Latest Writings

3. Fejezet

Az ismerős ismeretlen

Sűrű erdő fái közül egy ismeretlen alak kezdett kirajzolódni. Megrémültem.
- Hogy lehettem akkora hülye, hogy kimerészkedtem ide!– ordibáltam magamban. – Ezt biztos nem úszom meg épp bőrrel!

Ijedtem meredtem magam elé, éreztem, ahogy a félelem felkúszik a gerincemen. Teljesen bepánikoltam, a lábaim szinte gyökeret eresztettek. Tudom, hogy legalább megpróbálhattam volna elmenekülni, de abban a pillanatban csak egyetlen dolgot tudtam tenni: Állni és várni.
Az idegen kiért az erdőből, az ismeretlen alak ismerőssé vált, felismertem benne azt a látogatót, aki reggel tört be hozzánk. Ahogy megpillantottam az arcát hirtelen nyugalom áradt szét bennem, mintha tudtam volna, hogy nem eshet bántódásom.
Hirtelen mintha minden félelem elpárolgott volna, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lábaim elkezdtek az idegen felé vinni. Pár lépéssel előtte álltam meg. Fürkésző tekintettel figyeltem arcának minden egyes rezdülését. Végül a reggeli betörőnk megszólalt.
- Sajnálom, hogyha reggel rád ijesztettem, nem számítottam arra, hogy lesz még valaki a házban az őrzőn kívül. – mondta az őrző szót különösen kiemelve.
- Se-semmi baj! – nyögtem ki. – Nem ijesztettél meg. –mondtam most már kicsit magabiztosabban.
- Hát én nem úgy láttam. – válaszolt gúnyosan. Mit sem törődve az előbbi megjegyzésével így szóltam:
- Én Candra vagyok. Téged, hogy hívnak?
- Az nem számít, csak azért jöttem, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem reggel. – mondta érzéketlenül.
- Nem engedem! – válaszoltam olyan magabiztosan, hogy még engem is meglepett. A névtelen látogató arcán is észrevehető volt, hogy erre nem számított.
- Nem kell engedélyt adnod rá! – mondta felsőbbrendű hangon, majd elindult a bejárat felé embert meghazudtoló gyorsasággal.
- Tehát Marie-nak tényleg igaza volt. Vámpír! - gondoltam magamban. Berohantam a házba, hogy valahogy leállítsam a „vendégünket”. Ő már az emeletről trappolt le.
- Ezt mégis, hogy képzeled? – tettem fel a legelső kérdést, ami eszembe jutott. – Nem törhetsz be és kutathatod át csak úgy a házat!
- Miért ne tehetném? Az őrzők talán tisztább játékokat játszanak? – fakadt ki – Szerinted az tisztességes, hogy az őrzők minden ok nélkül kiirtják a családomat? – mondta szinte már üvöltve.
Azt hittem, hogy ez nem fog megtörténni, de megsajnáltam az előttem álló vámpírt. Az emberi reflexeim működésbe akartak lépni, hogy megöleljem a névtelen vámpírt. Testem automatikusan indult el felé. A vámpír hátrált egy lépést, és kérdőn nézett rám.
- Sajnálom! – nyögtem ki idegesen majd a hajamba túrtam, hogy leplezzem szégyenemet. Hirtelen úgy éreztem mintha neki is jól esett volna ez a gesztus, de aztán újból előjött a vámpír énje.
- Mondd, meg hol van a napló! – mondta ellent nem mondást tűrő hangon.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz! – próbáltam tettetni a hülyét.
- Tudom, hogy tudod! Nem kérnék ilyet egy ismeretlentől, ha nem lenne életbevágóan fontos!- mondta olyan hangon, amitől a gyomrom furcsa tüneteket produkált. 
- Rendben, segítek. – válaszoltam. – Csak áruld el miért olyan fontos ez a könyv!
- Napló. – javított ki.
- Rendben, NAPLÓ! – ejtettem ki minden egyes betűt szépen artikulálva. – Akkor elmondanád? – tudakoltam.
- A szövetség naplójában több évszázad titkai vannak leírva, ha megszerezném, talán sikerülne az őrzőket megállítani, mielőtt minden ártatlant elpusztítanak.
- És te ártatlan vagy? – kérdeztem a legfontosabb kérdést.
- Igen, az vagyok! – jelentette ki. – Én és testvéreim nem követtünk el semmit, ami miatt nekünk is bűnhődni kéne. Nem ölünk embereket! – magyarázta. – Nem kell félned tőlünk! – mondta.
- Eddig se féltem tőled. – válaszoltam félszegen, vámpírom pedig elmosolyodott. Vártam, hogy hosszú szemfogai kivillanjanak, de nem láttam semmit.
- Úgy látszik a horrorfilmek rendezői egy kicsit felturbózták a vámpír image-t. – jelentettem ki magamban.
Eszmefuttatásomból egy ismerős hang rántott vissza.
- Cannie megjöttem! – kiáltotta nagynénim a konyhából.
- Azt hiszem jobb lesz, ha eltűnsz! – mondta szinte pánikolva. – A szobám fenn van az emeleten balra a második ajtó, ott elbújhatsz. – igazítottam útba. A még mindig névtelen vámpír egy szempillantás alatt eltűnt. Ekkor Marie toppant be a nappaliba.
- Szia, Marie!Hogy ment? – kérdeztem, közben pedig reménykedtem, hogy nem járt sikerrel.
- Nem találtam semmit, lehet, hogy az a vámpír csak átutazóban volt és véletlenül tört be épp az én házamba. – jelentette ki. – A háziőrizetnek vége! – mondta boldogan.
- Ha tudná, hogy én már az első percekben megszegtem az ígéretemet biztos kitekerné a nyakam – gondoltam, így inkább nem szóltam semmit és felballagtam a szobámba.
Az ismerős ismeretlen már a szobámban volt és az egyik könyvemet lapozgatta.
- Azt hittem már sose érsz fel. – gúnyolódott.
- Nem mindenkinek vannak vámpírképességei! – vágtam vissza.
- Ebben igazad van. – vágta rá. Nem értettem, hogy lett ilyen hirtelen ennyire barátságos, de én ennek csak örülni tudtam. - Bármi is ez a hirtelen jókedv remélem, nem tűnik el! – reménykedtem.
- Mennem kell már biztos aggódnak értem. Megkaphatom a naplót? – kérdezte.
Nem tudom, hogy miért bíztam meg benne ennyire, de odaadtam neki a naplót. Kivettem a párnám alól a kissé megviselt bőrkötéses könyvet és a kézébe nyomtam. Egy köszönöm kíséretében rám villantotta mosolyát, és már az ablak felé lépdelt. Tudtam mire készül, de addig nem akartam elengedni ameddig nem tudtam meg a névét. Megragadtam a karját.
Zöld szemei rám fókuszáltak. Nem értette mit szeretnék tőle.
- Megmondanád, hogy hívnak? – kérdeztem miután sikerült abbahagynom a szemei bámulását.
- William. – válaszolt végre a kérdésemre, majd kinyitotta az ablakot és kiugrott rajta. Hiába próbáltam a szemeimmel követni merre megy, olyan gyors volt hogy, pár másodperc alatt eltűnt a szemeim elől.
Éreztem. hogy nem ez az utolsó találkozásunk, de nem sejtettem, hogy ilyen hamar újra látom.

Posted on 2010. február 20., szombat by Candra

2. Fejezet

Amikor minden kiderül

Egész éjjel a titokzatos irományt bújtam, minden egyes ábrát tanulmányoztam, de ezekkel nem sokra mentem. Úgy döntöttem visszalapozok a névsorhoz, hátha valami elkerülte a figyelmemet zavarodottságom közepette. Újból átfutottam a névsort ismerős nevek után kutatva. Nem jutottam vele semmire. Végső elkeseredésemben az internethez fordultam, előtúrtam a mobilom az egyik utazótáskámból. Bepötyögtem minden lehetséges szót, ami csak eszembe jutott a könyvvel kapcsolatban, de még mindig nem találtam semmit.
Úgy döntöttem hanyagolom ezt a témát. - Biztos csak valami mesekönyv. Ha megtudja Marie, hogy miket feltételeztem róla és anyáról biztos őrűltnek hinne. - gondoltam
Mire eljutottam erre az elhatározásra már hajnali öt óra volt. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme lefeküdni, ezért leballagtam a konyhába reggelit készíteni. Gyorsan bedobtam egy szelet kenyeret a pirítóba és narancslevet öntöttem az egyik Michael Jackson-os bögrébe.
- Nála nagyobb Jackson rajongó még nem élt Földön az biztos! - jegyeztem meg nevetve.
Leültem a tölgyfa étkezőasztalhoz és nekiláttam elfogyasztani a reggelimet. Gondolataim újra és újra a könyv körül forogtak, hogy eltereljem a figyelmemet beosontam a fürdőszobába egy kicsit „szépítkezni”. Beálltam a zuhany alá és csak folyattam magamra a forró vizet. Gyorsan megmostam hosszú hajamat és kikászálódtam a zuhanykabinból. Megmostam a fogamat és a gardróbom felé vettem az irányt. – Közelít a „most mit vegyek fel” dillemám – gondoltam. Mióta csak az eszemet tudom gondjaim voltak az öltözködéssel, hiába sorakoztak a ruhák a szekrényemben, ritka volt az olyan alkalom, amikor elégedetten álltam a tükör előtt. De a mai nap más volt. Kiválasztottam egy fekete cicanadrágot és hozzá egy lila tunikát.
- Ennek anya biztos örülne, egészen úgy nézek ki, mint ahogy egy 17 éves lánynak kell. – gondoltam és közben vigyorogtam a tükörképemre.
Valami motoszkálást hallottam a fölszinten, azt hittem Marie az, ezért lecsörtettem a lépcsőn.
Lent nem az a személyt láttam, meg akire számítottam. Egy fiú volt, talán néhány évvel idősebb nálam. Hosszú világosbarna haja volt és feltűnően fehér bőre. Marie könyvespolcán kutatott valami után. Amikor rám pillantott hirtelen ledermedt.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem szinte cincogó hangon.
A fiú nem válaszolt, szinte egy tized másodperc alatt megpördült és villámgyorsan az ajtó felé vette az irányt. Utána futottam, de már nyoma se volt. Értetlenül álltam az eset előtt.
-Ez a hely egyre furább lesz, muszáj lesz beszélnem Marie-val – gondoltam.

Alig bírtam kivárni, hogy végre nagynéném felébredjen, fel-alá járkáltam a házban, már azt hittem berontok a szobájába és kirángatom az ágyból, de ezt az ötletet inkább elvetettem. Így nekiálltam átnézni a könyvespolcot. Semmi se hiányzott róla.
- Talán nem találta meg amit keresett és később visszajön – elmélkedtem. –Mi van, ha azt a fura könyvet keresi ami nálam? Akkor ez mégse egy jelentéktelen mesekönyv. – gondoltam.
Felfutottam a szobámba a könyvért, hogy azzal várjam nénikémet a nappali kanapéján. Nem is kellett sokat ücsörögnöm, körülbelül tíz perc után ismerős dudorászást hallottam az emeletből.
- Egy újabb MJ dal – mondtam kacagva.
- Ebbe beletrafáltál – mondta Marie – De mi ez a korai kelés? Talán nem tudtál aludni? – kérdezte aggodalmasan.
- Hát mondhatjuk ezt is. – mondtam fanyarul
- Ez meg mit akar jelenteni Cannie, és milyen könyv van a kezedben? – kérdezte kíváncsian.
- Azt hiszem lesz mit megbeszélnünk… – mondtam tárgyilagosan, és elkezdtem mesélni, mindent elmondtam az elejétől a végéig -… és akkor a srác csak úgy elfutott. – értem a mondandóm végére. Marie mindvégig mereven ült, szemét le se vette a bőrkötéses könyvről. Nem szólt egy szót se, csak ült.
- Marie, azt hiszem ezek után nem nagy kérés az, hogy elmondd mi is folyik itt?
- Igazad van, ideje téged is beavatni – mondta végül. – A könyv, amit találtál nem más, mint egy napló, a családunknak óriási megtiszteltetés, hogy most mi őrizzük. Őrzők generációi írták bele tapasztalataikat és különleges módszereiket. – magyarázta nagynénim.
- Mik azok az őrzők, valamit védelmeznek? Vagy mi? – vágtam bele Marie mondandójába.
- Engedd befejeznem és akkor mindent megértesz Candra! – mondta higgadtan. – Tehát folytatatom. – fintorodott el – Az őrzők szervezete már az 1600-as évektől működik. A tagok mind előkelő családokból származnak. Megalapítója Eleanor Williams volt. Mind arra esküdtünk fel, hogy megvédjük az embereket a rájuk leselkedő gonosztól és megtisztítjuk a világot tőlük.
- Ez azt akarja jelenteni, hogy ti öltök is? – kérdeztem értetlenül.
- Igen, előfordul az is. – magyarázta. – Azt nem szeretnéd tudni mi az a gonosz ami ellen harcolunk? – mondta fürkésző tekintettel.
- Mi ellen harcoltok? – ismételtem meg Marie mondatát.
- Tudod Cannie a világ tele van olyan teremtményekkel, amikről az átlagembereknek még csak fogalmuk sincs. Lehet azt is mondani, hogy szinte vakon élnek. Hisz ezek a teremtmények van, amikor köztük élnek, lehet, hogy épp a szomszédjuk, vagy a barátjuk. – magyarázta.
- Milyen teremtmények? – a hangomon már érzékelhetővé vált az idegesség.
- A vérfarkasok, és a legfőbb ellenségünk a vámpírok.
- Na, ne! Ez már sok! Még hogy vámpírok és vérfarkasok? Ilyenek csak a béna horrorfilmekben vannak. – ordibáltam.
- Nem kicsim, ezek egytől egyig léteznek, és ezért vagyunk mi. Megtisztítjuk tőlük a Földet. – mondta fennhangon.
- De miért kell őket megölni? Lehet, hogy nem mindegyik gonosz? –kérdeztem és közben észre se vettem, de egy zsebkendőt, ami a kezemben volt már ronggyá gyűrtem.
- Ne légy naiv Cannie! Mióta az eszemet tudom, ezzel foglalkozom, és hidd el pályám alatt egyetlen tisztaszívű szörnnyel sem találkoztam – mondta kissé emelkedett hangnemben.
- Rendben hiszek neked. – adtam be végül a derekam.
- Anya is a szövetség tagja? – halálra váltan vártam a választ, nem tudtam volna elképzelni anyáról azt, hogy vérfarkasokkal és vámpírokkal harcol.
- Igen az volt, ameddig meg nem születtél, akkor úgy döntött felhagy ezzel az élettel és a normális életet választotta, messze ezektől a háborúktól.
Szinte sokkolt amit mondott,anyu aki még egy legyet se bántott, különféle teremtményekkel harcol és gyilkol le.
- Ez nekem már sok! – jelentettem ki.
- Ha gondolod, folytathatjuk máskor is ezt a beszélgetést? – mondta és közben aggódó pillantást vetett rám.
- Nem, inkább essünk túl rajta most!
- Rendben! Mit akarsz még tudni?
- Még két kérdésem lenne. Anya nekem miért nem beszélt erről, és a második ki volt az a srác aki betört hozzád?
- Annette azért nem mondta el neked, mert meg akart óvni téged ettől ez egész hajcihőtől, nem szerette volna, ha belekeveredsz, és esetleg bajod esik. A második kérdésedre válaszolva: Fogalmam sincs. Azt hiszem adott egy kis munkát nekem ezzel a kis akciójával. – mondta ingerülten.
- Lehet, hogy egy vámpír volt? – kérdeztem kíváncsian.
- Elég nagy rá az esély az elmondásod alapján. – mondta.
- És most mit fogsz csinálni?
- Azt hiszem ideje őrjáratra mennem és átvizsgálni a környéket. Addig ki se teheted a lábad a házból ameddig nem lesz tiszta a környék. –mondta ellent nem mondást tűrő hangon.
- Rendben! - egyeztem bele.


Marie pár óra múlva elkezdett készülődni. A szobájából pakolászás hangját hallottam. Bekopogtattam.
- Marie, bejöhetek? – kérdeztem.
- Persze, gyere csak! – mondta és már ki is tárta szobája ajtaját.
Amit bent láttam ledöbbentett. A gardrób hátsó részében egy második gardrób nyílt. Bekukkantottam. Az egész tele volt fegyverekkel, de nem olyan modernekkel, mint például egy géppisztoly, amire számítottam, hanem különleges kardokkal mindenféle színben és íjjakkal.
- Hát ez nem semmi! – jelentettem ki úgy, mintha értenék a fegyverekhez. Marie kuncogott, gondoltam ő is a fegyverszakértelmemre gondolt.
- Mióta értesz te a fegyverekhez? – kérdezte mosolyogva. Nem válaszoltam. Mind a ketten nevetésben törtünk ki. - Mint akik nem normális – gondoltam – ebben senki más nem találna semmit vicces, de mi még ezen is képesek vagyunk röhögni. Két féleszű! – jelentettem ki.
- Most már jobb lesz ha indulok! – szólalt meg végül kedvenc és egyben az egyetlen nagynénim.
- Rendben,de vigyázz magadra! – mondtam és megöleltem.
- Te pedig az orrodat se dúgd ki a házból. Megértetted?
- Persze, becsszó! – vágtam rá.

Pár perccel később már az ablakból integettem nénikémnek. Tévé és mindenféle elektromos berendezés híján olvasgatni kezdtem. Megtaláltam Shakespeare Rómeó és Júliáját. Mikor Rómeó épp Júlia szépségét ecsetelte, valami furcsa érzésre lettem figyelmes, mintha valamilyen titokzatos erő az udvar felé vonzana. Mit sem törődve Marie figyelmeztetésével az udvarra rohantam.
Sűrű erdő fái közül egy ismeretlen alak kezdett kirajzolódni. Megrémültem.
- Hogy lehettem akkora hülye, hogy kimerészkedtem ide!– ordibáltam magamban. – Ezt biztos nem úszom meg épp bőrrel!

Posted on 2010. február 6., szombat by Candra

1.Fejezet

A KEZDET

Ez a nap ennél már nem lehet unalmasabb, itt ülök a szobámban és bambán bámulok ki az ablakon az eső rendíthetetlenül esik és nem hiszem, hogy mostanában felhagyna ezzel a tevékenységgel.
A nevem Candra. A „nyarat” itt töltöm a nagynénémnél,már ha ez az időjárás beleillik az emberek nyárról alkotott képébe. Egyszerűen borzalmas. Remélem, hogy még ebben a hónapban alább hagy az eső és kimerészkedhetek a hátsó udvarba, anélkül, hogy jeges zuhany zúdulna a nyakamba.
Már két hete csak a szobában kuksolok, se egy tévé, se egy hi-fi, még szerencse, hogy az utazás előtt a mobilomat és az mp4-emet bedobtam a táskámba, nem is tudom, hogy most mihez kezdenék nélkülük. Jobb is lesz előkotorni drága Mozartomat. Tudom elég furcsa, hogy elneveztem az mp4-emet, de ezt még a barátnőm találta ki Emily, mielőtt elhagyott minket.
Szóval megkerestem kedves kis Mozartomat és kiválasztottam egy pörgősebb számot, hogy valami feldobjon az átkozott vihar közepén. Épp hogy megszólalt az első dallam, nénikém berobbant a szobába.
- Gyere Cannie - ezt látnod! Szivárvány! Gyere! – harsogta túláradó örömmel.
- Nem értem mi lehet olyan nagy szám egy szivárványban, már láttam máskor, semmi extra csak néhány színes izé az égen- gondoltam.
- Mindjárt megyek, csak felkapom a cipőmet – mondta tetetett lelkesedéssel
- Arra nincs idő, gyere már! – kiáltotta
A cipőmmel mit se törődve kirohantam az udvarba és amit láttam az valóban gyönyörű volt. Még soha életemben nem láttam ehhez foghatót. Az égbolt szinte szikrázott, úgy, mint a legtökéletesebb gyémánt. Fényét szétszórta West Herbert erdején. Leírhatatlanul szép látvány volt.
- Még sose láttam ennél gyönyörűbbet – mondtam áhítattal
- Én megmondtam – mosolygott.
Többet nem szóltunk egymáshoz, csak néztük a szivárványt. Az átázott zoknimmal többet nem törődtem, csak álltam és gyönyörködtem a természet csodájában.

Másnap reggel torokfájással ébredtem.
- Tudtam, hogy nem jó ötlet egy szál zokniban futkosni az udvaron. - morogtam. Levánszorogtam a konyhában, kikotortam egy csészét a legközelebbi szekrényből. Rápillantottam az órára. Még csak fél négy volt.
- Szuper, ennyit a pihentető alvásról! – gondoltam
Megfőztem a kamillateámat és visszabújtam pihe-puha ágyamba. Nem tudom, hogy a teának vagy a meleg kuckónak köszönhetem, de az álom hamar elnyomott, és tízkor keltem Marie ügyetlenkedésére a konyhában. Sose volt egy mesterszakács, de a maival minden eddigi bénázásán túl tett. Az egész házat vastag füstfelhő borította.
- Te jó ég! Itt meg mi történet? - kérdeztem
- Csak egy kis tojást akartam neked sütni reggelire, de ahogy látod nem sült el valami jól – mondta egy vigyor kíséretében
- Hát azt látom – mondtam most már én is kacagva
- Azt hiszem jobb lesz szellőztetni, ez a szag már elviselhetetlen – mondta Marie
A ház összes ablakát kitártuk, a fény csak úgy ömlött be az óriási ablakokon. Eddig sose értettem minek Marie-nak ekkora ablak, de most már tudom – gondoltam vihorászva
- Mi ilyen vicces kisasszony – kérdezte tetetett szigorral
- Semmi csak rájöttem, miért is ilyen óriásiak az ablakok ebben a házban – kuncogtam
- Ugye nincs semmi köze a főzőtudományomhoz, különben megbánod – mondta ugyanabban a hangsúlyban, mint az előbb.
- Erre még csak nem is gondoltam – mondtam
- Jobban is teszed, ugyanis iszonyatosan jó szakács vagyok a mai kivételes eset volt – mondta
- Iszonyatos, az biztos – válaszoltam
A nappali egy fél óra múlva kiszellőzött és minden olyan volt, mint újkorában. Minden apró csecse-becse a helyén volt, a könyvek leporolva a polcokon.
- Marie, nincs valami jó könyved, amit esetleg elolvashatnék, ha már tévét még az én kedvemért sem vagy hajlandó beszereltetni? – kérdeztem kíváncsian.
- Mondtam már Candra, hogy a tévét csak a sekélyes, és felületes emberek szórakoztatására szolgál, és a kérdésedre válaszolva, igen van olyan könyvem, nézd meg a legfelső polcon – válaszolta egy arroganciával
- Rendben – válaszoltam, és elkezdtem kotorászni a könyvek között, de csak verses köteteket találtam. Ám egyszer csak valami érdekes akadt a kezembe. Egy bőrkötéses könyv egy karmazsinvörös szalaggal átkötve. Leszedtem a szalagot és belelapoztam, tele volt érdekes ábrákkal mellettük számomra érthetetlen nyelvű szöveggel. Úgy gondoltam , hogy valami régi mesekönyv. Szebbnél szebb lények sorakoztak benne. Nem tudtam letenni, mintha a könyv fogva tartott volna és nem engedné, hogy letegyem. A könyv legvégén egy névsorszerűség volt végignéztem a neveket és valami érdekesre bukkantam.- Marie Hestworth – olvastam magamban. Tovább lapoztam és magtaláltam anya nevét is Annette Hestwoth.
- Mi lehet ez, valami szekta? – gondoltam
- Találtál valamit Candra? – érdeklődött Marie a konyhából.
- Igen, találtam egy… – haboztam,nem is tudtam mit mondjak – …egy verseskötetet - fejeztem be végül.
Fogtam a titokzatos könyvet és felrohantam vele a szobámba. Nem tudtam mit kezdjek vele, máskor nem tulajdonítottam volna nagy jelentőséget egy ilyen furcsa könyvnek , de most éreztem, hogy ez valami fontos, és rá fogok jönni mi is valójában.

Posted on 2010. február 4., csütörtök by Candra

Újra itt!

Úgy gondoltam, hogy még egyszer megpróbálkozok az írással, hátha valami jó sül ki belőle,de a Another Twilight című történetem nem folytatom,a fejezetek fenn maradnak a blogon.
Az új story még nem állt össze teljesen,de igyekszem minnél hamarabb elkészülni vele.
Remélem ez majd elnyeri tetszéseteket;)

Candra

Posted on 2010. február 3., szerda by Candra