14. Fejezet II.rész
Íme megérkezett a 14. fejezet befejező része. Remélem a William szimpatizánsoknak elnyeri a tetszését ez a fejezet. Komikat!!!!
~°~
A szökés 2.rész
A szökés 2.rész
Jó pár órája úton lehettünk, amikor a sofőrünk egy csikorgó fékezés közepette irányt váltott. Én akár egy rongybaba zuhantam bele William ölébe.
A másodperc tört része alatt magamhoz tértem, kikecmeregetem vámpírom öléből és az ablakra tapadtam.
- Bukj le! – jött mögülem az utasítást. Követtem a parancsot és gyorsan az ülések közé kuporodtam. Az ablak milliónyi darabra törött szét, beterítve ezzel mindent. Ezek után túl gyorsan történt minden, szinte fel sem fogtam, hogy mi zajlik körülöttem.
Egyszer csak egy rántást éreztem a derekamnál, ijedtemben felsikkantottam.
- Nyugi, csak én vagyok – csitított William, majd a hátára vett. – Csukd be a szemed, ne nézz körül! - erre az utasításra én automatikusan körülkémleltem, de bár ne tettem volna. Az ismeretlen sofőrünk teste ernyedten dőlt rá a kormányra, a nyaka teljesen széttépve, az arcát vér borította, üveges szemei pedig egyenesen rám meredtek.
A félelem elemi erővel söpört végig rajtam, végtagjaimat görcsösen William köré fontam, talán ezzel levegőhöz sem juttattam. A könnyeim megállíthatatlanul szánkáztak végig az arcomon. Nem ismertem a kormánynál ülő embert, de tudtam, hogy miattam halt, és ez az érzés képes lett volna megőrjíteni.
- Mi ez az egész? –kérdeztem kétségbeesve.
- Úgy tűnik, hogy a családod radikálisabb eszközökhöz folyamodott, ezért, hogy visszaszerezzenek – mondta hidegen, én eközben döbbentem csak rá, hogy William hátán utazok, ő pedig hihetetlen sebességgel száguld. Hirtelen elkapott a rosszullét.
- Állj meg, állj meg! – kiáltottam, ő gyorsan lefékezett és lerakott a földre. A kezemet a szám elé tartva futottam egy kicsit messzebb, hogy ne közvetlenül William előtt adjam ki gyomrom tartalmát. Öklendezni kezdtem, William pedig abban a pillanatban mellettem termett.
- Menj innen! – kértem, nem szerettem volna, hogyha lát ilyen állapotban
- Nem megyek sehova! – jelentette ki ellenszegülést nem tűrően. Újabb öklendezésbe kezdtem, ő pedig hátul összefogta a hajamat és a hátamat simogatta.
Úgy negyed óra telhetett el mire valamelyest összeszedtem magamat.
- Jobban vagy már? – érdeklődött, majd egy tőlünk nem messze lévő rönkön foglalt helyet.
- Igen már sokkal jobban. Bocs, hogy ennyi baj van velem – hajtottam le a fejem. – Egyszerűbb lenne, minden, hogyha nem ismersz meg – sóhajtottam, majd leültem mellé.
- Ne mondj ilyeneket, én nagyon örülök annak, hogy ismerlek. El se tudnád képzelni, hogy milyen unalmas életem volt mindaddig, amíg nem törtem be a nagynénéd házába – villantott rám egy vakító mosolyt, mely önkéntelenül is egy kisebb mosolyt csalt az arcomra. Ezután kezét átvetette a vállamon és közelebb húzott magához.
- Hasznát vettétek a naplónak? – kíváncsiskodtam egy kicsit.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. Joyce kutakodott benne
- Igaz amit akkor mondtál? Vagy csak kihasználtál egy hülye kiscsajt? – néztem fel rá mérgesen. William egy kicsit távolabb húzódott tőlem és értetlenül nézett rám.
- Mire gondolsz?
- Azt mondtad akkor, hogy jó célra akarjátok felhasználni, de miután találkoztam a kedves – itt idézőjelet formáztam az ujjaimmal -, barátnőddel nem vagyok benne annyira biztos.
- Igazat is mondtam, meg nem is – vigyorgott.
- Micsoda? – kaptam fel egy kissé a vizet. Felpattantam és megálltam az álnok vámpírral szemben.
- Nyugi, csak hülyéskedtem. Nem találtunk benne semmi izgalmasat, csak néhány évszám és név az egész – fintorodott el.
- Miért mire számítottatok?
- Talán néhány tervrajzra, térképre, meg ilyesmikre – sóhajtott, majd felállt a rönkről, megragadta a csuklómat és leültetett.
- Most ezt minek csinálod? – vághattam eléggé döbbent képet.
- Fal fehér vagy. Még a végén összeesel itt nekem – aggodalmaskodott. – Maradj itt mindjárt hozok valami ennivalót – azzal el is tűnt a fák között.
Tíz perc sem telhetett el, William már egy papírzacskóval a kezében tért vissza.
- Hm, nagyon jó az illata, mi ez? – folyattam a nyálam.
- Hamburger és sült krumpli – átadta a zacskó és leült mellém a fára. – Mikor ettél utoljára? – kuncogott mellettem.
- Talán tegnap este – válaszoltam két harapás között. Sose voltam egy úri hölgy, és ezt most be is mutattam.
Miután befejeztem az étkezést nyújtóztam egyet, majd megpusziltam William arcát.
- Köszönöm, életet mentettél – mosolyogtam rá kedvesen.
- Azt hiszem, ideje lenne menni, lassan sötétedik és még nincs szállásunk sem – rántott vissza a rideg valóságba.
Egy számomra ismeretlen városban bóklásztunk, elfogadható szállás után kajtatva.
William úriember módjára cipelte a csomagjaimat, én pedig némán lépdeltem mellette.
- Meg is érkeztünk – szólalt meg hirtelen.
- Nem puccos egy kicsit? – aggodalmaskodtam.
- Ne izgulj, van rá pénzem – nyugtatott.
Beléptünk az elegáns hotelbe, ahol mindent márvány borított. A benn tartózkodó emberek egytől egyig méregdrága Gucci és Prada cuccokban feszítettek, én pedig eléggé kitűntem közülük a szakadt farmeremmel és tornacipőmmel.
- Nem mehetnénk máshova? Itt mindenki úgy bámul rám mintha a Marsról jöttem volna – súgtam Williamnek.
- Ne foglalkozz velük, inkább menjünk és vegyünk ki egy szobát – javasolta, és elkezdett a recepciós pult felé irányítani.
- Jó estét Mr. Elbert! Miben segíthetek? – mosolygott barátságosan az idős úr.
- Jó estét Samuel, egy kétágyas szobát szeretnék kivenni
- Rendben, megnézem van-e szabad helyünk – majd nekifogott a keresgélésnek. Én pedig William-et kezdtem faggatni:
- Téged itt ismernek?
- Igen, néhányszor megszálltam már itt, igazán kellemes hely
- Ugye tudod, hogy most úgy beszélsz, mint egy nagypapa? – piszkálódtam egy kicsit.
- Tudod, akár a nagyapád is lehetnék – vágott vissza. Már épp valami csípős megjegyzést szerettem volna tenni a korára, amikor Samuel így szólt:
- Mr. Elbert csupán egyetlen egy szobánk van, franciaággyal – somolygott mindent tudóan a recepciós.
- Az nem lesz jó – vágtam rá szinte fénysebességgel.
- Candra, már fél tizenegy van, szerintem ki fogsz bírni egy éjszakát mellettem – vigyorogott gonoszan a vámpír.
- De csak egy éjszakát – válaszoltam durcásan.
- Rendben, úgy látom megfelel. Itt vannak a kulcsok. Harmadik emelet huszonhármas szoba – azzal William kezébe nyomta a kulcsokat.
Beszálltunk a liftbe és néhány percig némán álltunk egymás mellett, majd William megszólalt:
- Miért akadtál ki azon, hogy egy ágyban kell aludnunk?
- Nem tudom, olyan fura egy olyan emberrel együtt aludni akit alig ismerek – füllentettem egy kicsit, hisz nem az volt a gond, hogy nem ismerem, mert úgy érzem , hogy már eléggé kiismertem, hanem az, hogy én magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel, és talán egy picit félek is. Nem tudom, hogy mitől, hisz nem egy agresszív állat, nem fog bántani vagy ilyesmi, egyszerűen csak félek, mert FÉLEK, de ezt neki persze eszem ágában sincs elmondani.
- Megérkeztünk – rántott ki a gondolataim közül a hálótársam. Ahogy kiléptünk a liftből csupán néhány métert kellett menni, és már el is értük a szobánk ajtaját.
William udvariasan előre engedett én pedig körbekémleltem a szobámat. Minden nagyon gyönyörű volt, de valahogy nagyon steril. Olyan hely volt, ahol hosszabb időt képtelen lettem volna eltölteni. Lehet, hogy én vagyok fura, de nekem kell egy kis kupi ahhoz, hogy jól érezzem magamat.
Mindketten hullafáradtan rogytunk az ágyra, legszívesebben mindenféle tisztálkodás nélkül a meghitt kis álomvilágomba menekültem volna, de hát az egész napunk rohanásból állt, így hát eljött az ideje annak, hogy egy kicsit felfrissítsem magamat.
- Én azt hiszem, megtámadom a fürdőt – jelentettem ki, és már pattantam is fel az ágyról.
Nagyjából egy órát is elpepecseltem a fürdőben mire megnyugtató levendulaillattal kísérve kilibbentem a helységből.
- Kész vagyok, mehetsz – adtam át a terepet Williamnek, ő szó nélkül felkelt és bevonult a fürdőbe. Én befészkeltem magamat az ágyba. Előkotortam a távirányított az éjjeliszekrényből és bekapcsoltam a televíziót, hogy valami elviselhető műsor után nézzek. Mint azt már megszokhattam az éjszaka közepén nem sok értelmes dolgot találtam. Végül egy zenecsatornát választottam. Egy ideig bambán bámultam a tévét, majd meguntam és a mobilom után kezdtem kutatni, ami egész nap ki volt kapcsolva. Lenyomtam a bekapcs gombot, majd fél percbe sem tellett és a telefon őrült zenélésbe kezdett.
- Két SMS – olvastam le a kijelzőről. – Drága Can, kérlek, gyere vissza, beszéljük meg. Félre értesz mindent. Csókol Marie! – ehhez csak egy grimaszt vágtam, majd megnyitottam a második üzenetet:
- Szívem, most beszéltem Marie-val, elmondta, hogy tudsz mindent. Most azonnal hazarepülök és átbeszélünk mindent. Anya – ennél az üzenetnél egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de hamar megacéloztam magamat. Lekapcsoltam a telefont és bevágtam a táskámba. Pont ebben a pillanatban lépett ki kedvenc vámpírom a mosdóból egy szál nadrágban. Az izmos felsőtesttől szinte tátva maradt a szám, hogy ne adjam William tudtára a csodálatomat, gyorsan elkaptam róla a tekintetem és a távirányítót kezdtem el tanulmányozni.
- Nem hoztam magammal pizsamát – jelentette ki lazán -, remélem nem zavar – vigyorogott.
- Dehogyis – legyintettem -, nem vagyok már kislány.
- Szerintem aludjunk, holnap hosszú napunk lesz – javasolta.
- Egyetértek – magamra húztam a takarót és a fal felé fordultam. Ő is hasonlóan cselekedett és a szobára csend ereszkedett. Majd a csendet megtörve így szóltam:
- Téged nem zavar, hogy teljesen felcserélődtek nálad a napszakok? Igazából most kéne csak felébredned – érdeklődtem.
- Nem zavar, egy ideje már tart ez a szokás
- Mióta? – kíváncsiskodtam.
- Amióta megismertelek, valakinek vigyáznia kell rád – mondta csendesen. Ez a kijelentése annyira meglepett, hogy nem tudtam mást kinyögte csak annyit, hogy:
- Köszönöm!
- Nagyon szívesen, és most Jó éjt!
- Jó éjt!
Pár perccel később már mind a ketten békésen szunyókáltunk.
Az éjszaka közepén valami szokatlan érzésre lettem figyelmes, beletelelt egy-két másodpercbe mire felfogtam, hogy William keze a derekamon van és átölel, nem sokkal később pedig már valamit motyogni kezdett.
- Már rég el akartam mondani… Én nagyon kedvellek… Te miért vagy ilyen velem? Miért nem szeretsz?
Hirtelen nem tudtam, hogy mire is gondoljak. Azon járt az agyam, hogy vajon kiről álmodik, ki lehet az a lány, akit kedvel? Persze tudat alatt reménykedtem abban, hogy én vagyok az a lány, de a racionálisabb énem eluralkodott rajtam, és higgadtan kijelentettem, hogy képtelenség, hogy én legyek az a szerencsés.
