Latest Writings

...

Tudom,hogy csak pár hete írtam meg nektek, hogy folytatom a történetet, sőt már egy előzetest is kaptattok, de ez most egyszerűen nem megy...
Annyi minden van amivel foglalkoznom kell, végre úgy alakulnak a dolgok az életemben, ahogy arra már évek óta vártam, és most be kell vallanom, hogy nem igazán jut eszembe a szabadidőmben, hogy újabb fejezetet írjak... Sajnálom, de ez van. Nem tudom, hogy valaha is folytatni fogom-e blogot, nem ígérek semmit.
Nagyon hálás vagyok, hogy ennyien olvastatták a fejezeteket és írtátok le utána a gondolataitokat róla :)

| 1 megjegyzés

Posted on 2011. július 24., vasárnap by Candra

Előzetes - 15/II. Fejezet

Végre összeszedtem magam és hoztam egy kis részletet a 15. fejezet 2. részéből. Nagyon örülnék neki, hogyha most írnátok egy kis véleményt, csak, hogy tudjam azt, hogy egyáltalán olvas még valaki.
Úgy döntöttem, hogy csak akkor fogom tovább írni ezt a fejezet, ha látom, hogy van érdeklődés, vagyis minimum 5 kommentet vagy valamilyen visszajelzést szeretnék kapni. 27rendszeres olvasó mellett ez nem olyan nagy szám szerintem...
~°~


Az érzés ami hatalmába kerített leírhatatlan volt. Talán leginkább a szégyen, a csalódottság, naívság és düh keverékének mondanám. Senkinek sem kívántam volna ezt. Mikor már azt hittem, hogy talán valami új és csodás fejezete kezdődik az életemnek, akkor egy csapásra millió kis darabra tört minden. Egy minden elsöprő hurrikán volt ez a perc.
Tudtam, hogy nincs sok értelme annak, hogy maradjak. William és a kis ribi még biztos elszórakoznak egy darabig - fortyogtam magamban. Próbáltam minnél gyorsabb léptekkel átszelni a szórakozóhelyet, hogy minnél előbb kívül tudhassam magam onnan. Egyszer csak egy kar ragadott meg és rántott magához. Egy fiatal srác az, rövid szőke hajjal, és térdet remegtető mosollyal.
- Mit keres itt egyedül egy ilyen szép cica? - motyogta a fülembe az idegen. - A nevem Terry, nincs kedved kijönni velem egy kicsit? Jó lenne egy kis friss levegőt szívni - villantott rám egy cinkos mosolyt. Elsőre természetesen nemet akartam mondani neki és a legkedvesebb pontját egy rúgással sújtani, de aztán a gondolataim közé férkőzött William és a csajszi képe, amint egymásnak esnek a folyosón. Olyat tettem amit azelőtt még soha, igent mondtam.
Terry megfogta a kezem és kifelé vezetett a diszkóból. A zene még az eddigieknél is hangosabban üvöltött. Izzadt testek simultak össze mindenhol, a látvány pedig borzalmas volt, ahogy az izzadtságtól fényes emberkék egymáshoz dörgölöznek. A gyomrom is felfordult a látánytól.
Mikor végre kivergődtünk a szórakozóhelyről Terry egy kihalt sikátor felé terelt. Ott egyből a falnak szorított és a nyakamat kezdte el csókolgatni, miközben a ruhámat próbálta meg minnél feljebb tornászni. Eközben fellettem is átvették az irányítást az ösztöneim. A srác ingjének gombjaival küzdöttem, mialatt a csókjait viszonoztam én is. A másodperc egy töredékéig átsuhant az agyamon, hogy mekkora hülyeséget is csinálok, de ekkor újfent Williamre gondoltam és már nyoma sem volt a bűntudatnak, újult erővel vetettem magam bele a kettőnk között zajló kis "játékba".
Egyre többet és többet engedtünk meg magunak. Egyszercsak egy furcsa érzés lett úrrá rajtam, csak annyit vettem észre, hogy egyre közelebb ér az ajkam Terry nyakához, szinte hallom ahogy dübörög az ér a vékony bőre alatt. Ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megnyaljam. Nyelvemmel fel-le jártam a zakatoló kis éren. Közben pedig Terry elégedett nyögdécselését hallottam.
Az eddig rejtőzködő ösztöneimet most szabadjára engedtem, és átszakítottam azt a vékony kis bőrt ami az alatta bujkáló eret takarta...

| 8 megjegyzés

Posted on 2011. június 28., kedd by Candra

Megérkeztem

Hű már nem is tudom, hogy mikor is írtam ide utoljára. Remélem még vagytok azért egy páran akik olvasni fogtok :)
Na szóval lezajlott az érettségi, és örömmel jelentem, hogy immáron érett vagyok, legalább is papíron ^^
Valamikor még a júniusi hónap folyamán szeretnék egy új fejezet hozni nektek,remélem még nem felejtettetek el ;)


Végre már a kezemben tarthatom*.*

| 2 megjegyzés

Posted on 2011. június 22., szerda by Candra

Egy kis szünet...

Sajnos mostanában sok minden összejött,na és még itt van az érettségi is, és egyáltalán nincs időm újabb fejezeteket írni, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis időre szüneteltetem a blogot. Megijedni nem kell,nem fogom abbahagyni a sztorit, csak most kell egy kis szünet. Amint lement az érettségi írásbeli része megpróbálok időt szakítani a blogra, Remélem nem fogjátok elveszíteni az érdeklődéseteket, és hogy megértitek, hogy most sajnos nem tudok annyit foglalkozni a bloggal amennyit kéne...
Május vége felé látjuk egymást ;)


Ja és majdnem elfelejtettem,köszönöm szépen a több, mint 10.000 látogatót!!!

| 0 megjegyzés

Posted on 2011. április 16., szombat by Candra

15.Fejezet - I.rész

*Bétázott verzió

A buli

A ránk virradó nap első sugarai valamiért makacsul az én arcomat szemelték ki magunknak. Hunyorogva próbáltam még a kellemes kis álomvilágomba visszacsöppeni, ám az új nap ennél konokabbnak bizonyult, mindenáron ki akart kergetni kényelmes ágyikómból.
Nem volt mit tennem, lerúgtam magamról a takarót és dühös léptekkel indultam el az ablak felé, hogy a sötétítőt a helyére húzzam. Csak ekkor esett le a tantusz, hogy nem egyedül vagyok ebben a szobában, és az alváshoz felkapott hálóingem most épp valahol a hasam közepén gyűrődött egy csomóba. Így levontam a következtetést, hogy egy szál tangában ácsorogtam az éppen ébredező, majd rám pillantó vámpír előtt.
- Szép bugyi – jegyezte meg egy kaján mosoly közepette.
- Kösz – majd, úgy ahogy voltam, tehát hálóinggel a nyakamon és egy piros tangában, bemasíroztam a fürdőbe. Út közben még hátrapillantottam és William pimasz mosolyával találtam szemben magam.
A mosdóban hideg vizet locsoltam az arcomra, nem értettem mi történt velem abban a szent minutumban, amikor is véghezvittem ezt az őrült mutatványt. Úgy viselkedtem akár egy ribanc a régi sulimból. Egyáltalán nem voltam büszke magamra.

Hatalmas pirulások közepette sikerült előkotornom egy farmert és egy szürke pólót a bőröndből. Ismét bevonultam a fürdőbe és magamra kapkodtam a már említett ruhadarabokat, egy kis sminkkel feldobtam a nyúzott arcomat, ez után pedig kicsoszogtam a Williammel közös szobánkba, hogy a föld alá süllyedhessek a rám váró megjegyzésektől.
Legnagyobb meglepetésemre azonban semmilyen fricska nem érkezett felém. Így halálos nyugalommal leültem az egyik fotelbe, hogy olvasgassak egy kicsit.
- Ma elmegyek vadászni – szólalt meg a vámpír valahonnan az ágy felől.
- Oké, menj csak, én megleszek – mondtam, miközben próbáltam valahova a könyv mögé bújni. Kínos csend ereszkedett a szobára.

Egy órányi hallgatásba burkolózás után – amit én szorgos olvasásnak próbáltam álcázni – ismét William szólalt meg először:
- Nem vagy éhes? Leszólhatunk, hogy hozzanak fel valamilyen reggelit – ajánlotta. Rádöbbentem, hogyha ő nem lenne velem én már rég éhen haltam volna, magamtól eszembe sem jut néha, hogy ennem is kéne.
- Egy kis rántotta, meg egy kávé nagyon jól esne – válaszoltam csendesen.
- Oké, akkor leszólok – majd már nyúlt is a telefonért és leadta a rendelést. – Na, mit fogunk ma csinálni? – érdeklődött mosolyogva. Közelebb jött, leült a kanapém karfájára és belekukkantott a könyvembe. – Hű, ez izgalmasnak tűnik. „A vérfarkasok szaporodása” – olvasta fel az éppen tanulmányozott fejezet címét.
Elnevettem magam azon az undorral teli arckifejezésen, amit a cím felolvasása kiváltott.
- Talán nem érdekel ez a téma? – vigyorogtam pimaszul.
- Nem igazán érdekel, hogy ezek a rühes dögök, hogyan ba… elnézést, szaporodnak.
- Te nem vagy komplett. – Inkább becsuktam a könyvet, és az ágyhoz léptem, hogy a tévében keressek valamilyen értelmes adást.
- Gyere, inkább menjünk sétálni – javasolta, majd megragadta kezemet és felrángatott az ágyról.
- Hétágra süt a nap, te nem mehetsz ki – világosítottam fel.
- Ugyan, ezért találták ki a ballonkabátot és a baseball sapkát – küldött egy bíztató mosolyt.
- Na persze, még azt hinnék, hogy bolond vagy. Van egy ajánlatom.
- Mi lenne az? – lelkesült fel a vámpír.
- Mit szólnál ahhoz, hogyha este elmennék bulizni egyet? Én már hónapok óta nem voltam, neked meg végre nem kéne nyakig beöltöznöd – osztottam meg vele az ötletemet.
- Benne vagyok, ismerek egy baromi jó helyet.
- De ugye nem valami vámpírtanya?  - Nem válaszolt, csak egy grimaszt vágott.

Az este hamar elérkezett. Tíz órakor már mind a ketten menetkészen álltunk az ajtóban. Rajtam egy combközépig érő, felül fekete, alul kicsit puffos ruha volt, egy fekete masnival a derekamon és egy gigantikus sarkú cipővel. Williamen egy egyszerű szűk farmer volt egy fehér feszülős pólóval. – Meg kell, hogy jegyezzem, istenien festett.

Miután sikeresen fogtunk egy taxit, már csak pár percbe tellett, hogy végre megérkezzünk a William által „baromi jónak” titulált diszkóba.
Első pillantásra nagyon is elnyerte a tetszésemet a hely, csak egy bökkenő volt vele: a kapunál a túlzás mindenfajta mellőzésével mondhatom, hogy talán egy kilométeres sor állt.
- Ide az életben nem jutunk be – szomorodtam el egy kissé.
- Bejutunk, csak kövess! – William a kígyózó sor mellett magabiztosan haladt el – néhányan ezt meg is jegyezték nekünk, és szebbnél-szebb helyekre akartak küldeni minket. Végül nagy nehezen elértünk a bejáratot, ahonnan a kidobó már méterekről kiabálva és integetve üdvözölte a bennem egyre több kérdőjelet előidéző „társamat”.
- Rég láttalak erre Liam, most már ideje volt idedugnod a képed – vonta egy szoros ölelésbe Williamet.
- Jó újra látni Fred, már talán fél éve nem jártam erre.
- Na, és ki ez a csinos hölgy az oldaladon? – bökött felém a fejével.
- Ő itt Candra, Candra őt itt Fred – mutatott be minket egymásnak. A kidobó kezet csókolt, majd betessékelt minket az ajtón.

Bent már javában folyt a buli, a társaság egy része vagy táncolt és ivott, vagy pedig falták egymást a párjukkal, na és persze ittak. Józan embert nem igazán lehetett már látni. A zene hangosan dübörgött, a dj pedig a mikrofonba ordibálta az adott szám refrénjét. Egy részeg nő körülbelül 15 centis sarkakon imbolyogva épp felém készült zuhanni, de szerencsémre William időben elkapta és talpra állította az ittas személyt.
- Azt hiszem egy kicsit későn jöttünk, itt mindenki holtrészeg – ordítottam testőröm fülébe.
- Nem gond, mi attól még jól érezhetjük magunkat – bíztatott mosolyogva. – Kérsz valamit inni?
- Egy tequilát – vágtam rá szinte azonnal. A tizenhatodik szülinapom óta ugyanis ennek az italnak a fanja vagyok, ha buli van, mindig tequilázok.
Míg William elment az italokért, én egy kicsit körbelestem. Nagyjából fél perce lehettem magam, amikor valaki megkocogtatta a vállamat, ijedten fordultam hátra, de legnagyobb szerencsémre csak egy kissé ittas srác volt az.
- Eljössz velem táncolni? – tudakolta akadozó nyelvvel.
- Majd egy kicsit később, oké? – próbáltam lerázni magamról, de nem adta fel.
- Na, légyszí, csak egy tánc aztán békén hagylak – próbálkozott újra. Megfogta kezemet és erőszakosan a táncparkett felé kezdett húzni.
- Azt mondtam, hogy nem! – kirántottam a kezemet és dühösen elindultam vissza a helyemre, de ekkor újra megragadott. Szerencsémre ekkor érkezett meg William is, és egy szempillantás alatt lerendezte a srácot, nem tudom mit mondhatott neki, de szegényke fülét farkát behúzva kotródott el a környékemről.
- Téged egy percre se hagyhatlak magadra. Hogy lehet az, hogy te annyira népszerű vagy a részeg férfiak körében? –vigyorgott.
- Ezt hogy érted? - Nem tudtam, hogy ezzel mire is céloz.
- Nem emlékszel Ianre?
- Ja, de, már tudom, de ezt inkább hagyjuk. Az én szerencsém ilyen, mindig megtalálnak azok, akik nem érdekelnek. Aki engem érdekelne, rám sem bagózik…
William furcsa tekintettel nézett rám, majd átadta az tequilámat és az egyik boksz felé terelt. Ott megittuk mindketten az italunkat és végre megkérdezhettem azt, ami már egész este fúrta az oldalamat:
- Miért hívott téged Liamnek a kidobó?
- Jó kérdés, én sem tudom, talán azt hiszi, hogy ez jó pofa, vagy nem tudom. Engem nem zavar. Egész menő, nem gondolod?
- De, halálosan – ironizáltam.
- Menjünk táncolni! – jött a hirtelen felszólítás.
- Mi, hogy tánc? Én? Azt hiszem, hogy jobb, ha te azt nem látod, hogy én hogyan táncolok – próbáltam lebeszélni, még csak az hiányzott nekem, hogy láthassa, hogy milyen béna vagyok a táncparketten, de mintha meg sem hallotta volna a tiltakozásomat, megfogta a kezemet és álló testhelyzetbe tornászott.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól táncolsz – súgta a fülembe, amitől a térdeim hirtelen elgyengültek az arcomat pedig elöntötte a pír. Mire észbe kaptam már a táncparketten voltunk, és táncolunk. Én táncolok!

Valamelyik, manapság éppen menő szám pörgött, amikor egyszer csak elkezdett elhalkulni a zene és a dj kissé érdes hangon így szólt:
- Most pedig jöjjön egy romantikus szám!
Abban a másodpercben egy gyönyörű szerelmes szám szólalt meg, én pedig kicsit kétségbeesve néztem Williamre. Nem tudtam, hogy most mit tegyek, induljak le a placcról, vagy mi?
- Táncolunk? – nyújtotta felém a kezét.
- Hát… oké, megpróbálhatjuk – bénáztam. Ő az egyik kezével megfogta a derekamat, én pedig a vállát, kezemet az övébe helyeztem.
Így táncolhattunk talán 10 percig, amikor is vége szakadt a számnak, és a párok szétrebbenve megindultak az italpulthoz. Ekkor ébredtem fel én is a kellemes kábulatból, amit a zene és William bódító illata idézett elő.
- Köszönöm a táncot – szólt udvariasan. Elengedte a kezemet újra a bokszunk felé vettük az irányt.
Kényelmesen elhelyezkedtem, és éppen az ásványvizemet kortyolgattam, amikor a mellettem ülő vámpír egyszer csak felpattant, és így szólt:
- El kell mennem egy kis időre, ne keveredj bajba légy szíves! – Még válaszolni sem volt időm, ő sarkon fordult és elment.

- Nagyszerű, itt maradtam tök egyedül – mérgelődtem.  Már fél óra is eltelhetett, de Williamnek még mindig nem volt nyoma. Úgy döntöttem, hogy unom már az ücsörgést, így elindultam a bárpult felé. Ott kértem magamnak egy újabb tequilát, és ez így ment mindaddig, míg nem kezdtem azt érezni, hogy egy kicsit becsíptem.
Újdonsült bátorságomnak köszönhetően úgy döntöttem, hogy felfedező útra indulok. Körbe jártam a diszkót, egymás után kerülgettem az összegabalyodott párokat. Valahol a mosdó környékén járhattam, amikor egy ismerős emberke rajzolódott ki a tömegből.
William.
William, amint egy számomra ismeretlen nő a lábaival körbefonja a derekát, ő pedig a nyakát csókolja.
Teljes megsemmisülés…

~°~
Candra ruhája

| 7 megjegyzés

Posted on 2011. február 24., csütörtök by Candra

Előzetes - 15.Fejezet

A ránk virradó nap első sugarai valamiért makacsul az én arcomat szemelték ki magunknak. Hunyorogva próbáltam még a kellemes kis álomvilágomba visszacsöppeni, ám az új nap ennél konokabbnak bizonyult, mindenáron ki akart kergetni kényelmes ágyikómból.
Nem volt mit tennem, lerúgtam magamról a takarót és dühös léptekkel indultam el az ablak felé, hogy a sötétítőt a helyére húzzam. Csak ekkor esett le a tantusz, hogy nem egyedül vagyok ebben a szobában, és az alváshoz felkapott hálóingem most épp valahol a hasam közepén gyűrődött egy csomóba. Így levontam a következtetést, hogy egy szál tangában ácsorogtam az éppen ébredező, majd rám pillantó vámpír előtt.
- Szép bugyi – jegyezte meg egy kaján mosoly közepette.
- Kösz – majd, úgy ahogy voltam, tehát hálóinggel a nyakamon és egy piros tangában bemasíroztam a fürdőbe. Út közben még hátrapillantottam és William pimasz mosolyával találtam szemben magam.
A mosdóban hideg vizet locsoltam az arcomra, nem értettem mi történt velem abban szent minutumban, amikor is véghezvittem ezt az őrült mutatványt. Úgy viselkedtem akár egy ribanc a régi sulimból. Egyáltalán nem voltam büszke magamra.

| 0 megjegyzés

Posted on by Candra

1 éves az oldal

Pontosan egy éve döntöttem el magamban, hogy én igenis fic író leszek és szeretném megosztani veletek azokat a történeteket amik kipattantak a fejemből. Első körben egy teljesen más sztorit írtam, ami egy ideig még elérhető volt az oldalon, de aztán úgy döntöttem, hogy törlöm, és akkor kezdtem neki a mostani történetemnek.

Remélem ezalatt az egy év alatt sokaknak tudtam örömet szerezni az "alkotásaimmal". :)

A szülinap alkalmából úgy döntöttem, hogy létrehozok egy újabb blogot, ahol fejlécek készítését vállalnám
Remélem ezáltal sokaknak tudok majd segíteni, ;)

| 0 megjegyzés

Posted on 2011. február 3., csütörtök by Candra

14. Fejezet II.rész

Íme megérkezett a 14. fejezet befejező része. Remélem a William szimpatizánsoknak elnyeri a tetszését ez a fejezet. Komikat!!!!

~°~
A szökés 2.rész
Jó pár órája úton lehettünk, amikor a sofőrünk egy csikorgó fékezés közepette irányt váltott. Én akár egy rongybaba zuhantam bele William ölébe.
A másodperc tört része alatt magamhoz tértem, kikecmeregetem vámpírom öléből és az ablakra tapadtam.
- Bukj le! – jött mögülem az utasítást. Követtem a parancsot és gyorsan az ülések közé kuporodtam. Az ablak milliónyi darabra törött szét, beterítve ezzel mindent. Ezek után túl gyorsan történt minden, szinte fel sem fogtam, hogy mi zajlik körülöttem.
Egyszer csak egy rántást éreztem a derekamnál, ijedtemben felsikkantottam.
- Nyugi, csak én vagyok – csitított William, majd a hátára vett. – Csukd be a szemed, ne nézz körül! - erre az utasításra én automatikusan körülkémleltem, de bár ne tettem volna. Az ismeretlen sofőrünk teste ernyedten dőlt rá a kormányra, a nyaka teljesen széttépve, az arcát vér borította, üveges szemei pedig egyenesen rám meredtek.
A félelem elemi erővel söpört végig rajtam, végtagjaimat görcsösen William köré fontam, talán ezzel levegőhöz sem juttattam. A könnyeim megállíthatatlanul szánkáztak végig az arcomon. Nem ismertem a kormánynál ülő embert, de tudtam, hogy miattam halt, és ez az érzés képes lett volna megőrjíteni.
- Mi ez az egész? –kérdeztem kétségbeesve.
- Úgy tűnik, hogy a családod radikálisabb eszközökhöz folyamodott, ezért, hogy visszaszerezzenek – mondta hidegen, én eközben döbbentem csak rá, hogy William hátán utazok, ő pedig hihetetlen sebességgel száguld. Hirtelen elkapott a rosszullét.
- Állj meg, állj meg! – kiáltottam, ő gyorsan lefékezett és lerakott a földre. A kezemet a szám elé tartva futottam egy kicsit messzebb, hogy ne közvetlenül William előtt adjam ki gyomrom tartalmát. Öklendezni kezdtem, William pedig abban a pillanatban mellettem termett.
- Menj innen! – kértem, nem szerettem volna, hogyha lát ilyen állapotban
- Nem megyek sehova! – jelentette ki ellenszegülést nem tűrően. Újabb öklendezésbe kezdtem, ő pedig hátul összefogta a hajamat és a hátamat simogatta.

Úgy negyed óra telhetett el mire valamelyest összeszedtem magamat.
- Jobban vagy már? – érdeklődött, majd egy tőlünk nem messze lévő rönkön foglalt helyet.
- Igen már sokkal jobban. Bocs, hogy ennyi baj van velem – hajtottam le a fejem. – Egyszerűbb lenne, minden, hogyha nem ismersz meg – sóhajtottam, majd leültem mellé.
- Ne mondj ilyeneket, én nagyon örülök annak, hogy ismerlek. El se tudnád képzelni, hogy milyen unalmas életem volt mindaddig, amíg nem törtem be a nagynénéd házába – villantott rám egy vakító mosolyt, mely önkéntelenül is egy kisebb mosolyt csalt az arcomra.  Ezután kezét átvetette a vállamon és közelebb húzott magához.
- Hasznát vettétek a naplónak? – kíváncsiskodtam egy kicsit.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. Joyce kutakodott benne
- Igaz amit akkor mondtál? Vagy csak kihasználtál egy hülye kiscsajt? – néztem fel rá mérgesen. William egy kicsit távolabb húzódott tőlem és értetlenül nézett rám.
- Mire gondolsz?
- Azt mondtad akkor, hogy jó célra akarjátok felhasználni, de miután találkoztam a kedves – itt idézőjelet formáztam az ujjaimmal -, barátnőddel nem vagyok benne annyira biztos.
- Igazat is mondtam, meg nem is – vigyorgott.
- Micsoda? – kaptam fel egy kissé a vizet. Felpattantam és megálltam az álnok vámpírral szemben.
- Nyugi, csak hülyéskedtem. Nem találtunk benne semmi izgalmasat, csak néhány évszám és név az egész – fintorodott el.
- Miért mire számítottatok?
- Talán néhány tervrajzra, térképre, meg ilyesmikre – sóhajtott, majd felállt a rönkről, megragadta a csuklómat és leültetett.
- Most ezt minek csinálod? – vághattam eléggé döbbent képet.
- Fal fehér vagy. Még a végén összeesel itt nekem – aggodalmaskodott. – Maradj itt mindjárt hozok valami ennivalót – azzal el is tűnt a fák között.

Tíz perc sem telhetett el, William már egy papírzacskóval a kezében tért vissza.
- Hm, nagyon jó az illata, mi ez? – folyattam a nyálam.
- Hamburger és sült krumpli – átadta a zacskó és leült mellém a fára. – Mikor ettél utoljára? – kuncogott mellettem.
- Talán tegnap este – válaszoltam két harapás között. Sose voltam egy úri hölgy, és ezt most be is mutattam.
Miután befejeztem az étkezést nyújtóztam egyet, majd megpusziltam William arcát.
- Köszönöm, életet mentettél – mosolyogtam rá kedvesen.
- Azt hiszem, ideje lenne menni, lassan sötétedik és még nincs szállásunk sem – rántott vissza a rideg valóságba.

Egy számomra ismeretlen városban bóklásztunk, elfogadható szállás után kajtatva.
William úriember módjára cipelte a csomagjaimat, én pedig némán lépdeltem mellette.
- Meg is érkeztünk – szólalt meg hirtelen.
- Nem puccos egy kicsit? – aggodalmaskodtam.
- Ne izgulj, van rá pénzem – nyugtatott.
Beléptünk az elegáns hotelbe, ahol mindent márvány borított. A benn tartózkodó emberek egytől egyig méregdrága Gucci és Prada cuccokban feszítettek, én pedig eléggé kitűntem közülük a szakadt farmeremmel és tornacipőmmel.
- Nem mehetnénk máshova? Itt mindenki úgy bámul rám mintha a Marsról jöttem volna – súgtam Williamnek.
- Ne foglalkozz velük, inkább menjünk és vegyünk ki egy szobát – javasolta, és elkezdett a recepciós pult felé irányítani.

- Jó estét Mr. Elbert! Miben segíthetek? – mosolygott barátságosan az idős úr.
- Jó estét Samuel, egy kétágyas szobát szeretnék kivenni
- Rendben, megnézem van-e szabad helyünk – majd nekifogott a keresgélésnek. Én pedig William-et kezdtem faggatni:
- Téged itt ismernek?
- Igen, néhányszor megszálltam már itt, igazán kellemes hely
- Ugye tudod, hogy most úgy beszélsz, mint egy nagypapa? – piszkálódtam egy kicsit.
- Tudod, akár a nagyapád is lehetnék – vágott vissza. Már épp valami csípős megjegyzést szerettem volna tenni a korára, amikor Samuel így szólt:
- Mr. Elbert csupán egyetlen egy szobánk van, franciaággyal – somolygott mindent tudóan a recepciós.
- Az nem lesz jó – vágtam rá szinte fénysebességgel.
- Candra, már fél tizenegy van, szerintem ki fogsz bírni egy éjszakát mellettem – vigyorogott gonoszan a vámpír.
- De csak egy éjszakát – válaszoltam durcásan.
- Rendben, úgy látom megfelel. Itt vannak a kulcsok. Harmadik emelet huszonhármas szoba – azzal William kezébe nyomta a kulcsokat.

Beszálltunk a liftbe és néhány percig némán álltunk egymás mellett, majd William megszólalt:
- Miért akadtál ki azon, hogy egy ágyban kell aludnunk?
- Nem tudom, olyan fura egy olyan emberrel együtt aludni akit alig ismerek – füllentettem egy kicsit, hisz nem az volt a gond, hogy nem ismerem, mert úgy érzem , hogy már eléggé kiismertem, hanem az, hogy én magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel, és talán egy picit félek is. Nem tudom, hogy mitől, hisz nem egy agresszív állat, nem fog bántani vagy ilyesmi, egyszerűen csak félek, mert FÉLEK, de ezt neki persze eszem ágában sincs elmondani.
- Megérkeztünk – rántott ki a gondolataim közül a hálótársam. Ahogy kiléptünk a liftből csupán néhány métert kellett menni, és már el is értük a szobánk ajtaját.
William udvariasan előre engedett én pedig körbekémleltem a szobámat. Minden nagyon gyönyörű volt, de valahogy nagyon steril. Olyan hely volt, ahol hosszabb időt képtelen lettem volna eltölteni. Lehet, hogy én vagyok fura, de nekem kell egy kis kupi ahhoz, hogy jól érezzem magamat.

Mindketten hullafáradtan rogytunk az ágyra, legszívesebben mindenféle tisztálkodás nélkül a meghitt kis álomvilágomba menekültem volna, de hát az egész napunk rohanásból állt, így hát eljött az ideje annak, hogy egy kicsit felfrissítsem magamat.
- Én azt hiszem, megtámadom a fürdőt – jelentettem ki, és már pattantam is fel az ágyról.

Nagyjából egy órát is elpepecseltem a fürdőben mire megnyugtató levendulaillattal kísérve kilibbentem a helységből.
- Kész vagyok, mehetsz – adtam át a terepet Williamnek, ő szó nélkül felkelt és bevonult a fürdőbe. Én befészkeltem magamat az ágyba. Előkotortam a távirányított az éjjeliszekrényből és bekapcsoltam a televíziót, hogy valami elviselhető műsor után nézzek. Mint azt már megszokhattam az éjszaka közepén nem sok értelmes dolgot találtam. Végül egy zenecsatornát választottam. Egy ideig bambán bámultam a tévét, majd meguntam és a mobilom után kezdtem kutatni, ami egész nap ki volt kapcsolva. Lenyomtam a bekapcs gombot, majd fél percbe sem tellett és a telefon őrült zenélésbe kezdett.
- Két SMS – olvastam le a kijelzőről. – Drága Can, kérlek, gyere vissza, beszéljük meg. Félre értesz mindent. Csókol Marie! – ehhez csak egy grimaszt vágtam, majd megnyitottam a második üzenetet:
- Szívem, most beszéltem Marie-val, elmondta, hogy tudsz mindent. Most azonnal hazarepülök és átbeszélünk mindent. Anya – ennél az üzenetnél egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de hamar megacéloztam magamat. Lekapcsoltam a telefont és bevágtam a táskámba. Pont ebben a pillanatban lépett ki kedvenc vámpírom a mosdóból egy szál nadrágban. Az izmos felsőtesttől szinte tátva maradt a szám, hogy ne adjam William tudtára a csodálatomat, gyorsan elkaptam róla a tekintetem és a távirányítót kezdtem el tanulmányozni.
- Nem hoztam magammal pizsamát – jelentette ki lazán -, remélem nem zavar – vigyorogott.
- Dehogyis – legyintettem -, nem vagyok már kislány.
- Szerintem aludjunk, holnap hosszú napunk lesz – javasolta.
- Egyetértek – magamra húztam a takarót és a fal felé fordultam. Ő is hasonlóan cselekedett és a szobára csend ereszkedett. Majd a csendet megtörve így szóltam:
- Téged nem zavar, hogy teljesen felcserélődtek nálad a napszakok? Igazából most kéne csak felébredned – érdeklődtem.
- Nem zavar, egy ideje már tart ez a szokás
- Mióta? – kíváncsiskodtam.
- Amióta megismertelek, valakinek vigyáznia kell rád – mondta csendesen. Ez a kijelentése annyira meglepett, hogy nem tudtam mást kinyögte csak annyit, hogy:
- Köszönöm!
- Nagyon szívesen, és most Jó éjt!
- Jó éjt!
Pár perccel később már mind a ketten békésen szunyókáltunk.

Az éjszaka közepén valami szokatlan érzésre lettem figyelmes, beletelelt egy-két másodpercbe mire felfogtam, hogy William keze a derekamon van és átölel, nem sokkal később pedig már valamit motyogni kezdett.
- Már rég el akartam mondani… Én nagyon kedvellek… Te miért vagy ilyen velem? Miért nem szeretsz?
Hirtelen nem tudtam, hogy mire is gondoljak. Azon járt az agyam, hogy vajon kiről álmodik, ki lehet az a lány, akit kedvel? Persze tudat alatt reménykedtem abban, hogy én vagyok az a lány, de a racionálisabb énem eluralkodott rajtam, és higgadtan kijelentettem, hogy képtelenség, hogy én legyek az a szerencsés.

| 6 megjegyzés

Posted on 2011. január 27., csütörtök by Candra

14/II Fejezet - Előzetes

Úgy negyed óra telhetett el mire valamelyest összeszedtem magamat.
- Jobban vagy már? – érdeklődött, majd egy tőlünk nem messze lévő rönkön foglalt helyet.
- Igen már sokkal jobban. Bocs, hogy ennyi baj van velem – hajtottam le a fejem. – Egyszerűbb lenne, minden, hogyha nem ismertél volna meg – sóhajtottam, majd leültem mellé.
- Ne mondj ilyeneket, én nagyon örülök annak, hogy ismerlek. El se tudnád képzelni, hogy milyen unalmas életem volt mindaddig, amíg nem törtem be a nagynénéd házába – villantott rám egy vakító mosolyt, mely önkéntelenül is egy kisebb mosolyt csalt az arcomra.Ezután kezét átvetette a vállamon és közelebb húzott magához...

| 0 megjegyzés

Posted on by Candra

14.Fejezet

Már egy jó ideje nem volt friss, ezért most felraktam a 14. fejezet első felét, a folytatást hétvégére tervezem. Bétázott verzió! Ha tetszett vagy ha nem, komizzatok, nagyon jó érzés amikor valamilyen visszajelzést kapok;)
~°~
A szökés 1.rész


Azt hiszem, életem legnagyobb marhaságát készülök elkövetni…
William, a vámpír, a seggfej, a felfuvalkodott hólyag, és nem utolsó sorban az a személy, akibe titkon bele vagyok zúgva épp most kért meg engem, hogy szökjek el vele, és én mit válaszoltam, na, vajon mit?
- Rendben – vágtam rá némi vacillálás után.
- Rendben?- esett le az álla a mellettem helyet foglaló embernek, vagyis vámpírnak.
- Meglepődtél?
- Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Nem számítottam arra, hogy ilyen könnyen beleegyezel – vágott még mindig elképedt pofát.
- Még nem ismersz – vágtam rá durcásan.
- Ismerlek – mondta kissé rejtélyesen.
- Ezt meg hogy érted? Olyan furán mondtad!
- Nem fontos – válaszolt szinte azonnal.

 Én a teljes testemmel felé fordultam, és megpróbáltam „engem úgysem tudsz megtéveszteni, mindent kiderítek” fejet vágni.
- Lééééégyszi! – váltottam át szörnyen idegesítő stílusba. Williamet ez sem hatotta meg, csak elterült a fűben és a csillagokat kémlelte az égen.

Negyedórányi hallgatás után így szólt:
- Egyszer, majd ha azt érzem, hogy megérted és elfogadod, a tetteimet akkor el fogom mondani – mondta már megint azon a rejtélyes hangon.
- Ezzel most nem sokat segítettél – válaszoltam durcásan és én is lerogytam mellé a fűbe.
- Nem is az volt vele a célom.
- Tudtál róla, hogy néha irtózatosan nagy seggfej vagy? – kérdeztem halálos komolysággal.

Egy gyors mozdulattal felé fordítottam a fejemet. Hirtelen találtam szemben magam vele, az arcunkat két centi választotta el egymástól. Minden eddigi érzésem előbújt rejtett vackából, és óriási sebességgel csapott át rajtam, a szívem eszeveszettül dobogott, a gyomromban pedig milliónyi pillangó verdesett. Azonban ennek a meghitt hangulatnak William vetett végett, felettébb „érdekes” módon:
- Hé, nehogy szívrohamot kapj itt nekem – vigyorgott önelégülten.
- Mégis mi a francért kapnék én szívrohamot? – kérdeztem rá immáron tiszta fejjel.
- Úgy vert a szíved, mintha lefutottad volna a maratont, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hatással vagyok rád – vigyorgott még mindig, miközben felkelt és a kezét nyújtotta felém.
- Ne bízd el magad ennyire, nem miattad volt – próbáltam menteni a menthetőt, miközben a kinyújtott kezét észre sem véve felpattantam a földről. – Az egész csak ezért volt, mert egy rohadt szar napon vagyok túl. Elszöktem az akadémiáról, megtudtam, hogy a családom, nem is a családom, és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, mert azt is megtudtam, hogy egy hatalmas vámpír klánhoz tartozom, és éppen ebben a minutumban is valamelyik emberük keres, ráadásul most még itt vagy te is, és azt hiszed, hogy beléd vagyok zúgva – hadartam el egy szuszra.
- Meggyőztél, de azért nem kellett volna ennyire kikelned magadból, csak vicceltem – nyújtotta felém a kezét ismételten. Én értetlenül bámultam rá, nem értettem, hogy mit akar most ezzel, miért fogjam meg a kezét? Odanyújtottam a kezemet.
- Tudod, nagyon jó lenne kézen fogva sétálgatni, de én csak a csomagjaidat szeretném vinni – a mosoly nem tudott lefagyni az arcáról, én pedig szégyenemben legszívesebben a föld alá kapartam volna magamat.
- Tessék – vágtam hozzá a bőröndömet, majd pedig határozott léptekkel elindultam magam mögött hagyva azt a hólyagot.
Már vagy egy kilométert gyalogolhattam, amikor William egyszer csak mellettem termett.
- Mi van? – kérdeztem morcosan.
- Úgy gondoltam, hogy ideje szólnom neked, hogy egy ideje már rossz irányba tartasz. Nekem tök mindegy, hogy mennyit kerülünk, de szerintem neked nem.
Megálltam és úgy döntöttem, hogy itt a szavak már nem használnak, beleboxoltam a vállába, és várakózóan néztem rá.
- Erre – mutatta a helyes irányt, mindeközben pedig egy vigyort próbált meg eltűntetni a képéről.
- Tudtad, hogy egyáltalán nem vagy vicces? – beszéltem immáron a hátának.
- Vicces vagyok, csupán te nem tudod értékelni a poénjaimat – vágott önelégült képet.
- Szerintem még nem született olyan ember a földön, aki téged viccesnek találna – beszéltem még mindig sértődötten. – Nem is tudom, hogy miért mondtam igent neked – elmélkedtem.
- Igent? Tudtommal nem kértem meg a kezedet – nevette el magát.
- Ne csináld már, tudod hogy értettem! És jobb, ha tudod, sose mondanék neked igent – próbáltam visszavágni.
- Imádom, amikor zavarban vagy – húzta tovább az idegeimet.
- Zavarban? Ugye ezt nem gondoltad komolyan…

Az elkövetkező másfél órában ugyanígy martuk egymást, ameddig ki nem értünk az erdőből és meg nem pillantottam egy óriási, sárga villát.
- Hű de csicsás – vágtam rá szinte egyből.
- Itt élek én – válaszolta komolyan.
- Bocsi, nem tudtam, annyira sajnálom – legszívesebben elbujdostam volna a mai nap után, szinte óránként égettem le magamat valahogy.
- Nyugi, nekem sem tetszik, Joyce álmodta meg, nekem pedig muszáj volt itt élnem – válaszolta nemtörődömön.
- Mit keresünk mi itt?
- Nyugi csak pénzért jöttünk, nem foglak átejteni, megbízhatsz bennem – mosolygott rám, majd pedig egy kis lökéssel megindított az óriási sárga villa irányába.

A „házikó” ajtajához érve furcsa zaj ütötte meg a fülemet, olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Megfordultam és Williamre néztem, aki éppen az egyik ablakot kémlelete. Látszott rajta, hogy talán egy tized másodpercig ő maga is megijedt, de ezután gyorsan visszatért a jól megszokott William és csak annyit mondott:
- Csak Rick az, nem kell tőle félned – majd kitárta az ajtót és udvariasan előreengedett. Beléptem a villába ahol egy ismeretlen vámpír fogadott. Rick kicsit sem feltűnő módon végigmért, majd így szólt:
- Ki az új játszótársad, öcsi? – Közelebb lépett hozzám, megfogta az egyik hajtincsemet, játszadozni kezdett vele, majd beleszagolt. Ekkor ijedten léptem hátrébb, és ösztönösen William mellé bújtam.
- Szállj le róla, de azonnal! – kelt védelmemre.
- Nyugi öcsi, nem akarok tőle semmit, most, hogy otthagytad Joyce-t, az ő személyében új játszótársra leltem. Nem kell nekem egy csitri! – tört ki hangos nevetésben.
Segélykérően Williamre néztem, ő vette a lapot és elindult a lépcső irányába, én pedig engedelmesen követtem.

- Jó szórakozást! – kiáltott utánunk.
- Baszd meg! - szólt vissza William.
- Hidd el, megtenném – vigyorgott rám. Hirtelen valami elpattanhatott az előttem lépkedő személybe, és dühödten Rick irányába indult. Rémisztő morgás tört elő belőle, majd nekirontott a döbbent vámpírnak.
- Nyugi öcsi, csak vicceltem! Tudod, hogy milyen vagyok – próbálta megbékíteni az előtte álló, vérben forgó szemű férfit.
- Igazad van, túlreagáltam – fújta ki a levegőt. – Bocs!
Rick és William incidense után, a srácok körbevezettek a házban – miközben persze Rick nem mulasztotta el a perverz poénjainak elsütését –, magunkhoz vettünk némi pénz és egy szó nélkül eltűntünk a fák között, magunk mögött hagyva Ricket.

Egy hosszas séta után Port Orchardon találtam magamat, a fáradtságtól már nem bírtam nyitva tartani a szememet, akár egy zombi, úgy lépkedtem William mellett.
A szöktetőm egy eldugott kis utcába vezetett, ahol egyből egy fekete Mercedesre lettem figyelmes.
William a kocsi felé terelt, majd kinyitotta nekem az ajtót, én pedig helyet foglaltam a hátsó ülésen. Ő még benézett a titokzatos sofőrhöz, odasúgott neki valamit, majd behuppant mellém az ülésre.
- Most már biztonságban vagy, pihenj nyugodtan – mosolygott rám kedvesen.
Először tiltakozni szerettem volna, hisz mégiscsak egy vadidegennel és egy vámpírral – akiben igazából még mindig nem tudom, hogy mennyire bízhatok – az oldalamon üldögéltem egy fekete Merciben, de a fáradtság mégiscsak eluralkodott rajtam és fejemet William vállára hajtva elszundítottam.
Ennél nagyobb baklövést el sem követhettem volna…

| 4 megjegyzés

Posted on 2011. január 4., kedd by Candra

Előzetes - 14.Fejezet



Azt hiszem, életem legnagyobb marhaságát készülök elkövetni…
William, a vámpír, a seggfej, a felfuvalkodott hólyag, és nem utolsó sorban az a személy, akibe titkon bele vagyok zúgva épp most kért meg engem, hogy szökjek el vele, és én mit válaszoltam, na, vajon mit?
 
~°~
Tudom, hogy ez nem egy igazi előzetes csak két mondat, de gondoltam, hogy adok valamiféle életjelet, mert a végén még azt hiszitek, hogy eltűntem :)

| 0 megjegyzés

Posted on 2011. január 2., vasárnap by Candra