Poison In My Blood

Halálra vált arccal álltam William előtt.

- Én, mint őrző? Ez nevetséges, képtelenség! Még egy darázstól is megijedek! – gondoltam.

- Candra? Itt vagy? – kérdezte arrogánsan.

- Igen, csak ez az egész helyzet annyira nevetséges. Én, mint őrző, még a legvadabb álmaimban sem fordult elő ilyen Velem aztán nagyon mellé fognának! – osztottam meg vele az előbbi gondolataimat.

- Fognának? Ez azt jelenti, hogy szembeszállsz a családoddal? – kérdezte reménytől csillogó szemekkel, majd így folytatta: Ha ezt komolyan gondolod, azt hiszem félreismertelek! – jelentette ki.

- Miért, mégis mit hittél rólam? Talán azt, hogy egy elkényeztetett kis fruska vagyok? – fakadtam ki.

- Pontosan erről beszéltem. – mondta lenézően. Én úgy döntöttem nem forszírozom tovább ezt a beszélgetés, mert a végén még nekimegyek egy vámpírnak, és ebből a harcból előre láthatólag nem én kerültem volna ki győztesül.

- Váltsunk témát, a személyiségemre utaló megjegyzéseid nem igazán érdekelnek! Tudsz valami erről a beszervezős dologról? Esetleg azt, hogy ezt, hogy lehetne elkerülni? – tudakoltam tőle, közben abban reménykedve, hogy kellő információval tud szolgálni.

- Nem vagyok jártas ebben a témában, de talán van valaki, aki választ tudna adni a kérdéseidre. – jelentette ki higgadtan. Vártam, hogy befejezze a mondatot, de nem történt semmi csak ott állt velem szemben, mint egy szobor.

- Befejeznéd, amit elkezdtél? – ripakodtam rá, majd gyorsan hozzá tettem egy légyszít.

- A bátyám Mark talán segíthet neked, ő már találkozott hasonló esettel. - mondta ki végül. – Elvihetlek hozzá, ha gondolod.

- Az nagyon jó lenne, köszönöm! – örömömben hirtelen a nyakába ugrottam. – Hülye emberi szokások! Mekkora marha vagyok! – ostoroztam magam.

- Ööö, nagyon sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. – szabadkoztam.

- Semmi baj, de máskor figyelmeztess a hasonló emberi érzelem kitöréseidre! – mondta meglepően kedvesen.

- Rendben, azt hiszem ez menni fog! – válaszoltam vigyorogva.

Újabb kínos csend állt be. Én leültem aprócska ágyamra, és az ágyneműmön elterülő „cuki” szívecskéket tanulmányoztam.

- Nagyon aranyos! – mondta egy igazi mosoly kíséretében. Meglepő reakció volt. Néha annyira hűvös és visszafogott, mintha eltévesztett volna egy évszázadot, máskor laza és vicces, mint a mai emberek. - Érthetetlen egy figura. – gondoltam magamban.

- Mikor találkozhatnék Mark-kal? – érdeklődtem.

- Mostanában elég elfoglaltak vagyunk, nem érünk most erre rá. – jelentette ki hűvösen.

- Remek, újra visszatért a rosszabbik énje!

- Hihetetlen, mintha két személyiség lakna benned!

- Ezt meg hogy érted? –förmedt rám.

- Megfejthetetlen vagy, egyszer laza és vicces máskor görcsös és karót nyelt. Sose tudom, hogy épp melyik éneddel találkozom. – magyaráztam el neki.

- Ilyen vagyok. Megszoksz vagy megszöksz! – mondta nem törődöm hangsúllyal.

- Tudod, szerintem nem sok ember viselne el téged, de én azt hiszem megpróbálkozok vele. Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem.

- Ez nagyon kedves, érdekből megpróbálsz elviselni – mondta felháborodottan.

- Jaj, ne csináld már, tudod, hogy értettem. Komolyan nehezebb veled, mint Shirley-vel. – vágtam vissza.

- Hanyagoljuk a témát. Ma csak egymás idegeire megyünk.

- Szerintem is. Lehetne egy kérésem?

- Attól függ mi az a kérdés.

- Mesélnél nekem a vámpírokról. Marie nem mondott rólatok semmit csak azt, hogy vérszomjas szörnyek vagytok, akiket ki kell irtani. – idéztem nénikémet.

- Részben igaza volt, vannak olyan fajtársaink, akik nem érdemlik meg az életet.

- Ők miben különböznek tőletek? – érdeklődtem.

- Embereket ölnek. Nem bírják megállítani a vérszomjukat. – magyarázta.

- Ezt, hogy érted?

- Én és a testvéreim is emberi vérrel táplálkozunk, de nem öljük meg az áldozatot, elkábítjuk és annyi vért veszünk el tőle, hogy miután magához tért csak egy kis szédülést érezzen semmi mást.

- Ó, így már értem. Mi a helyzet a nappal? – kérdezősködtem.

- Részben igaz. A napfénytől nem égünk el egyből. Csak akkor veszélyes ránk nézve, ha huzamosabb ideig a napon tartózkodunk. 5-10 percbe még nem halunk bele, de nem a legkellemesebb érzés. – oktatott tovább.

- Akkor szerencse, hogy esős hetünk van. – mondtam mosolyogva.

- Igen, valóban. – mosolygott vissza rám vakítóan fehér és tökéletes fogaival.

- Ahogy látom a hosszú szemfog is csak mese. – osztottam meg vele megállapításomat.

- Egy kicsit hosszabb, mint az emberi szemfog, de nem olyan feltűnő. – mondta jókedvűen.

- Tudod nem is olyan rossz a természeted, egész rendes srác vagy! – mondta egy kis pirulás kíséretében.

- Te sem vagy egy elkényeztetett fruska! – mondta, én közben az ablakhoz ballagtam. Kinyitottam, hogy egy kis friss levegő áramoljon a szobába.

- Remek, ezt megbeszéltük!

William odalépett mellém az ablakpárkányhoz. A szívem egy ütemet kihagyott, légzésem megakadt. A vámpírom egy apró mosolyt fojtott el.

- Remek, tehát a hallásuk baromi jó. Ez a legenda tehát igaz Ennél cikibb helyzetbe nem is kerülhettem volna. – gondoltam, legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. - Egy ilyen észveszejtően helyes srác biztos csak röhög egy ilyen bénaságon, mint én. Nem vagyunk egy súlycsoportban. Ki kell vernem a fejemből ezt az ostoba érzést, semmi értelme magamat fárasztani vele. - zártam le magamban a történteket.

- Nagyon szép az erdő ebben az évszakban. Gyönyörűek a fák levelein megcsillanó vízcseppek. Az erdő színei a szemedre emlékeztetnek. – törte meg a csendet ezzel a lélegzetelállító bókkal.

- Hűha, ezt bóknak vegyem? – próbáltam viccesre venni a helyzetet.

- Ahogy gondolod.

Nem tudtam, hogy is reagáljak erre a helyzetre, nem sokszor volt még részem soha ehhez hasonlóhoz.

Az órák csak teltek. Már hatfelé járt az idő. Úgy döntöttem ideje lenne ennem valamit.

- Lefutok valami kajáért. – jelentettem be, lerobogtam a konyhába és felkaptam egy almát.

Visszafutottam a szobámba. Meglepő kép fogadott. Egy ismeretlen nő épp akkor ugrott be az ablakon, amikor én kicsaptam a szobám ajtaját. Megkövülten állam az ajtóban, nem tudtam mi tévő legyek, sikítva rohanjak, vagy várjam meg mi történik?

Az utóbbi mellett döntöttem. Az ismeretlen vámpír szemkápráztatóan gyönyörű volt. Hullámos vörös haja a vállát súrolta, alakja a topmodelleket megszégyenítő volt.

- Szóval itt mulatod az időt? – mondta arrogánsan.

- Hadd magyarázzam meg! Ő itt Candra, a nagynénje be akarja szervezni az őrzők közé, valahogy muszáj segítenem rajta. – magyarázkodott.

- Milyen nemes cél! Megmenteni a kis ártatlant, nem tudtam, hogy ilyen nagylelkű vagy! – mondta gúnyosan.

Úgy döntöttem ideje közbelépni.

- Mégis ki vagy, és hogy mersz csak úgy berontani ide? – vágtam vissza.

- A nevem Joyce. William társa vagyok, és ennyi legyen elég neked. Ne merészelj többet kérdőre vonni engem!

Mérhetetlen fájdalom futott át rajtam. Sejtettem, hogy William-nek van valakije, de valahol a szívem mélyen reménykedtem, hogy tévedek.

Joyce közeledett felém, arca torz grimaszba futott. William állította meg.

- Joyce, viselkedj, nem kell az őrült féltékenységi drámád. Mégis, hogy gondoltad. Candra és én, na ne viccelj! Ő csak egy satnya ember!

Mintha tőrt forgattak volna a szívemben, könnyek szúrták a szememet, de nem engedhettem ki őket.

- Igazad van drágám! Sajnálom! – egy puszit nyomott a szájára rám pedig egy lesajnáló pillantást vetett.

- Jobb lesz, ha megyünk! Candra valamelyik nap benézek hozzád és kitaláljuk mi tévők legyünk. Oké? – mondta William.

Megszólalni nem akartam, mert akkor tuti elbőgtem volna magam, így inkább csak bólintottam egyet.

A páros már ki is suhant az ablakon és az erdő felé vették az irányt.

Pár perccel később már nyílt is a bejárati ajtó. Hallottam Marie finom lépteit.

- Candra! Gyere le, beszélnünk kell! – kiabálta fel nekem. Megpróbáltam összeszedni magamat. Megmostam az arcomat és lebotorkáltam a nappaliba.

- Szia, Marie! – köszöntöttem.

- Szia Cannie! Milyen volt a napod? – érdeklődött.

- Pocsék, rémes, borzasztó, irtózatos! – ezt nem mondhattam neki ezért hazugsághoz folyamodtam.

- Nem volt rossz! És milyen volt a gyűlés?

- Pont erről szerettem volna veled beszélni. – mondta lelkesen. – Azt hiszem, tudom, mi következik! – gondoltam. – Én és a legfőbb őrzők is arra a következtetésre jutottunk, hogy te nagyszerű őrző lennél!- jelentette be. – Így lenne ötösöm lottón! –gondoltam gúnyosan.

- Honnan gondoljátok, hogy megfelelő lennék? – tudakoltam.

- Azt egyszerűen érzem. Bátor vagy és okos, kiváló őrző válna belőled. – mondta büszkén. - Bevonulhatnál a legnevesebb őrző iskolába, ahova csakis a legjobbakat veszik fel. Egyike lehetnél a történelem legnagyobb őrzőinek. Na, mit gondolsz? – fürkészte kíváncsian az arcomat.

A legkülönbözőbb érzések futottak át rajtam. Eszembe jutott a mai nap. A szenvedés, a fájdalom, amit egy vámpír okozott. Pár nappal ezelőtt nemet mondtam volna, de a mai nap más volt. A düh és csalódottság eluralkodott rajtam, és így válaszoltam:

Egész éjjel az ágyamban forgolódtam. Az álom valamikor három óra felé nyomott el.

Nem volt nyugodt éjszakám, pihenésemet újból és újból rémálmok zavarták meg. A legrosszabb az volt, amikor álmomban Marie-t láttam harcolni egy vámpír ellen. Nagynéném állt nyerésre, és egyik színes pengéjű kardját az arcnélküli vámpír szíve felé irányította, és akkor hirtelen én is az álomban termettem. Elkezdtem lépdelni a feléjük. A táj sötétségbe burkolódzott. Alig tudtam kivenni Marie alakját az ismerős erdő fái közül. Mikor már csak pár lépés választott el a harc helyszínétől hirtelen fényár öntött el mindent, és akkor megláttam ki az a vámpír, aki ellen Marie harcol, William volt az. A tőr alig centire volt a mellkasától. Fenn maradó pár lépést már rohanva tettem meg. Próbáltam kiabálni, de mintha Marie észre se vette volna, hogy ott vagyok, mikor odaértem próbáltam megfogni Marie kezét, de a kezem egyszerűen csak átsiklott az övén. Tehetetlenül néztem végig, ahogy Marie kivégzi William-et. Tőrét William szívébe döfte, aki ernyedten hullott a földre.

Szerencsére itt az álmomnak vége szakadt, és újból a puha ágyamban találtam magam. A pizsamámból szinte csavarni lehetett a verítéket.

 Az egész álom olyan realisztikus volt. Szinte éreztem az izmaim lüktetését, a szívém még mindig a torkomban dobogott. Máskor egy ilyen álom simán hidegen hagyott volna, de ebben volt valami különleges, ennyire valóságos álmom még sose volt.

- Talán ez lenne a jövő? – elmélkedtem. – Na jó, itt van az ideje annak, hogy leállítsam magamat én nem vagyok semmilyen szupererővel rendelkező lény, nincs értelme újabb elméleteket szőni, ez csak egy ÁLOM! – az utolsó szót már hangosan mondtam ki.

- Candra minden rendben van ott fenn? – kérdezte nagynénim.

- Igen minden rendben, csak… csak rosszat álmodtam. – válaszoltam a földszintre kiáltva. Gyorsan felkaptam egy ütött-kopott farmert és az első pólót amibe a kezembe akadt, és becsörtettem a fürdőszobába, ott egészen horrorisztikus látvány fogadott. A hajam az izzadtságtól arcomra tapadt, a szemem alatt olyan karikák voltak, amiket egy harmincas üzletasszony is megirigyelhetett volna. Egy szóval jellemezve: szörnyű.

Gyorsan kifésültem  és megmostam a hajamat. Úgy gondoltam most jött el annak az ideje, hogy bevessem a neszszerem alján lévő csodaszeremet: az alapozót. Próbáltam mindenhol egyenletesen szétoszlatni, de főleg a szemem környékére koncentráltam. Kisebb- nagyobb bénázásokkal, de végül sikerült eltüntetnem a nem kívánt karikákat. Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy sikerült végre emberi külsőt felvennem és nem úgy nézek ki ment egy zombi, aki most szabadult az egyik alacsony költségvetésű filmből.

A konyhában kivételesen nem füstfelhő fogadott. A szépen megterített asztalon ínycsiklandozó péksütemények sorakoztak. A bőség zavarában azt sem tudtam melyikkel is kezdjem, végül egy croissant mellett döntöttem. Már javában faltam a reggelimet, amikor Marie is megjelent a konyhában.

- Jó reggelt álomszuszék, már azt hittem sose kelsz fel. – mondta mosolyogva nénikém. Ahogy ránéztem csak azt az önzetlen és nyíltszívű Marie-t láttam, nem a vérszomjas gyilkost. El se tudtam képzelni, hogy ,hogy lehet ennyire kedves ember valójában vámpírok és vérfarkasok lemészárolója.

Ettől a gondolatmenettől hirtelen borzongás futott végig a hátamon.

- Hahó Cannie, itt vagy? – kérdezte ijedten.

- Persze, csak egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. – válaszoltam.

- Cannie, azt hiszem meg kéne beszélnünk, az elmúlt napok eseményeit. Nagyok sok mindent tudtál meg egyszerre, olyanokat is, amit még a legmerészebb álmaidban sem történtek meg. Nem tudom mennyire sikerült mindezt feldolgoznod. – mondta aggodalmas tekintettel.

- Hidd, el Marie megvagyok. Nem omlottam össze idegileg és még csak rémálmaim sincsenek, meg vagyok. Mindig is másképp reagáltam, mint a nagy átlag. – mondtam egész nyugodt hangnemben, nem akartam megemlíteni neki a rémálmaimat, még a végén azt hinné, hogy egy rinyálós kiscsaj vagyok, aki minden hülye álma után a nénikéjéhez fut. Ezt mindenképp el akartam kerülni.

- Biztos, hogy minden rendben? Mintha tegnap óta olyan más lennél? – kérdezte ijedtségtől csillogó szemekkel.

- Igen, nincs semmi bajom csak egy kicsit fáradt vagyok. - hazudtam.

- Ha nem bánod ma egy kicsit egyedül hagylak. Az őrzői kötelességek alól nem bújhatok ki. – mondta vidáman. Így már nyilvánvalóvá vált, hogy az őrzőség az életének egy olyan része, ami talán a legnagyobb örömet okozza neki.

- Persze semmi gond, el leszek egyedül is. – próbáltam olyan vidáman válaszolni, mint ő az imént tette.

- Hát akkor azt hiszem jobb lesz, ha indulok, nem várathatom meg a társaimat. Légy jó! – köszönt.

- Vigyázz magadra! – búcsúztam el én is.

Bármennyire is szerettem Marie-t, nehezemre esett elfogadni az életmódját. Már nem tudtam ugyanazt az ódaadó nagynénit látni benne, mint eddig. Éreztem, hogy nem mondta el a teljes igazságot.

Hirtelen furcsa zajokat hallottam az emeletről. Mintha valami puffant volna az emeletet borító hajópadlón. Elindultam, hogy felkutassam a zaj forrását. Benyitottam a szobámba.
Egy kisebb szívrohamom kerülgetett amikor William-mel találtam magam szemben.

- Szia! Nem akartalak zavarni csak a naplót hoztam vissza, de közben az íróasztalod teljes tartalma a padlón kötött ki. Néha igazán takaríthatnál. – mondta gúnyosan.

- Nagyon sajnálom, ha a szobám nem felel meg az elvárásaidnak. – vágtam vissza. A beszólásaitól mindig a legrosszabb jött elő belőlem, de valahogy sejtettem, hogy nem ez az igazi William. Ez csak egy álca, amivel az embereket akarja megfutamodásra bírni. De velem most mellé fogott. Addig nem nyugszom, ameddig meg nem ismerem a valódi énjét.

Hosszúra nyúló csend állt be. Valahogy kénytelen voltam megszakítani.

- Sikerült kibogarászni valamit a naplóból? – kérdeztem egy kis izgalommal a hangomban.

- Igen nagyon hasznos volt. A testvéreim és az én nevemben is szeretném megköszönni azt, amit értünk tettél. – mondta most már egy kicsit kedvesebben.

- Nagyon szívesen! – válaszoltam boldogan. Egy mosolyt kaptam válaszul, nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen gesztust. Mintha az igazi William nézne velem szembe ilyenkor és nem a kemény vámpír, aki mindenkinél mindent jobban tud.

- Lehetne egy kérdésem? – szegezte hozzám a kérdést. Meglepettségem miatt csak akkor jöttem rá, hogy válaszolnom kéne, amikor már fél perce csak álltunk egymással szemben.

- P- Persze. – nyögtem ki végül. Ismét kaptam egy mosolyt. A szívem hirtelen hevesebb ütemre váltott. Majd végre megszólalt:

- Remélem, nem veszed tolakodásnak, ha megkérdezem, hogy mit keresel itt?

- Fura kérdés, de hiszem, hogy tolakodó lenne. Azért vagyok itt, mert anyám a nyárra Ausztráliába ment, hogy ott intézze a cég ügyeit, engem nem tudott magával rángatni, azért leadott nyári őrizetre ide a senki háta mögé. – válaszoltam.

- Úgy látszik, hogy még sok mindent nem mondtak el neked.

- Ezt meg, hogy érted?

- Nem hiszem, hogy az én dolgom lenne, hogy beavassalak ebbe, de előbb-útóbb úgyis megtudtad volna.

- A lényeget kérlek! – néztem rá kérlelően. Egy újabb mosoly.

- A nagynénéd köztiszteletben álló őrző. Az ő feladata az őrzők új generációjának begyűjtése. - mondta érzelemmentes hangon.

- És mit köze ennek hozzám? – értetlenkedtem.

- Ugyan Candra, – először ejtette ki a nevem. - használd már egy kicsit az agyad! Szerinted miért vagy most itt? – mondta idegesen.