12.Fejezet
Felraktam az új fejezetet, a kommenthatár ellenére is. Az öt kommentes határ mostantól lesz csak érvényes.
Ha összegyűlt a szükséges komment, egyből nekikezdek a következő fejezetnek.
Ha összegyűlt a szükséges komment, egyből nekikezdek a következő fejezetnek.
Gyülekező viharfelhők
Már lassan egy hónap telt el az ominózus eset óta, amikor is Maximnak, vagyis Mr. Ballardnak az arcát egy jókora monoklival díszítettem. Azóta is néha, ha elhaladok, egy kisebb diákcsoport mellett összesúgnak és páran mutogatnak is rám.
- Nézd, ott az a csaj, aki behúzott az új tanárnak – pusmogják.
Sose szerettem volna a figyelem középpontjába kerülni, de most a jobb egyenesemnek hála, még mindig számtalan szem szegeződik rám. A monokli már rég eltűnt, de ez hírnevem mit sem változtatott.
A barátaim Claire, Zoey és Sophia is előszeretettel gúnyolódnak rajtam. Azóta is csak a „halálos jobbos” néven emlegetnek.
Az elmúlt hetek igazi kis csapattá kovácsoltak minket. Zoey, még a Sophia-val kötött barátságommal is megbékélt, és újabban már hajlandó néhány mondatot váltani a fent említett személlyel. Ám azt biztosan kijelenthetem, hogy a két lány között sose fog egy tartós és igaz barátság kialakulni. A kapcsolatuk amolyan „elvisellek, de azért ne próbálj meg a közelembe férkőzni” szinten megakadt. Hiába próbálom őket egy hullámhosszra állítani, valahogy ők sose veszik egymás adását, így pár napi kísérletezés után fel is adtam.
A legnagyobb szerencsém Claire-rel van. Őt bármilyen társaságba bedobhatta az ember, ő minden csoport között boldogan elevickélt. Egy igazi társasági ember, és egyben a legjobb barátnőm is. Ő az, akinek mindent elmesélhetek, beavathatom a legnagyobb titkaimba is. Claire az egyetlen, aki tud Williamről és a buli után történtek minden egyes mozzanatáról, és azóta is töretlenül azt hajtogatja, hogy ne bízzak egy vámpírban. Kerüljem el messziről és ne keressem.
Az utóbbiakkal nincs is sok gond, hisz Williamnek nyoma veszett, miután én annyi mindent a fejéhez vágtam és az erdőben magára hagytam. Igazából nem is bánom, így legalább az érzelmeim valamelyest csillapodhatnak, és végre józanésszel is átgondolhatok mindent. A gyilkosság nem tartozik azon tettek közé, amit az ember egyszerűen csak elfelejt és onnan folytat mindent ahol abbamaradt… Williamet kitöröltem az életemből.
- Candra, nincs idő itt üldögélni, gyere, olyan gyönyörűen süt kinn a nap! Itt az idő, hogy egy kis színt is összeszedjünk – rángatta Claire a karomat. Engedtem az energiabomba unszolásának és az akadémia mögött lévő park felé vettük az irányt.
A nap tényleg gyönyörűen sütött, bár szinte már inkább égetett. Előttünk szebbnél szebb virágok nyílottak, színkavalkádba borítva mindent. A park közepén lévő szökőkútban néhányan nyakig vizesen üldögéltek vagy éppen a többieket fröcskölték vízzel.
Tisztes távolságból figyeltük az eseményeket, amikor egyszer csak valakik megragadták a kezeimet és a szökőkút felé kezdtek el ráncigálni. Sophia és Crystal – Sophia legjobb barátnője - ellenkezésemmel mit sem törődve rángattak.
- Ne, ne, ne csak ezt ne! – próbáltam kirángatni a karomat.
- Gyere már és ne ellenkezz! – utasított Sophia. – Jó lesz, hidd el! – Claire felé pillantottam, aki bátorítóan mosolygott, kezével pedig a szökőkút felé mutogatott. Beadtam a derekam és önszántamból a vízbe vetettem magam.
A július nem csak tikkasztó meleget hozott magával, hanem újdonsült haverokat is. Igaz, ez nem az a fajta barátság, ami tűzön-vízen át tart, inkább csak olyan, ami megragad az ökörködés szintjén. Jókat tudok mindannyiukkal beszélgetni, de az igaz barátokat nem pótolják.
- Can, ide süss! – kiabálta felém Alex, aki épp egy kézenálláshoz készülődött. Nekiindult, lendítette a lábát, majd egy óriási esés lett a vége.
- Ez még csak a bemelegítés volt – mentegetőzött pirulva. Mi pedig a hasunkat fogva röhögtünk szegény Alex szerencsétlenkedésén.
A délután további része hasonlóan jó hangulatban telt. Minden diák élvezte a verőfényes napsütést. Még Zoey is, aki általában mindenhez a lehető legnegatívabb módon áll hozzá. Jó hangulatának okát csakis Claire és én tudtuk. Rajtunk kívül senki se tudott, a közte és Tyrone között fűződő kapcsolatról. Senki, még a szüleiek sem tudták, hogy ők mennyire szeretik egymást és, hogy mennyire boldogok egymás mellett. A titkukat akár az enyémhez is lehetne hasonlítani. Mindketten szeretnek, én pedig szerettem valakit, akit nem szabadna. Egy cipőben járunk, bár erről nekik fogalmuk sincs.
Miután az óra kilencet ütött, mindenkinek a hálószobájában kellett tartózkodnia. A tanárok mind a lányok, mind a fiúk hálókörzetében éberen „járőröztek”. Ha valakit ilyentájt is kinn találtak, annak elég súlyos következményei voltak. Az illető úgymond, házi őrizetbe került, tehát két teljes héten át nem léphette át a szobájának küszöbét, csak ha órára indult. Ez volt minden diák rémálma. Mégis ki akarni két hétig egy szobában porosodni?
Mint a jól nevelt kislányok, Claire-rel és Zoeyval már negyedórával a takarodó előtt a szobánkban kuporogtunk. Claire a fejébe vette, hogy ma egy igazi lányos estét tartunk, így ennek megfelelően a szoba padlója tele volt mindenféle sminkcuccokkal és a körömlakkokkal, a szivárvány összes színével.
- Nem fog fájni! Gyere már Zoey! – parancsolta Claire. Zoey nagy nehezen odavánszorgott a Claire előtt lévő puffhoz és ledobta magát.
- Mivel kezdjünk smink vagy körmök? – kérdezte vidáman.
- Nekem mindegy, csak essünk túl rajt hamar – válaszolta „lelkesen”.
- Nem a kivégzésedre készülsz, mutass már valamiféle lelkesedést – így Claire.
Hiperaktív barátnőmnek hála én sem maradtam ki a „mókából”, minden egyes porcikámon végzett valamilyen átalakítást. Font, festett, göndörített, vasalt, reszelt, vágott és még ki tudja mi mindent csinált.
Éjfélkor már mind az ágyunkban szuszogtunk. A sok átalakítósdi teljesen kivett belőlünk mindenféle energiát.
A legmélyebb álmomból riadtam fel, amikor kopogást hallottam. Gyorsan körbenéztem, hogy a többiek is hallották-e, de ők békésen szunyókáltak. Újabb kopogás. Tudtam, hogy ez már biztosan nem álom. Feltápászkodtam az ágyból és lomha léptekkel az ajtó felé indultam, út közben pedig felrúgtam néhány körömlakkot és egy doboznyi festéket.
Mielőtt még egy újabb kopogás hangozhatott volna el, kitártam az ajtót. Két meglepett szempárral találtam magam szembe, Sophia és Crystal volt.
- Ti meg mit kerestek itt ilyenkor? – kérdeztem egy ásítás közepette.
- Inkább az lenne a kérdés, hogy te mit csinálsz ilyenkor ágyban? – kérdezte Sophia, Crystal kuncogott mellette.
- Lehet, hogy most jobb dolgot, mint mi – mondta Crystal.
- Talán igaza van? – nézett rám kérdően Sophia.
- Nem, dehogyis – válaszoltam.
- Hát, ha nem, akkor gyere velünk. Ja, de előtte még fésülködj meg, mert Crysen kívül, még sokan fogják ugyanazt a következtetést levonni – mondta mosolyogva.
Az ujjaimmal egy kicsit megfésültem a hajam.
- Na, így jó lesz? – kérdeztem gúnyosan.
- Tűrhető – válaszolta Crystal.
- Most már elárulnátok, hogy mégis hova visztek?
- A szobánkba – vágták rá egyszerre.
- Csak, hogy emlékeztesselek titeket, holnap suli.
- Az nem számít, gyere – fogta meg a kezem Sophia és már rángatott is volna ki a szobából.
- Rendben, megyek, de szólok Zoeyéknak is – fordultam volna meg, de Sophia nem engedte el a kezem.
- Nem is tudom hogy mondjam, de… ők nem jöhetnek – magyarázta Sophia.
- Ezt meg hogy érted? – értetlenkedtem.
- Nem és kész. Nem tartoznak oda – válaszolt sebesen Crystal.
- Nem megyek nélkülük – mondtam ingerülten.
- De jössz – mondta Sophia különös arckifejezéssel. Szeme mintha magába szippantott volna és kitörölt volna mindenféle ellenkezést.
Bólintottam, akár egy tudatnélküli zombi.
- Megyek – válaszoltam.
- Jó kislány! – vihogott Crystal.
A két lány elindult előttem, én pedig követtem őket. Végighaladtunk a kísérteties, kőborítású folyosón, ahol egyetlen egy fényforrás sem volt. Mikor elértünk Sophia ajtaja elé, ő megfordult és egyenes a szemembe bámult.
- Most pedig jól fogod magad érezni – mondta ugyanolyan furcsán, mint az előbb.
- Jól fogom magam érezni – válaszoltam.
- Akkor induljon a buli! – csapta össze a tenyerét, és betuszkolt a szobába.
A szobában talán tízen lehettük, néhányukat alig vagy nem is ismertem, de valamilyen oknál fogva felszabadultan beszélgettem mindannyiukkal. Kábának éreztem magam, mintha nem is én irányítottam volna a végtagjaimat.
Elindult egy lassú szám a lejátszóban, én pedig mintha dróton rángatnának táncolni kezdtem a többiekkel. Mind a zene ütemére ringatóztunk. Aztán filmszakadás és csak arra emlékszem, hogy újabb és újabb italok kerülnek elém és fogyasztom el őket.
Sophia egy újabb pohárral tér vissza.
- Igyál – mondja kedvesen.
- Ne… nem kérek többet – mondtam akadozva.
- De kérsz – megint ugyanaz a pillantás, én pedig, mint egy rongybaba, engedelmeskedem. Lehajtottam, akármennyire is ellenkezett a gyomrom.
Bódulatom, mintha egy szempillantás alatt eltűnt, ahogy Sophia elhagyta a szobát. Olyan volt az egész mintha egy „kikapcs” gombbal visszatértem volna. A korábbi tudatnélküliségem eltűnt, csupán az alkohol hatását éreztem. A gyomrom kavargott, az egyensúlyérzékem pedig cserbenhagyott.
A félelem felkúszott a gerincemen. Nem tudtam, hogy vajon ki ez a lány, mit akar tőlem és mi ez a furcsa képesség?
Tudtam, hogy menekülni csak addig van esélyem ameddig Sophia nincs a szobában. Földön feküdtem, forgott körülöttem minden. A kezemmel valamilyen stabil tárgyat kerestem. Egy kanapé volt pont mellettem. Megragadtam a karfáját és feljebb húztam magamat.
Ahogy sikerült álló helyzetbe tornásznom magamat, dülöngélve ugyan, de eljutottam az ajtóhoz.
Kiléptem a fülledt szobából és egy jókora adag friss levegőt szippantottam be. Futásnak eredtem, egyenesen a park felé mentem. Reméltem, hogy ott nem talál rám senki. Útközben párszor orra buktam és a könyökömet, majd pedig a térdemet is csúnyán felhorzsoltam. Azonban a fájdalommal akkor nem törődhettem. Csak az járt a fejemben, hogy minél távolabb kell kerülnöm Sophia-tól. Mégiscsak Zoeynak volt igaza, valami nem stimmel itt.
Elértem a patakhoz, ahol korábban Williammel találkoztam. Ott leültem és megmostam az arcomat a vízében. Valamelyest már kezdett kitisztulni a fejem, azonban a koordinációs képességem még nem tért vissza teljesen. A kezeim pedig megállás nélkül remegtek. Tudtam, hogy szólnom kéne valakinek, de nem mertem visszamenni, valamint Claire-t és Zoeyt sem szerettem volna bajba keverni. Sophia készül valamire, biztos voltam benne, de egy valamit nem értettem, hogy miért vagyok én a célpont?
Már lassan kér órája ücsörögtem a patak partján. Legnagyobb szerencsémre senkise indult a keresésemre.
Négy óra tájt lehetett, amikor végre elszántam magamat, hogy elszakadjak a nyugalmat és biztonságot jelentő kis patakocskámtól. Lassan haladtam a kitaposott ösvényen. Arra mentem ahová a lábam vitt.
Ép ésszel még mindig nem tudtam feldolgozni mindent. Én bíztam Sophia-ban és úgy gondoltam, hogy a barátom, de egyszeriben mintha átváltott volna. Őrület csillogott a szemében és valamilyen különleges erőt is birtokolt, amit nem tudtam meghatározni. Az órákon már hallottam róla, hogy egyes emberek bírhatnak különleges képességekkel, amik felerősödhetnek azzal, hogy például vámpírrá változnak, de sose gondoltam volna, hogy a saját bőrömön fogom megtapasztalni. Ha Sophia ereje már most, emberi testben is ennyire hatásos, vajon mikre lenne képes, ha vámpír lenne?
Mikor végeztem az eszmefuttatásommal rádöbbentem, hogy a tanárok körletében vagyok. Rájöttem, mit kell tennem, csak egy valakiben bízhatok igazán. Maxim, a közelharctanárom és egyben a legnagyobb titkom.
Bizonytalanul bekopogtattam az ajtaján. Pár másodperc múlva motoszkálást hallottam az ajtó túl oldaláról. Maxim kinyitotta az ajtót és amint megpillantott, berángatott a szobába.
- Te meg mit keresel itt, tudod, hogy nem szabadna itt járnod! Még valaki elkezd gyanakodni – idegeskedett.
- Ugyan, ki venne észre ilyenkor? – kérdeztem csendesen. Maxim észrevette, hogy valami baj van. Közelebb húzott magához és megölelt.
A kapcsolatunk nem volt hétköznapi, hisz ő tanár volt én pedig diák, de mégis mintha valamilyen láthatatlan erő vonzana hozzá. Képtelen voltam elszakadni tőle.
- Nyugodj meg, és mesélj el mindent – mondta lágyan, majd egy puszit nyomott a számra.
Úgy tettem, ahogy mondta és elmeséltem minden egyes részletet.
- Ez lehetetlen – mondta elképedve.
- Nagyon is lehetséges
- Nem lehet, hogy túl sokat ittál? – kérdezte Maxim.
- Nem, vagyis igen, de nem önszántamból – próbáltam elmagyarázni.
- És honnan veszed, hogy Sophia ártani akart neked? Lehet, hogy csak azt szerette volna, hogy egy kicsit kibújsz a csigaházadból és elkezdesz élni. Be kell, hogy valld, hogy a barátnőid nem a legnagyobb parti arcok a suliban – vigyorgott, én pedig belebokszoltam egyet a vállába. – Ezt meg miért kaptam, nem volt elég az a monokli? – viccelődött.
- Lehet, hogy nagyobbat kellett volna ütnöm – duzzogtam. Leültem az ágyára és rá sem néztem.
- Ugyan, ne csináld ezt! Tudod, hogy csak vicceltem – simogatta meg a hátam.
- Én szeretem Claire-t és Zoeyt, úgyhogy jobb lesz, ha nem viccelődsz velük és engem pedig nem nézel kisbabának – morogtam.
- Hidd, el nem nézlek kisbabának. Ha az lennél ezt csinálnám most? – kérdezte kacéran, majd megcsókolt.
- Ez így nem érvényes! Nem tudok rád haragudni – kuncogtam.
- Csak egy valamit ígérj meg. Ne ítélkezz elhamarkodottan. Sophia nem hiszem, hogy ártani akart neked, talán csak egy kicsit elvetette a sulykot, annyi az egész. Bízz bennem!
- Rendben – sóhajtottam.
Maxim szobájából kilépve alaposan mérlegeltem a történteket. Úgy gondoltam, hogy talán tényleg neki van igaza és Sophia tényleg csak nekem akart jót.
A sötét folyósokon haladva különös hangokra lettem figyelmes, mintha valakik sugdolóznának. Botladozva ugyan, de közelebb merészkedtem a hangforráshoz.
- Jobb lesz, ha megtalálod a lányt, különben a vérfarkasok elé vetem a hitvány testedet – dühöngött az ismeretlen női alak, majd pedig egy csattanó hangot hallottam. Valaki a földre rogyott.
- Megértettél? – kérdezte az ismeretlen.
- Igen, hölgyem – válaszolta Sophia.
Úgy éreztem, hogy itt az ideje távozni, rádöbbentem, hogy a lány, akit meg kell találni én vagyok.
Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, azt sem értettem igazán, hogy mi olyan különleges bennem, hogy valaki rám küldjön egy olyan erővel rendelkező egyedet, mint ezt a lányt.
Hirtelen, mintha az eddigi tökéletesen idilli kis világom millió kis darabra tört volna. Hetekig abban a tudatban éltem, hogy a sorsom kezd jóra fordulni és megtalálom azt az utat, amit nekem szántak. Ennél nagyobb tévedésben nem is élhettem volna. Mégis milyen hely az, ahol az egyik diákot a másikra uszítják? Mi fog ezek után történni?
Az egészből egy kukkot sem értettem, de azt tudtam, hogy minél előbb meg kell tudnom, hogy mi folyik itt. Az akadémián furcsa dolgok történnek. Először is az, hogy egy vámpír ki-be sétálgathat – és valamilyen különös oknál fogva engem talál meg -, majd pedig ez a különös mentális támadás, vagy minek is nevezzem. Egyértelmű, hogy én állok az egész középpontjában.
Tehetetlen voltam, nem volt kihez fordulnom. Maxim biztos, hogy ismételten azt gondolná, hogy csak a fantáziám szüleménye az egész, a lányokat - Claire-t és Zoeyt - pedig nem szeretném bajba sodorni és az életükkel játszani.
Eszembe ötlött, hogy mit kell tennem. El kell hagynom az Eleanor Williams Akadémiát, de sürgősen. Nem várhatok addig, amíg az események kibontakoznak. Addig kell elmennem, ameddig még lehetséges. Nem játszhatom a bátor hőst, ha egyszer nem vagyok az. Én csak egy lány vagyok, nincs különleges képességem, se szupererőm.
Az adrenalin lüktetett az ereimben, miközben a lányok körzete felé futottam. Az ajtónk elé érve egy különös szorító érzés lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy ha most elmegyek, lehet, hogy többé nem látom a barátaimat, de most nem habozhattam. Csendesen benyitottam a szobába és a gardróbom felé osontam. Belehánytam néhány ruhát és cipőt a bőröndömbe, az éjjeliszekrényemet pedig teljesen kiürítettem. Zsebre vágtam a telefonomat és még egy utolsó pillantást vetettem a szuszogó barátaim felé. Olyan békésen alszanak, olyan egyszerű nekik, én pedig itt állok egy bőrönddel a kezemben és éppen arra készülök, hogy kiosonjak az akadémiáról. Úgy érzem magam, mint egy film főszereplője, hisz a valóságban ilyen nem történhetne meg.
Mennyivel egyszerűbb volt pár évvel ezelőtt. Fogalmam sem volt a vámpírokról vagy a vérfarkasokról, az életem olyan volt, mint minden átlagos lányé. Boldog voltam.
A kihalt folyosón haladtam végig. Próbáltam minél csendesebben elérni a célig. A lányok szobái felé tartó lépcsőn már szerencsésen lejutottam. Most már csak a csarnok van hátra. A nehezén már túl vagyok. Ezt a termet nem őrzik, csak az ajtón kell kilépnem, és onnan már könnyű dolgom lesz. Bevetem magam az erdőben és valahogy eljutok Clermontig. Ott már nem találhatnak rám.
Ahogy elhagytam az akadémia területét, mintha egy energiahullám csapott volna át rajtam, felszabadultnak éreztem magam, az a különös erő, ami az akadémiához, majd pedig Maximhoz vonzott, eltűnt egy szempillantás alatt. A szerelem, vagyis az ahhoz hasonló érzés megszűnt. Csakis egy következtetést vonhattam le ebből, valamiféle bűbáj alatt állhattam, ugyanúgy, mint az este folyamán. Belegondoltam az elmúlt hetek történéseibe és rájöttem, mi történt. Sophia eddig is használta rajtam az erejét. A kezdetektől fogva az akadémiát emlegette nekem, azt hogy milyen fontos, hogy itt maradjunk és milyen jó is ez nekünk. A másik dolog, amit szüntelenül hajtogatott, az volt, hogy Maxim, milyen jóképű és, hogy mennyire összeillünk. Az egész ki volt tervelve. De nem volt időm ezen törni a fejem, el kellett jutnom Clermontba.
A tervem tökéletesen alakult, reggel hat óra volt, én pedig egy clermonti buszállomás egyik padján üldögélek. A forróság már most elviselhetetlen. Úgy döntöttem, mivel még van húsz percem a busz indulásáig befutok a legközelebbi boltba és veszek magamnak valamilyen üdítőt. Mire visszaértem a busz már a kijelölt helyen állt, a jármű elején a Port Orchard tábla ékeskedett. Nem tudtam, hogy ez-e a legjobb választás, de most nem volt hová mennem, csakis Annette segíthetett.
~°~
Crystal
Crystal
4 megjegyzés:
Szia Dia ^^
No, jöttem kommentelni :D
Az igazság az, hogy nagyon ügyes vagy ám.
Sophia csak nem Joyce hatása alatt áll? :O Nekem egyből ez jutott eszembe, ahogy olvastam. Lehet, hogy másnak nem és most lelőttem a poént :D
Komolyan, meglepetés meglepetést követett. Először ez a Sophia és Crystal meg a hipnózis, aztán Maxim. Can és Maxim? Hát ez jó :D - gondoltam. Aztán BUMM semmi, minden ki volt tervelve előre :D
A végén meg Can elmegy. Bár van egy olyan tippem, hogy a nagynéni azt fogja mondani, hogy butaság és valahogy visszaviszi őt az akadémiára. Talán ő is meg lesz hipnotizálva vagy nem tudom :D
Tessék, adom itt az ötleteket xD Beindult az agyam, nem tehetek róla xP
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz még itt. De jó kis kavarodásokat, keveredéseket szerintem előre zsebre tehetünk :D
Ügyes vagy, csak így tovább. Én veled vagyok, támogatlak :D Na jó, ez most olyan hülyén jött ki...
Szóval várom a kövit!
Puszi, Rami
Szió!
Most olvastam az új fejit és csak hű meg há. Nagyon jól megírt fejezet és a meglepetésektől meg a fordulatoktól azt sem tudtam mire gondoljak. Joycenak tuti benne van a keze a dologban, csak még arra nem jöttem rá, miben olyan fontos neki Candra.
A Maximos dolog csalódás volt egy kicsit, de végül megnyugodtam, hogy Willel még nincs veszve semmi:-) Team WilliamXD.
Sophia már kezdett nekem gyanús lenni mikor bejött a képbe Crystal és tadam...jó előérzet volt.
Remélem további izgalmas fordulatok várhatok és hamarosan megint lesz Willes rész is. Hiányoltam most egy kicsit. Alig várom a folytatást!!!
pusz.Hope:-))
Rami, Hope köszönöm, hogy vetéttek a fáradtságot is írtatok nekem kommentet, nagyon jól esik :) Jó kis meglepi volt mire hazaértem.
A folytatásnak még csak neki sem kezdtem, tartom magam az 5 kommentes határhoz :D
Igazából jobb is,hogy most nem írok semmit, mert félő lenne, hogy az összes férfi karakternek valamilyen baja esne, esetleg még meg is ölnék párat.(na jó talán a gyilkolászást kihagynám XD) De az biztos ,hogy nem úsznák meg ép bőrrel ;)
Szia!
Új fejezet nálam:-).
Megjegyzés küldése
RSS feed for comments on this post.