Latest Writings

Zene




Tökéletesen illik a hangulatomhoz...

Posted on 2010. augusztus 24., kedd by Candra

12.Fejezet

Felraktam az új fejezetet, a kommenthatár ellenére is. Az öt kommentes határ mostantól lesz csak érvényes.
Ha összegyűlt a szükséges komment, egyből nekikezdek a következő fejezetnek.

Gyülekező viharfelhők

Már lassan egy hónap telt el az ominózus eset óta, amikor is Maximnak, vagyis Mr. Ballardnak az arcát egy jókora monoklival díszítettem. Azóta is néha, ha elhaladok, egy kisebb diákcsoport mellett összesúgnak és páran mutogatnak is rám.
- Nézd, ott az a csaj, aki behúzott az új tanárnak – pusmogják.
Sose szerettem volna a figyelem középpontjába kerülni, de most a jobb egyenesemnek hála, még mindig számtalan szem szegeződik rám. A monokli már rég eltűnt, de ez hírnevem mit sem változtatott.
A barátaim Claire, Zoey és Sophia is előszeretettel gúnyolódnak rajtam. Azóta is csak a „halálos jobbos” néven emlegetnek.

Az elmúlt hetek igazi kis csapattá kovácsoltak minket. Zoey, még a Sophia-val kötött barátságommal is megbékélt, és újabban már hajlandó néhány mondatot váltani a fent említett személlyel. Ám azt biztosan kijelenthetem, hogy a két lány között sose fog egy tartós és igaz barátság kialakulni. A kapcsolatuk amolyan „elvisellek, de azért ne próbálj meg a közelembe férkőzni” szinten megakadt. Hiába próbálom őket egy hullámhosszra állítani, valahogy ők sose veszik egymás adását, így pár napi kísérletezés után fel is adtam.
A legnagyobb szerencsém Claire-rel van. Őt bármilyen társaságba bedobhatta az ember, ő minden csoport között boldogan elevickélt. Egy igazi társasági ember, és egyben a legjobb barátnőm is. Ő az, akinek mindent elmesélhetek, beavathatom a legnagyobb titkaimba is. Claire az egyetlen, aki tud Williamről és a buli után történtek minden egyes mozzanatáról, és azóta is töretlenül azt hajtogatja, hogy ne bízzak egy vámpírban. Kerüljem el messziről és ne keressem.
Az utóbbiakkal nincs is sok gond, hisz Williamnek nyoma veszett, miután én annyi mindent a fejéhez vágtam és az erdőben magára hagytam. Igazából nem is bánom, így legalább az érzelmeim valamelyest csillapodhatnak, és végre józanésszel is átgondolhatok mindent. A gyilkosság nem tartozik azon tettek közé, amit az ember egyszerűen csak elfelejt és onnan folytat mindent ahol abbamaradt… Williamet kitöröltem az életemből.

- Candra, nincs idő itt üldögélni, gyere, olyan gyönyörűen süt kinn a nap! Itt az idő, hogy egy kis színt is összeszedjünk – rángatta Claire a karomat. Engedtem az energiabomba unszolásának és az akadémia mögött lévő park felé vettük az irányt.
A nap tényleg gyönyörűen sütött, bár szinte már inkább égetett. Előttünk szebbnél szebb virágok nyílottak, színkavalkádba borítva mindent. A park közepén lévő szökőkútban néhányan nyakig vizesen üldögéltek vagy éppen a többieket fröcskölték vízzel.
Tisztes távolságból figyeltük az eseményeket, amikor egyszer csak valakik megragadták a kezeimet és a szökőkút felé kezdtek el ráncigálni. Sophia és Crystal – Sophia legjobb barátnője - ellenkezésemmel mit sem törődve rángattak.
- Ne, ne, ne csak ezt ne! – próbáltam kirángatni a karomat.
- Gyere már és ne ellenkezz! – utasított Sophia. – Jó lesz, hidd el! – Claire felé pillantottam, aki bátorítóan mosolygott, kezével pedig a szökőkút felé mutogatott. Beadtam a derekam és önszántamból a vízbe vetettem magam.

A július nem csak tikkasztó meleget hozott magával, hanem újdonsült haverokat is. Igaz, ez nem az a fajta barátság, ami tűzön-vízen át tart, inkább csak olyan, ami megragad az ökörködés szintjén. Jókat tudok mindannyiukkal beszélgetni, de az igaz barátokat nem pótolják.

- Can, ide süss! – kiabálta felém Alex, aki épp egy kézenálláshoz készülődött. Nekiindult, lendítette a lábát, majd egy óriási esés lett a vége.
- Ez még csak a bemelegítés volt – mentegetőzött pirulva. Mi pedig a hasunkat fogva röhögtünk szegény Alex szerencsétlenkedésén.

A délután további része hasonlóan jó hangulatban telt. Minden diák élvezte a verőfényes napsütést. Még Zoey is, aki általában mindenhez a lehető legnegatívabb módon áll hozzá. Jó hangulatának okát csakis Claire és én tudtuk. Rajtunk kívül senki se tudott, a közte és Tyrone között fűződő kapcsolatról. Senki, még a szüleiek sem tudták, hogy ők mennyire szeretik egymást és, hogy mennyire boldogok egymás mellett. A titkukat akár az enyémhez is lehetne hasonlítani. Mindketten szeretnek, én pedig szerettem valakit, akit nem szabadna. Egy cipőben járunk, bár erről nekik fogalmuk sincs.

Miután az óra kilencet ütött, mindenkinek a hálószobájában kellett tartózkodnia. A tanárok mind a lányok, mind a fiúk hálókörzetében éberen „járőröztek”. Ha valakit ilyentájt is kinn találtak, annak elég súlyos következményei voltak. Az illető úgymond, házi őrizetbe került, tehát két teljes héten át nem léphette át a szobájának küszöbét, csak ha órára indult. Ez volt minden diák rémálma. Mégis ki akarni két hétig egy szobában porosodni?

Mint a jól nevelt kislányok, Claire-rel és Zoeyval már negyedórával a takarodó előtt a szobánkban kuporogtunk. Claire a fejébe vette, hogy ma egy igazi lányos estét tartunk, így ennek megfelelően a szoba padlója tele volt mindenféle sminkcuccokkal és a körömlakkokkal, a szivárvány összes színével.
- Nem fog fájni! Gyere már Zoey! – parancsolta Claire. Zoey nagy nehezen odavánszorgott a Claire előtt lévő puffhoz és ledobta magát.
- Mivel kezdjünk smink vagy körmök? – kérdezte vidáman.
- Nekem mindegy, csak essünk túl rajt hamar – válaszolta „lelkesen”.
- Nem a kivégzésedre készülsz, mutass már valamiféle lelkesedést – így Claire.
Hiperaktív barátnőmnek hála én sem maradtam ki a „mókából”, minden egyes porcikámon végzett valamilyen átalakítást. Font, festett, göndörített, vasalt, reszelt, vágott és még ki tudja mi mindent csinált.

Éjfélkor már mind az ágyunkban szuszogtunk. A sok átalakítósdi teljesen kivett belőlünk mindenféle energiát.
A legmélyebb álmomból riadtam fel, amikor kopogást hallottam. Gyorsan körbenéztem, hogy a többiek is hallották-e, de ők békésen szunyókáltak. Újabb kopogás. Tudtam, hogy ez már biztosan nem álom. Feltápászkodtam az ágyból és lomha léptekkel az ajtó felé indultam, út közben pedig felrúgtam néhány körömlakkot és egy doboznyi festéket.
Mielőtt még egy újabb kopogás hangozhatott volna el, kitártam az ajtót. Két meglepett szempárral találtam magam szembe, Sophia és Crystal volt.
- Ti meg mit kerestek itt ilyenkor? – kérdeztem egy ásítás közepette.
- Inkább az lenne a kérdés, hogy te mit csinálsz ilyenkor ágyban? – kérdezte Sophia, Crystal kuncogott mellette.
- Lehet, hogy most jobb dolgot, mint mi – mondta Crystal.
- Talán igaza van? – nézett rám kérdően Sophia.
- Nem, dehogyis – válaszoltam.
- Hát, ha nem, akkor gyere velünk. Ja, de előtte még fésülködj meg, mert Crysen kívül, még sokan fogják ugyanazt a következtetést levonni – mondta mosolyogva.
Az ujjaimmal egy kicsit megfésültem a hajam.
- Na, így jó lesz? – kérdeztem gúnyosan.
- Tűrhető – válaszolta Crystal.
- Most már elárulnátok, hogy mégis hova visztek?
- A szobánkba – vágták rá egyszerre.
- Csak, hogy emlékeztesselek titeket, holnap suli.
- Az nem számít, gyere – fogta meg a kezem Sophia és már rángatott is volna ki a szobából.
- Rendben, megyek, de szólok Zoeyéknak is – fordultam volna meg, de Sophia nem engedte el a kezem.
- Nem is tudom hogy mondjam, de… ők nem jöhetnek – magyarázta Sophia.
- Ezt meg hogy érted? – értetlenkedtem.
- Nem és kész. Nem tartoznak oda – válaszolt sebesen Crystal.
- Nem megyek nélkülük – mondtam ingerülten.
- De jössz – mondta Sophia különös arckifejezéssel. Szeme mintha magába szippantott volna és kitörölt volna mindenféle ellenkezést.
Bólintottam, akár egy tudatnélküli zombi.
- Megyek – válaszoltam.
- Jó kislány! – vihogott Crystal. 

A két lány elindult előttem, én pedig követtem őket. Végighaladtunk a kísérteties, kőborítású folyosón, ahol egyetlen egy fényforrás sem volt. Mikor elértünk Sophia ajtaja elé, ő megfordult és egyenes a szemembe bámult.
- Most pedig jól fogod magad érezni – mondta ugyanolyan furcsán, mint az előbb.
- Jól fogom magam érezni – válaszoltam.
- Akkor induljon a buli! – csapta össze a tenyerét, és betuszkolt a szobába.

A szobában talán tízen lehettük, néhányukat alig vagy nem is ismertem, de valamilyen oknál fogva felszabadultan beszélgettem mindannyiukkal. Kábának éreztem magam, mintha nem is én irányítottam volna a végtagjaimat.
Elindult egy lassú szám a lejátszóban, én pedig mintha dróton rángatnának táncolni kezdtem a többiekkel. Mind a zene ütemére ringatóztunk. Aztán filmszakadás és csak arra emlékszem, hogy újabb és újabb italok kerülnek elém és fogyasztom el őket.
Sophia egy újabb pohárral tér vissza.
- Igyál – mondja kedvesen.
- Ne… nem kérek többet – mondtam akadozva.
- De kérsz – megint ugyanaz a pillantás, én pedig, mint egy rongybaba, engedelmeskedem. Lehajtottam, akármennyire is ellenkezett a gyomrom.

Bódulatom, mintha egy szempillantás alatt eltűnt, ahogy Sophia elhagyta a szobát. Olyan volt az egész mintha egy „kikapcs” gombbal visszatértem volna. A korábbi tudatnélküliségem eltűnt, csupán az alkohol hatását éreztem. A gyomrom kavargott, az egyensúlyérzékem pedig cserbenhagyott.
A félelem felkúszott a gerincemen. Nem tudtam, hogy vajon ki ez a lány, mit akar tőlem és mi ez a furcsa képesség?
Tudtam, hogy menekülni csak addig van esélyem ameddig Sophia nincs a szobában. Földön feküdtem, forgott körülöttem minden. A kezemmel valamilyen stabil tárgyat kerestem. Egy kanapé volt pont mellettem. Megragadtam a karfáját és feljebb húztam magamat.
Ahogy sikerült álló helyzetbe tornásznom magamat, dülöngélve ugyan, de eljutottam az ajtóhoz.
Kiléptem a fülledt szobából és egy jókora adag friss levegőt szippantottam be. Futásnak eredtem, egyenesen a park felé mentem. Reméltem, hogy ott nem talál rám senki. Útközben párszor orra buktam és a könyökömet, majd pedig a térdemet is csúnyán felhorzsoltam. Azonban a fájdalommal akkor nem törődhettem. Csak az járt a fejemben, hogy minél távolabb kell kerülnöm Sophia-tól. Mégiscsak Zoeynak volt igaza, valami nem stimmel itt.
Elértem a patakhoz, ahol korábban Williammel találkoztam. Ott leültem és megmostam az arcomat a vízében. Valamelyest már kezdett kitisztulni a fejem, azonban a koordinációs képességem még nem tért vissza teljesen. A kezeim pedig megállás nélkül remegtek. Tudtam, hogy szólnom kéne valakinek, de nem mertem visszamenni, valamint Claire-t és Zoeyt sem szerettem volna bajba keverni. Sophia készül valamire, biztos voltam benne, de egy valamit nem értettem, hogy miért vagyok én a célpont?

Már lassan kér órája ücsörögtem a patak partján. Legnagyobb szerencsémre senkise indult a keresésemre.
Négy óra tájt lehetett, amikor végre elszántam magamat, hogy elszakadjak a nyugalmat és biztonságot jelentő kis patakocskámtól. Lassan haladtam a kitaposott ösvényen. Arra mentem ahová a lábam vitt.
Ép ésszel még mindig nem tudtam feldolgozni mindent. Én bíztam Sophia-ban és úgy gondoltam, hogy a barátom, de egyszeriben mintha átváltott volna. Őrület csillogott a szemében és valamilyen különleges erőt is birtokolt, amit nem tudtam meghatározni. Az órákon már hallottam róla, hogy egyes emberek bírhatnak különleges képességekkel, amik felerősödhetnek azzal, hogy például vámpírrá változnak, de sose gondoltam volna, hogy a saját bőrömön fogom megtapasztalni. Ha Sophia ereje már most, emberi testben is ennyire hatásos, vajon mikre lenne képes, ha vámpír lenne?

Mikor végeztem az eszmefuttatásommal rádöbbentem, hogy a tanárok körletében vagyok. Rájöttem, mit kell tennem, csak egy valakiben bízhatok igazán. Maxim, a közelharctanárom és egyben a legnagyobb titkom.
Bizonytalanul bekopogtattam az ajtaján. Pár másodperc múlva motoszkálást hallottam az ajtó túl oldaláról. Maxim kinyitotta az ajtót és amint megpillantott, berángatott a szobába.
- Te meg mit keresel itt, tudod, hogy nem szabadna itt járnod! Még valaki elkezd gyanakodni – idegeskedett.
- Ugyan, ki venne észre ilyenkor? – kérdeztem csendesen. Maxim észrevette, hogy valami baj van. Közelebb húzott magához és megölelt.
A kapcsolatunk nem volt hétköznapi, hisz ő tanár volt én pedig diák, de mégis mintha valamilyen láthatatlan erő vonzana hozzá. Képtelen voltam elszakadni tőle.
- Nyugodj meg, és mesélj el mindent – mondta lágyan, majd egy puszit nyomott a számra.
Úgy tettem, ahogy mondta és elmeséltem minden egyes részletet.

- Ez lehetetlen – mondta elképedve.
- Nagyon is lehetséges
- Nem lehet, hogy túl sokat ittál? – kérdezte Maxim.
- Nem, vagyis igen, de nem önszántamból – próbáltam elmagyarázni.
- És honnan veszed, hogy Sophia ártani akart neked? Lehet, hogy csak azt szerette volna, hogy egy kicsit kibújsz a csigaházadból és elkezdesz élni. Be kell, hogy valld, hogy a barátnőid nem a legnagyobb parti arcok a suliban – vigyorgott, én pedig belebokszoltam egyet a vállába. – Ezt meg miért kaptam, nem volt elég az a monokli? – viccelődött.
- Lehet, hogy nagyobbat kellett volna ütnöm – duzzogtam. Leültem az ágyára és rá sem néztem.
- Ugyan, ne csináld ezt! Tudod, hogy csak vicceltem – simogatta meg a hátam.
- Én szeretem Claire-t és Zoeyt, úgyhogy jobb lesz, ha nem viccelődsz velük és engem pedig nem nézel kisbabának – morogtam.
- Hidd, el nem nézlek kisbabának. Ha az lennél ezt csinálnám most? – kérdezte kacéran, majd megcsókolt.
- Ez így nem érvényes! Nem tudok rád haragudni – kuncogtam.
- Csak egy valamit ígérj meg. Ne ítélkezz elhamarkodottan. Sophia nem hiszem, hogy ártani akart neked, talán csak egy kicsit elvetette a sulykot, annyi az egész. Bízz bennem!
- Rendben – sóhajtottam.

Maxim szobájából kilépve alaposan mérlegeltem a történteket. Úgy gondoltam, hogy talán tényleg neki van igaza és Sophia tényleg csak nekem akart jót.
A sötét folyósokon haladva különös hangokra lettem figyelmes, mintha valakik sugdolóznának. Botladozva ugyan, de közelebb merészkedtem a hangforráshoz.
- Jobb lesz, ha megtalálod a lányt, különben a vérfarkasok elé vetem a hitvány testedet – dühöngött az ismeretlen női alak, majd pedig egy csattanó hangot hallottam. Valaki a földre rogyott.
- Megértettél? – kérdezte az ismeretlen.
- Igen, hölgyem – válaszolta Sophia.
Úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni, rádöbbentem, hogy a lány, akit meg kell találni én vagyok.

Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, azt sem értettem igazán, hogy mi olyan különleges bennem, hogy valaki rám küldjön egy olyan erővel rendelkező egyedet, mint ezt a lányt.

Hirtelen, mintha az eddigi tökéletesen idilli kis világom millió kis darabra tört volna. Hetekig abban a tudatban éltem, hogy a sorsom kezd jóra fordulni és megtalálom azt az utat, amit nekem szántak. Ennél nagyobb tévedésben nem is élhettem volna. Mégis milyen hely az, ahol az egyik diákot a másikra uszítják? Mi fog ezek után történni?
Az egészből egy kukkot sem értettem, de azt tudtam, hogy minél előbb meg kell tudnom, hogy mi folyik itt. Az akadémián furcsa dolgok történnek. Először is az, hogy egy vámpír ki-be sétálgathat – és valamilyen különös oknál fogva engem talál meg -, majd pedig ez a különös mentális támadás, vagy minek is nevezzem. Egyértelmű, hogy én állok az egész középpontjában.

Tehetetlen voltam, nem volt kihez fordulnom. Maxim biztos, hogy ismételten azt gondolná, hogy csak a fantáziám szüleménye az egész, a lányokat - Claire-t és Zoeyt - pedig nem szeretném bajba sodorni és az életükkel játszani.
Eszembe ötlött, hogy mit kell tennem. El kell hagynom az Eleanor Williams Akadémiát, de sürgősen. Nem várhatok addig, amíg az események kibontakoznak. Addig kell elmennem, ameddig még lehetséges. Nem játszhatom a bátor hőst, ha egyszer nem vagyok az. Én csak egy lány vagyok, nincs különleges képességem, se szupererőm.

Az adrenalin lüktetett az ereimben, miközben a lányok körzete felé futottam. Az ajtónk elé érve egy különös szorító érzés lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy ha most elmegyek, lehet, hogy többé nem látom a barátaimat, de most nem habozhattam. Csendesen benyitottam a szobába és a gardróbom felé osontam. Belehánytam néhány ruhát és cipőt a bőröndömbe, az éjjeliszekrényemet pedig teljesen kiürítettem. Zsebre vágtam a telefonomat és még egy utolsó pillantást vetettem a szuszogó barátaim felé. Olyan békésen alszanak, olyan egyszerű nekik, én pedig itt állok egy bőrönddel a kezemben és éppen arra készülök, hogy kiosonjak az akadémiáról. Úgy érzem magam, mint egy film főszereplője, hisz a valóságban ilyen nem történhetne meg.
Mennyivel egyszerűbb volt pár évvel ezelőtt. Fogalmam sem volt a vámpírokról vagy a vérfarkasokról, az életem olyan volt, mint minden átlagos lányé. Boldog voltam.

A kihalt folyosón haladtam végig. Próbáltam minél csendesebben elérni a célig. A lányok szobái felé tartó lépcsőn már szerencsésen lejutottam. Most már csak a csarnok van hátra. A nehezén már túl vagyok. Ezt a termet nem őrzik, csak az ajtón kell kilépnem, és onnan már könnyű dolgom lesz. Bevetem magam az erdőben és valahogy eljutok Clermontig. Ott már nem találhatnak rám.
Ahogy elhagytam az akadémia területét, mintha egy energiahullám csapott volna át rajtam, felszabadultnak éreztem magam, az a különös erő, ami az akadémiához, majd pedig Maximhoz vonzott, eltűnt egy szempillantás alatt. A szerelem, vagyis az ahhoz hasonló érzés megszűnt. Csakis egy következtetést vonhattam le ebből, valamiféle bűbáj alatt állhattam, ugyanúgy, mint az este folyamán. Belegondoltam az elmúlt hetek történéseibe és rájöttem, mi történt. Sophia eddig is használta rajtam az erejét. A kezdetektől fogva az akadémiát emlegette nekem, azt hogy milyen fontos, hogy itt maradjunk és milyen jó is ez nekünk. A másik dolog, amit szüntelenül hajtogatott, az volt, hogy Maxim, milyen jóképű és, hogy mennyire összeillünk. Az egész ki volt tervelve. De nem volt időm ezen törni a fejem, el kellett jutnom Clermontba.

A tervem tökéletesen alakult, reggel hat óra volt, én pedig egy clermonti buszállomás egyik padján üldögélek. A forróság már most elviselhetetlen. Úgy döntöttem, mivel még van húsz percem a busz indulásáig befutok a legközelebbi boltba és veszek magamnak valamilyen üdítőt. Mire visszaértem a busz már a kijelölt helyen állt, a jármű elején a Port Orchard tábla ékeskedett. Nem tudtam, hogy ez-e a legjobb választás, de most nem volt hová mennem, csakis Annette segíthetett.

~°~
Crystal

Posted on 2010. augusztus 19., csütörtök by Candra

Előzetes - 12.Fejezet

Már lassan egy hónap telt el az ominózus eset óta, amikor is Maximnak, vagyis Mr. Ballard-nak az arcát egy jókora monoklival díszítettem. Azóta is néha, ha elhaladok egy kisebb diákcsoport mellett összesúgnak mögöttem, és páran mutogatnak is rám.
- Nézd ott az a csaj, aki behúzott az új tanárnak – pusmogják.
Sose szerettem volna a figyelem középpontjába kerülni, de most a jobb egyenesemnek hála még mindig számtalan szem szegeződik rám. A monokli már rég eltűnt, de ez hírnevem mit sem változtatott.
A barátaim Claire, Zoey és Sophia is előszeretettel gúnyolódnak rajtam. Azóta is csak a halálos jobbos néven emlegetnek.

~°~
Hát ennyi lenne az előzetes. Vélemény?  

Posted on 2010. augusztus 15., vasárnap by Candra

11.Fejezet

Felkerült az új fejezet is. Nem igazán érdemletik meg, hisz csak két vagy három ember ( Rami és Hope)szokott nekem kommentelni. Igazán jól esne, ha néha megírnátok, hogy tetszik, nem tetszik vagy valami, mert így akkor nagyobb kedvvel vágnék bele az újabb fejezet írásába, és nem gondolkoznék egyfolytában azon, hogy egyáltalán olvassa-e valaki a blogomat. Remélem ezek után megértitek, hogy miért is nyaggatlak titeket állandóan ezzel.

 ~°~

Visszatérés?
A félelem fájdalmasan kúszott fel a gerincembe. Minden egyes érintése, minden egyes csókja olyan kínt okozott, amit életem során eddig még nem tapasztaltam.

Csókjai egyre durvábbá váltak, hiába küzdöttem ellene, hiába próbáltam sikítani, karmolni, harapni, akármit is tettem ő könnyűszerrel hárított mindent. Kezei ez alatt a derekamról a hátamra csúsztak és próbálták meg a pántnélküli ruhámat lecsúsztatni rólam. Ekkor tudatosult bennem, hogy Ian nem elégszik meg a csókkal, ő ennél jóval többet akar. A hirtelen feleszmélés egy óriási adrenalin löketet adott. Úgy éreztem, hogy most képes lennék úrrá lenni remegő végtagjaimon és az órákon tanult önvédelmi módszereket alkalmazni. Csak a megfelelő alkalmat vártam. Ahogy Ian a nyakamat kezdte el csókolgatni tudtam, hogy most jött el az a pillanat, hogy támadásba lendüljek. Hatalmas levegőt vettem és…

Hirtelen egy árny suhant el Ian mögött, majd visszatért és csak egy vörösen izzó szempárt láttam. Megragadta a támadómat és óriási erővel a csörgedező patakba hajította. Ian fájdalmasan nyögött fel.
- Candra, segíts, azt hiszem eltört a kezem! – motyogta.
A vörös szempár gazdája visszatért, megállt előttem és így szólt:
- Le kéne tépnem ennek a mocskos szemétládának a fejét! – hörögte egy hang. Elindult vissza a patak irányába, belegázolt a vízbe és az ijedt Ian felé vette az irányt.
- William, ne! – kiáltottam kétségbeesetten. William hátrafordult és egy másodpercre mintha habozást véltem volna felfedezni mozdulataiban, majd tovább folytatta útját a zaklatóm felé. Némán figyeltem, ahogy William átszeli a távot Ian és közte. A megmentőm megragadta Ian nyakát és a magasba emelte. A fiú torkát hörgések hagyták el. Ekkor döbbentem rá, hogy közbe kell lépnem, hisz William bűntudat nélkül képes lenne kivégezni. A ruhámmal és a cipőmmel mit sem törődve a vízbe vetettem magamat. Minden egyes lépés megtétele óráknak tűnt.
Ahogy a patakban gázoltam több kavicson is megcsúszott a lábam, majd az utolsó lépésnél hirtelen fájdalom hasított a bal bokámba. A testem nem engedelmeskedett a parancsaimnak és magatehetetlenül összeestem. William azonnal mellém sietett és kiemelt a vízből. A part felé lépkedett, engem pedig a kezeiben tartott. Villámgyorsan a partra értünk és egy fához támasztotta a hátamat.
- Minden rendben? – tudakolta idegesen.
- Igen, csak a bokámat ficamítottam ki – nyöszörögtem.
- Egyáltalán miért jöttél utánam? – kérdezte most már gorombán.
- Te miért akartad kinyírni Iant? – faggatóztam
- Talán nem nyilvánvaló? Bántott téged – mondta egy kissé lágyabb hangon.
- Nem volt elég, amit műveltél vele? Lehet, hogy eltört a karja, és különben is részeg! – dühöngtem még mindig.
- Az még nem menti fel semmi alól!
- Tudod mit? Felejtsük el az egészet! Te halászd ki Iant, én pedig eltűnök innen. Nem akarlak többé látni! – mondtam, majd feltápászkodtam és bicegve a keskeny kitaposott ösvény felé indultam.
- Nem mehetsz csak így el! Muszáj beszélnünk! – ragadta meg a csuklómat.
- Nem és nem! Egyáltalán, hogy kerülsz ide? Milyen iskola ez, arra tanítanak minket, hogy végezzünk veletek, erre itt minden nap feltűnik egy vámpír? Minek vannak az őrzők? – kérdeztem hisztérikusan.
- Nyugodj le! – csitított. – Csak egy órát kérek. A barátaid nem fognak keresni, annál most fontosabb dolgokon jár az eszük – mondta egy vigyor közepette. Dühösen kirántottam a kezemet a szorításából és folytattam az utamat.
- Ha önszántadból nem jössz, hát akkor kényszeríteni foglak! – fenyegetett meg. Hátrafordultam, hogy egy szúrós pillantást vessek rá, ám ekkor valami furcsát fedeztem fel a vámpír arcán. Mosolygott. Nem egy félmosoly volt, nem is egy elfojtott kacaj, ez egy igazi mosoly volt, olyan, amit még előtte sohase láttam. William egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Én egy lépéssel hátráltam és a nyelvemet nyújtottam felé. Megfordultam és folytattam az utamat. Hirtelen, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. A csillagokkal tarkított égbolt helyét átvette a poros föld, a földét pedig az égbolt.
- Azonnal tegyél le, te… te... vámpír! – fújtattam dühösen.
- Azt hittem, tőled azért ennél jóval többre számíthatok – kuncogott.
- Ha már így foglyul ejtettél, megmondanád hová viszel? – érdeklődtem.
- Nem – válaszolta tömören.
- Akkor sikítok! – fenyegetőztem.
- Sikíts csak, itt már nem fogja meghallani senki – mondta, és valóban így volt. Az akadémia erdejét már rég elhagytuk és valamilyen faviskó előtt állt velem a vállán.
- Most már igazán letehetnél!
- Ahogy óhajtod – mondta, majd a derekamnál fogva lerakott a földre. Már kezdett hajnalodni, így szememmel próbáltam meghatározni, hogy merre is lehetek, azonban a fákon és bokrokon kívül semmit sem láttam.
- Gyere, menjünk be – szólalt meg mellőlem William.
- Arra ne is számíts! Épp most tanultuk, hogy sose, semmilyen körülmények között ne lépj be egy vámpírtanyájára – idéztem Davis Carrasco vámpírszociológia tanáromat.
William nem válaszolt, csak egy apró mosoly ült ki az arcára.
- Rendben, akkor maradjunk itt kinn – javasolta.
- Rendben!
Leültem a legközelebbi farönkre William pedig velem szembe. Pár percig csak bámult a semmibe, majd belekezdett:
- Tudom, hogy gyűlölsz és, hogy nem vagy kíváncsi a mondandómra, de úgy gondolom, hogy az elmúlt hetek eseményeit nem elég egy levélben tisztázni.
- Ebben teljesen igazad van – értettem egyet vele.
- Joyce őrült módjára védi a tulajdonát és, ha azt gondolja, hogy valami elveheti azt tőle, akkor nála valami ilyenkor elpattan, és vérengző szörnnyé válik.
- Te a tulajdona vagy?
- Igen, ha a vámpírok szemszögéből nézzük. Joyce és én még Lengyelországban ismerkedtünk meg a második világháború előtt. Ő és én szerelmesek voltunk. Amikor támadást indítottak a lengyelek ellen, Joyce megszökött Magyarországra, engem is magával akart vinni, de én a szüleimet nem akartam magukra hagyni, én voltam az egyetlen gyermekük. Évekig bujkálnunk kellett. Én ez alatt teljesen elfelejtettem Joyce-t, nem jelentett számomra már semmit. Mikor véget ért a háború apámmal nekikezdtünk a házunk újjáépítésének, próbáltunk visszaállni a rendes kerékvágásba. Hamar sikerült helyrehozni mindent, hisz mi akkor tehetős családnak számítottunk. Öt év telt el Joyce szökése óta, szinte biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom. Ám egy márciusi éjszakán meglátogatott… – itt abbahagyta a mesélést.
- Mi történt azután?
- Az eredményét itt láthatod magad előtt.
- Ezt értem, de miért vagy a tulajdona?
- Nem vagyok szó szerint az övé, de ő teremtett engem, ezért engedelmeskednem kell neki.
- Azon az éjszakán, amikor Joyce megtámadott, te mentettél meg?
- Igen, én, és nem is tudod, hogy ezzel mekkora bajba kevertem saját magamat.
- Ezt hogy érted? – faggattam Williamet.
- Ő a teremtőm, nem támadhatnék rá. A vámpírlét legősibb szabályát szegtem meg. Ráadásul egy ember érdekében.
- Én nagyon sajnálom. Lesz ennek valamilyen következménye?
- Egyelőre úgy néz ki, hogy nem. Joyce szeret engem, nem jelentene a tanácsnak. A tanács az a szervezet…
- Ne is folytasd, tudok róluk. Nem emlékszel, hol tanulok? – világosítottam fel. – Tanács bírálja el azokat az ügyeket, amiket az alacsonyabb rangú vámpírok eléjük terjesztenek – villogtam újdonsült tudásommal.
- De hát még csak pár napja jársz ide, akkor, hogy lehet, hogy már ennyi mindent tudsz rólunk?
- Mivel később érkeztem, mint a többiek, muszáj belehúznom a tanulásba, suli után a könyvtárban korrepetálásra kell járnom. Az egész szinte olyan, mint egy átlagos gimi. Leszámítva a vámpíros és vérfarkasos cuccokat.
- És az őket körüllengő titkokat.
- Micsoda? – esett le az állam.
- Furcsa eltűnések, megmagyarázhatatlan halálesetek… Hosszú a lista – sóhajtott.
Halálesetek. Erre a szóra hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Eszembe jutottak azok a dolgok amiket Claire mesélt tegnap. Emma! Ő ölte meg Emmát!
Az arcomra kiülhettek az érzelmeim, mert William furcsa pillantást vetett rám.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Persze, igen. Várjunk csak! Nem, nem vagyok jól! – hirtelen felpattantam a farönkről, hogy William fölé magasodjak.
- Te is csak egy gyilkos vagy, egy vérszívó szörnyeteg, nem vagy jobb a fajtádbelieknél! – üvöltettem. William felállt és kérdően pillantott rám.
- Talán átmosták az agyad, vagy mi ütött beléd?
- Az akadémia elleni támadás! Te is itt voltál! Megöltél egy lányt, vagy még ki tudja hányukat!
- Ezt meg honnan szedted?
- Tudom és kész! Megölted Emmát!
- Hadd magyarázzam el neked, hogy mi történt! – kérlelt William.
- Nem, nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra! Hagyj elmenni!
- Ha így akarod. Nem foglak kényszeríteni. Indulj el kelet felé, egyenesen az akadémia előtt fogsz kikötni - mondta lemondóan.

Egyórányi séta után tényleg az akadémia előtt értem ki erdőből, pont, ahogy William mondta. A ruhám csupa piszok volt, ráadásul az egyik varrás mentén fel is szakadt. A cipőmet már rég lerúgtam valahol félúton, és most a kezemben himbálódzott egy jókora sártömeg kíséretében. Legnagyobb szerencsémre még nem volt teljesen világos, így félhomályba burkoltam szörnyű külsőmet.

Egyenesen a kollégium felé vettem az irányt, nem akartam kitérőt tenni a buli helyszínére, hiába is foglalkoztatott, hogy mi is történt Iannel. Reméltem, hogy az alkohol miatt emlékei hiányosak maradnak, és William felbukkanása titok marad. Másrészről szerettem volna, ha az emlékei erősen élnek benne, hogy emlékezzen mindarra, amit velem tett, vagy akart tenni. Egy biztos volt, még egy ehhez hasonló tett és az ügy megy az igazgatónő elé.

Mikor beléptem a szobám ajtaján, három ijedt szempárral találtam szemben magamat. Zoey, Claire és legnagyobb meglepetésemre Sophia, a természetrajz óráról. Zoey szólalt meg először:
- Mégis merre jártál? A lányokkal már halálra izgultuk magunkat? – esett nekem. Eközben Sophia felkelt a székről, ahonnan eddig figyelte az eseményeket.
- Az a lényeg, hogy most már megvan – nyugtatta Sophia és kezét a vállára fektette. Zoey mérgesen lökte el Sophia kezét. A lány meglepetten állt, kezét visszaejtette a teste mellé.
- Zoey, Sophia-nak igaza, ne dramatizáld túl – próbálkozott Claire is.
- Hogy ne dramatizálnám túl? Két órán át kerestük, utána meg valaki azt kezdte el terjeszteni, hogy az akadémia területén egy vámpírt láttak kószálni  – dühöngött.
- Zoey, nincs semmi bajom, te is láthatod! Nyugi! – szálltam be én is a beszélgetésbe.
- Merre jártál és kivel? – kacsintott rám Claire.
Claire kérdését semmibe véve így szóltam:
- Nem tudtok valamit Ianről?
- Hűha, azt hiszem sejtek valamit – kuncogott Sophia és cserfes barátnőm.
- Teljesen félreértitek.
- Hát nem hiszem – mondta még mindig 1000 wattos mosollyal Claire.
- Pedig nagyon is. Elmesélem mi történt, de ígérjétek meg, hogy senkinek sem mondjátok el.
- Ígérjük – mondta a két lány.
- Zoey?
- Persze, hisz tartozom neked – mondta immár vigyorogva.
- Amikor mindketten eltűntettek, hogy pasizzatok – ekkor egy gúnyos fintort küldtem feléjük -, úgy gondoltam, hogy sétálok egy kicsit. Egy kis ösvényen eljutottam egy patakhoz, ahol Ian részegen fetrengett. Meg akartam győződni róla, hogy jól van, ezért odamentem hozzá. Ő elkezdett fogdosni és csókolgatni. A ruhámat is elszakította – mutattam a lányoknak. – Először nem tudtam, hogy mitévő legyek, próbáltam harapni, sikítani, de nem használt semmi. Ráadásul még a bokámat is kificamítottam.
- Ugye nem? – kérdezte halkan Sophia.
- Nem, szerencsére nem. Valamilyen adrenalin löketet kaphattam. Belevágtam Iant a patakba, és azt hiszem eltört a keze.
- Meg is érdemli. Remélem nem csak a keze tört el – forrongott Claire.
- Szóltál már valakinek? – tudakolta egyikük.
- Nem szóltam még senkinek, de nem is fogok – mondtam fáradtan.
- Ezt nem úszhatja meg, muszáj lesz szólni valakinek! – állt fel harciasan Zoey.
- Részeg volt, azt sem tudja, hogy mit művelt – vettem védelmembe Iant.
- Ennyire nem lehetsz naiv! Aki képes erre részegen, az józanon is képes lenne rá, csak nem elég bátor hozzá – szólalt meg Sophia is.
- Szerencsére – tette hozzá Claire.
- Felejtsük el, rendben? – kérleltem a lányokat.
- Ha te ezt érzed helyesnek, akkor igen – mondta rendkívül bölcsen Sophia.
- Na, ezt megdumáltuk. Enyém a fürdőszoba! – kiáltotta Claire már félúton a mosdó felé. Zoeyval összenéztünk és csak nevettünk.
- Azt hiszem, nekem ideje lenne visszamennem a szobámba. Jó Éjt! – köszönt el Sophia.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó Zoey megszólalt:
- Kiráz a hideg ettől a csajtól.
- Miért? Szerintem nagyon aranyos – álltam Sophia pártjára.
- Tudom, az meg minden, de egyszerűen olyan fura. Ha belenézek a szemébe, nem látok érzelmeket vagy értelmet. Olyan érzésem van, mintha egy robot lenne a csaj.
- Már megint dramatizálsz! Nincs gond vele, csak meg kell ismerned.
- Te talán ismered? – kérdően nézett rám.
- Nem, még nem, de az éjszaka közepén utánam kutatott és aggódott értem. Azt hiszem ez elég ahhoz, hogy biztosra vegyem, hogy nincs vele semmi baj – magyaráztam.
- Azt hiszem, igazad van… – egy sóhaj hagyta el a száját. – Egyébként jól vagy? Nem lehet egyszerű egy ilyen esetet feldolgozni – mondta feszülten.
- Teljesen jól vagyok! Ne aggódjatok értem – nyugtattam.

Másnap szinte minden egyes végtagom sajgott. A bokám pedig bedagadt. Tegnapi éjszaka jobban kimerített, mint az gondoltam. Legnagyobb szerencsémre az egész vasárnap a rendelkezésemre állt, vagyis inkább rendelkezésemre állt volna, de sajnos az akadémia tanárai ezt másképp gondolták.
- Candra, öltözz, edzés! – ugrált az ágyamon Claire.
- Vasárnap van, csak hogy emlékeztesselek!
- Igen, és fél óra múlva edzés! Gyerünk, ki az ágyból! – rángatta a takarómat.
- Velem ezt senki se közölte a beiratkozáskor – motyogtam a párnámba. – Így nem is kell mennem.
- Ki az ágyból Csipkerózsika! – lépett ki a fürdőből Zoey.

Tornaterem felé tartva Iant pillantottam meg. A keze gipszben volt. Egy gyors pillantást vetett rám, majd tovább folytatta az útját.
Egyszer csak Sophia tűnt fel mellettem.
- Tudtad, hogy az egész suliban azt pletykálják, hogy elláttad Ian Clark baját. Igazi menő csajnak számítasz – ugrándozott Sophia.
Zoey felé néztem. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, csak a színtiszta unalom.
- Hát ez nagyon… menő – próbáltam lelkesnek tűnni.
- Na, én megyek is! – és visszafutott a barátnőihez, a suli menő csajaihoz!
- Látod amit én? – böktem meg Zoey-t.
- Persze! Sophia már a kezdetektől fogva közéjük tartozik. Ne mondd, hogy nem tudtad?
- Fogalmam sem volt róla, eddig – esett le az állam.

A tornateremben már felsorakozott két teljes osztály. Ez volt az egyetlen alkalom amikor Claire-rel és Zoey-val közös órám volt, így nagy izgalommal vágtam neki az elkövetkező másfél órának.
A terem közepén két tanár állt. Primak tanárnő és Felipe tanár úr.
- Gyorsan álljon mindenki párba! – kiáltott Mrs. Primak.
A teremben nyüzsgő diákok egyszerre két részre szakadtak. Mindenki a párjával szemben állt. Én pedig valahol középen ragadtam. Ez volt legcikisebb helyzet, amit csak eddig átéltem. Idegesen körbepillantottam, és bizony minden szempár rám szegeződött.
- Ms. Phellan! Kérem, fáradjon a terem bal végébe. Az ön párja Maxim lesz – mondta kuncogva Mr. Felipe. Mindenki nevetett körülöttem, én pedig legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna.
Villámsebesen a terem baloldalra száguldottam. A terem végében megpillantottam egy srácot, aki egyedül álldogált, tudtam, hogy ő lesz Maxim. Fekete pólót és fekete farmert viselt.
- Most az ütéseket fogjuk gyakorolni – szakította félbe elemzésemet Mr. Felipe. Mindenki megindult és a párok valahol a terem közepén találkoztak. Én is követtem a példájukat. Megálltam Maxim előtt. A kezemet nyújtottam, hogy bemutatkozzak neki.
- Szia! Én Candra vagyok!
- Maxim – mondta szűkszavúan.  Majd egy jobbegyenest küldött felém. Alig volt időm ellépni előle.
- Ez meg mi volt? – háborodtam fel.
- Ha harc van, nincs idő csevegni - adta tudtomra.
- Már értem, hogy miért nincs párod – morogtam.
- Csak, hogy tudd, azért nincs párom, mert én már nem vagyok tanuló. Én leszek a közelharc tanár ebben az évben. Hubert és Lilian csak a mai órán vesznek részt, jövő héttől én tartom az órákat.
Legszívesebben felpofoztam volna magamat. Már az első órán sikerült magamra haragítanom a tanáromat. Szép volt Candra!
- Én, én nagyon sajnálom, fogalmam se volt, hogy ki Ön! – próbáltam menteni a helyzetet.
- Semmi gond, nem tudhattad, és kérlek, tegezz, nem vagyok még annyira öreg – vigyorogott.
- Rendben!
- Most pedig gyakoroljuk a jobb egyeneseket. Lépj egy kicsit közelebb és mindent bele! – bíztatott.
Mindent beleadtam az ütésbe, de Maxim könnyűszerrel ellépett előle. A kezemet megragadta és hátracsavarta. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat.
- Ennél gyorsabbnak kell lenned, ha egy vámpír lennék, már véged lenne. Most én jövök, tedd ugyanazt, amit én! – utasított. Egy újabb jobb egyenes közeledett felém. Elléptem előle, azonban a karját nem tudtam megfogni, rugalmas léptekkel ellépett mellőlem, egyik kezével a nyakamat, a másikkal pedig a kezeimet fogta le.
- Lesz még mit tanulnod – jelentette ki. Pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva újból megpróbálkoztam a gyakorlattal. Minden erőmet beleadtam, és talált!

~°~
Maxim

Posted on 2010. augusztus 9., hétfő by Candra

Előzetes - 11.Fejezet

A félelem fájdalmasan kúszott fel a gerincembe. Minden egyes érintése, minden egyes csókja olyan kínt okozott, amit életem során eddig még nem tapasztaltam.

Csókjai egyre durvábbá váltak, hiába küzdöttem ellene, hiába próbáltam sikítani, karmolni, harapni, akármit is tettem ő könnyűszerrel hárított mindent. Kezei ez alatt a derekamról a hátamra csúsztak, és próbálták meg a pántnélküli ruhámat lecsúsztatni rólam. Ekkor tudatosult bennem, hogy Ian nem elégszik meg a csókkal, ő ennél jóval többet akar. A hirtelen feleszmélés egy óriási adrenalin löketet adott. Úgy éreztem, hogy most képes lennék úrrá lenni remegő végtagjaimon és az órákon tanult önvédelmi módszereket alkalmazni. Csak a megfelelő alkalmat vártam. 
Ahogy Ian a nyakamat kezdte el csókolgatni tudtam, hogy most jött el az a pillanat, hogy támadásba lendüljek. Hatalmas levegőt vettem és…

Posted on 2010. augusztus 7., szombat by Candra

Kimagasló Tehetségek Díja!


Ezt a díjat Szattinak köszönhetem:)
Most pedig öt titkot kell elárulnom a történetről:
1.) A történetem megalkotásakor rengeteg könyv adott ihletett( Éjszaka háza,Vámpírakadémia...)
 2.) Az akadémia nem sokáig marad az a barátságos hely, amit Candra ismer.
3.) Claire és Zoey (+egy még ismeretlen személy) segítségével tud majd elmélyülni Candra kapcsolata egy személlyel akinek a kilétét még nem árulom el;)
4.) Igazából még fogalmam sincs, hogy meddig fog tartani a történet, addig írom ameddig örömömet lelem benne, nem fogom erőltetni ha már nem megy.
5.) Candra-nak hamarosan két pasi közül kell majd választania.;)

A díjat két személynek adnám át:
Raminak, aki már szinte a kezdetektől fogva figyelemmel kíséri a történetemet, és immár a bétám is. Valamint egy nagyszerű történet megalkotója. 
A másik díjazott Hope! Az ő történetére pár hónapja találtam rá, és bátran állíthatóm, hogy az egyik legjobb vámpíros sztori amit monstanság olvastam.

Posted on by Candra