hallattuk a tűz ropogását. Minden egyes lépéssel egyre jobban éreztem a lángok melegét az arcomon. Az erdő belsejében találtuk meg a kör alakú tisztást, annak a közepén égett a máglya.

Minden egyes lépéssel egyre bizonytalanabbnak éreztem magamat.

- Nem mehetnék vissza a szobába? – suttogtam Zoey-nak.

- Arról szó sem lehet! Muszáj ismerkedned, mert még a végén olyan antiszociális leszel, mint azok az okostojások akiket az ebédlőben mutattunk.

- Momentán cserélnék velük – mondtam kétségbe esetten – Alig ismerek itt valakit!

- Ne izgulj, nézd, ott van Michelle szoctan óráról, ott meg Pete tesiről, őket mind ismered.

- Igen, azt hiszem két szót váltottam velük.

- Jaj, ne akadékoskodj Candra! – parancsolt rám Claire.

- Rendben, nem siránkozom.

- Na, ezt akartam hallani! – mosolygott rám Zoey.

A buli egész jól telt, leszámítva a részegen fetrengő hello kittyket és néhány srácot, akik az alkohol hatására kissé közvetlenebbek lettek a lányokkal szemben.

Zoey-val és Claire-rel leültünk az említettektől lévő legmesszebb padra. Vidáman csacsogtunk, ám beszélgető társaim fogyni kezdtek. Először Zoey, aki Tyrone-nal lépett le valahova, majd pedig Claire is, aki egy számomra ismeretlen sráccal elegyedett beszédbe.

Én magányosan üldögéltem a padon és a körülöttem lévőket tartottam szemmel. Mikor már végleg eluntam magamat fogtam az italomat és a közelben csörgedező patakhoz sétáltam. Egy ismeretlen alakot véltem felfedezni a sötétben. A folyó partján üldögélt magában. Közelebb léptem hozzá, hogy megnézzem ki is ő. Már csak pár lépés választott el tőle, amikor az ismeretlen srác felpillantott rám. Ian Clark volt az. Nem nézett ki valami jól.

- Jól vagy? – kérdeztem bizonytalanul.

- Persze, semmi bajom, csak egy kicsit többet ittam a kelleténél, de most már kitisztult a fejem. – mondta mosolyogva.

- Hát, akkor én már megyek is. – indultam el visszafelé.

- Várj! Nem ülnél le csak pár percre ide?

Haboztam egy kicsit, de aztán leültem Ian mellé.

- Hogy tetszik a buli? – tudakolta, közben pedig közelebb csusszant.

- Nem rossz – próbáltam egy kicsit távolabb kerülni tőle, de a hátam egy fának ütközött.

- Tudod, már régóta szerettem volna beszélni veled, de be kell, hogy valljam, hogy egy beszari alak vagyok – kacarászott a viccén.

- És az alkohol segített? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban.

- Hát, ahogy látod igen. – majd még közelebb csusszant, a combunk már teljesen összeért, ő pedig tenyerét a derekamra fonta. Próbáltam lefejteni magamról, de sokkal erősebb volt nálam.

- Nekem most mennem kell! – mondtam ijedten.

- Ne, még ne! – sóhajtott. – Csak hadd öleljelek át! – kérlelt.

- Hát egy ölelésbe még nem halok bele! – gondoltam, de ami utána történt már nem a tervek szerint alakult. Ahogy Ian átölelt, kezét a fenekemre nyomta, majd megkísérelt közelebb húzni magához, próbáltam kapálózni, de mit sem segített. Az alkoholtól bűzlő ajkát az enyémre tapasztotta.

~°~