Poison In My Blood

Felkerült az új fejezet is. Nem igazán érdemletik meg, hisz csak két vagy három ember ( Rami és Hope)szokott nekem kommentelni. Igazán jól esne, ha néha megírnátok, hogy tetszik, nem tetszik vagy valami, mert így akkor nagyobb kedvvel vágnék bele az újabb fejezet írásába, és nem gondolkoznék egyfolytában azon, hogy egyáltalán olvassa-e valaki a blogomat. Remélem ezek után megértitek, hogy miért is nyaggatlak titeket állandóan ezzel.

 ~°~

Visszatérés?

A félelem fájdalmasan kúszott fel a gerincembe. Minden egyes érintése, minden egyes csókja olyan kínt okozott, amit életem során eddig még nem tapasztaltam.

Csókjai egyre durvábbá váltak, hiába küzdöttem ellene, hiába próbáltam sikítani, karmolni, harapni, akármit is tettem ő könnyűszerrel hárított mindent. Kezei ez alatt a derekamról a hátamra csúsztak és próbálták meg a pántnélküli ruhámat lecsúsztatni rólam. Ekkor tudatosult bennem, hogy Ian nem elégszik meg a csókkal, ő ennél jóval többet akar. A hirtelen feleszmélés egy óriási adrenalin löketet adott. Úgy éreztem, hogy most képes lennék úrrá lenni remegő végtagjaimon és az órákon tanult önvédelmi módszereket alkalmazni. Csak a megfelelő alkalmat vártam. Ahogy Ian a nyakamat kezdte el csókolgatni tudtam, hogy most jött el az a pillanat, hogy támadásba lendüljek. Hatalmas levegőt vettem és…

Hirtelen egy árny suhant el Ian mögött, majd visszatért és csak egy vörösen izzó szempárt láttam. Megragadta a támadómat és óriási erővel a csörgedező patakba hajította. Ian fájdalmasan nyögött fel.

- Candra, segíts, azt hiszem eltört a kezem! – motyogta.

A vörös szempár gazdája visszatért, megállt előttem és így szólt:

- Le kéne tépnem ennek a mocskos szemétládának a fejét! – hörögte egy hang. Elindult vissza a patak irányába, belegázolt a vízbe és az ijedt Ian felé vette az irányt.

- William, ne! – kiáltottam kétségbeesetten. William hátrafordult és egy másodpercre mintha habozást véltem volna felfedezni mozdulataiban, majd tovább folytatta útját a zaklatóm felé. Némán figyeltem, ahogy William átszeli a távot Ian és közte. A megmentőm megragadta Ian nyakát és a magasba emelte. A fiú torkát hörgések hagyták el. Ekkor döbbentem rá, hogy közbe kell lépnem, hisz William bűntudat nélkül képes lenne kivégezni. A ruhámmal és a cipőmmel mit sem törődve a vízbe vetettem magamat. Minden egyes lépés megtétele óráknak tűnt.

Ahogy a patakban gázoltam több kavicson is megcsúszott a lábam, majd az utolsó lépésnél hirtelen fájdalom hasított a bal bokámba. A testem nem engedelmeskedett a parancsaimnak és magatehetetlenül összeestem. William azonnal mellém sietett és kiemelt a vízből. A part felé lépkedett, engem pedig a kezeiben tartott. Villámgyorsan a partra értünk és egy fához támasztotta a hátamat.

- Minden rendben? – tudakolta idegesen.

- Igen, csak a bokámat ficamítottam ki – nyöszörögtem.

- Egyáltalán miért jöttél utánam? – kérdezte most már gorombán.

- Te miért akartad kinyírni Iant? – faggatóztam

- Talán nem nyilvánvaló? Bántott téged – mondta egy kissé lágyabb hangon.

- Nem volt elég, amit műveltél vele? Lehet, hogy eltört a karja, és különben is részeg! – dühöngtem még mindig.

- Az még nem menti fel semmi alól!

- Tudod mit? Felejtsük el az egészet! Te halászd ki Iant, én pedig eltűnök innen. Nem akarlak többé látni! – mondtam, majd feltápászkodtam és bicegve a keskeny kitaposott ösvény felé indultam.

- Nem mehetsz csak így el! Muszáj beszélnünk! – ragadta meg a csuklómat.

- Nem és nem! Egyáltalán, hogy kerülsz ide? Milyen iskola ez, arra tanítanak minket, hogy végezzünk veletek, erre itt minden nap feltűnik egy vámpír? Minek vannak az őrzők? – kérdeztem hisztérikusan.

- Nyugodj le! – csitított. – Csak egy órát kérek. A barátaid nem fognak keresni, annál most fontosabb dolgokon jár az eszük – mondta egy vigyor közepette. Dühösen kirántottam a kezemet a szorításából és folytattam az utamat.

- Ha önszántadból nem jössz, hát akkor kényszeríteni foglak! – fenyegetett meg. Hátrafordultam, hogy egy szúrós pillantást vessek rá, ám ekkor valami furcsát fedeztem fel a vámpír arcán. Mosolygott. Nem egy félmosoly volt, nem is egy elfojtott kacaj, ez egy igazi mosoly volt, olyan, amit még előtte sohase láttam. William egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Én egy lépéssel hátráltam és a nyelvemet nyújtottam felé. Megfordultam és folytattam az utamat. Hirtelen, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. A csillagokkal tarkított égbolt helyét átvette a poros föld, a földét pedig az égbolt.

- Azonnal tegyél le, te… te... vámpír! – fújtattam dühösen.

- Azt hittem, tőled azért ennél jóval többre számíthatok – kuncogott.

- Ha már így foglyul ejtettél, megmondanád hová viszel? – érdeklődtem.

- Nem – válaszolta tömören.

- Akkor sikítok! – fenyegetőztem.

- Sikíts csak, itt már nem fogja meghallani senki – mondta, és valóban így volt. Az akadémia erdejét már rég elhagytuk és valamilyen faviskó előtt állt velem a vállán.

- Most már igazán letehetnél!

- Ahogy óhajtod – mondta, majd a derekamnál fogva lerakott a földre. Már kezdett hajnalodni, így szememmel próbáltam meghatározni, hogy merre is lehetek, azonban a fákon és bokrokon kívül semmit sem láttam.

- Gyere, menjünk be – szólalt meg mellőlem William.

- Arra ne is számíts! Épp most tanultuk, hogy sose, semmilyen körülmények között ne lépj be egy vámpírtanyájára – idéztem Davis Carrasco vámpírszociológia tanáromat.

William nem válaszolt, csak egy apró mosoly ült ki az arcára.

- Rendben, akkor maradjunk itt kinn – javasolta.

- Rendben!

Leültem a legközelebbi farönkre William pedig velem szembe. Pár percig csak bámult a semmibe, majd belekezdett:

- Tudom, hogy gyűlölsz és, hogy nem vagy kíváncsi a mondandómra, de úgy gondolom, hogy az elmúlt hetek eseményeit nem elég egy levélben tisztázni.

- Ebben teljesen igazad van – értettem egyet vele.

- Joyce őrült módjára védi a tulajdonát és, ha azt gondolja, hogy valami elveheti azt tőle, akkor nála valami ilyenkor elpattan, és vérengző szörnnyé válik.

- Te a tulajdona vagy?

- Igen, ha a vámpírok szemszögéből nézzük. Joyce és én még Lengyelországban ismerkedtünk meg a második világháború előtt. Ő és én szerelmesek voltunk. Amikor támadást indítottak a lengyelek ellen, Joyce megszökött Magyarországra, engem is magával akart vinni, de én a szüleimet nem akartam magukra hagyni, én voltam az egyetlen gyermekük. Évekig bujkálnunk kellett. Én ez alatt teljesen elfelejtettem Joyce-t, nem jelentett számomra már semmit. Mikor véget ért a háború apámmal nekikezdtünk a házunk újjáépítésének, próbáltunk visszaállni a rendes kerékvágásba. Hamar sikerült helyrehozni mindent, hisz mi akkor tehetős családnak számítottunk. Öt év telt el Joyce szökése óta, szinte biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom. Ám egy márciusi éjszakán meglátogatott… – itt abbahagyta a mesélést.

- Mi történt azután?

- Az eredményét itt láthatod magad előtt.

- Ezt értem, de miért vagy a tulajdona?

- Nem vagyok szó szerint az övé, de ő teremtett engem, ezért engedelmeskednem kell neki.

- Azon az éjszakán, amikor Joyce megtámadott, te mentettél meg?

- Igen, én, és nem is tudod, hogy ezzel mekkora bajba kevertem saját magamat.

- Ezt hogy érted? – faggattam Williamet.

- Ő a teremtőm, nem támadhatnék rá. A vámpírlét legősibb szabályát szegtem meg. Ráadásul egy ember érdekében.

- Én nagyon sajnálom. Lesz ennek valamilyen következménye?

- Egyelőre úgy néz ki, hogy nem. Joyce szeret engem, nem jelentene a tanácsnak. A tanács az a szervezet…

- Ne is folytasd, tudok róluk. Nem emlékszel, hol tanulok? – világosítottam fel. – Tanács bírálja el azokat az ügyeket, amiket az alacsonyabb rangú vámpírok eléjük terjesztenek – villogtam újdonsült tudásommal.

- De hát még csak pár napja jársz ide, akkor, hogy lehet, hogy már ennyi mindent tudsz rólunk?

- Mivel később érkeztem, mint a többiek, muszáj belehúznom a tanulásba, suli után a könyvtárban korrepetálásra kell járnom. Az egész szinte olyan, mint egy átlagos gimi. Leszámítva a vámpíros és vérfarkasos cuccokat.

- És az őket körüllengő titkokat.

- Micsoda? – esett le az állam.

- Furcsa eltűnések, megmagyarázhatatlan halálesetek… Hosszú a lista – sóhajtott.

Halálesetek. Erre a szóra hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Eszembe jutottak azok a dolgok amiket Claire mesélt tegnap. Emma! Ő ölte meg Emmát!

Az arcomra kiülhettek az érzelmeim, mert William furcsa pillantást vetett rám.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Persze, igen. Várjunk csak! Nem, nem vagyok jól! – hirtelen felpattantam a farönkről, hogy William fölé magasodjak.

- Te is csak egy gyilkos vagy, egy vérszívó szörnyeteg, nem vagy jobb a fajtádbelieknél! – üvöltettem. William felállt és kérdően pillantott rám.

- Talán átmosták az agyad, vagy mi ütött beléd?

- Az akadémia elleni támadás! Te is itt voltál! Megöltél egy lányt, vagy még ki tudja hányukat!

- Ezt meg honnan szedted?

- Tudom és kész! Megölted Emmát!

- Hadd magyarázzam el neked, hogy mi történt! – kérlelt William.

- Nem, nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra! Hagyj elmenni!

- Ha így akarod. Nem foglak kényszeríteni. Indulj el kelet felé, egyenesen az akadémia előtt fogsz kikötni - mondta lemondóan.

Egyórányi séta után tényleg az akadémia előtt értem ki erdőből, pont, ahogy William mondta. A ruhám csupa piszok volt, ráadásul az egyik varrás mentén fel is szakadt. A cipőmet már rég lerúgtam valahol félúton, és most a kezemben himbálódzott egy jókora sártömeg kíséretében. Legnagyobb szerencsémre még nem volt teljesen világos, így félhomályba burkoltam szörnyű külsőmet.

Egyenesen a kollégium felé vettem az irányt, nem akartam kitérőt tenni a buli helyszínére, hiába is foglalkoztatott, hogy mi is történt Iannel. Reméltem, hogy az alkohol miatt emlékei hiányosak maradnak, és William felbukkanása titok marad. Másrészről szerettem volna, ha az emlékei erősen élnek benne, hogy emlékezzen mindarra, amit velem tett, vagy akart tenni. Egy biztos volt, még egy ehhez hasonló tett és az ügy megy az igazgatónő elé.

Mikor beléptem a szobám ajtaján, három ijedt szempárral találtam szemben magamat. Zoey, Claire és legnagyobb meglepetésemre Sophia, a természetrajz óráról. Zoey szólalt meg először:

- Mégis merre jártál? A lányokkal már halálra izgultuk magunkat? – esett nekem. Eközben Sophia felkelt a székről, ahonnan eddig figyelte az eseményeket.

- Az a lényeg, hogy most már megvan – nyugtatta Sophia és kezét a vállára fektette. Zoey mérgesen lökte el Sophia kezét. A lány meglepetten állt, kezét visszaejtette a teste mellé.

- Zoey, Sophia-nak igaza, ne dramatizáld túl – próbálkozott Claire is.

- Hogy ne dramatizálnám túl? Két órán át kerestük, utána meg valaki azt kezdte el terjeszteni, hogy az akadémia területén egy vámpírt láttak kószálni  – dühöngött.

- Zoey, nincs semmi bajom, te is láthatod! Nyugi! – szálltam be én is a beszélgetésbe.

- Merre jártál és kivel? – kacsintott rám Claire.

Claire kérdését semmibe véve így szóltam:

- Nem tudtok valamit Ianről?

- Hűha, azt hiszem sejtek valamit – kuncogott Sophia és cserfes barátnőm.

- Teljesen félreértitek.

- Hát nem hiszem – mondta még mindig 1000 wattos mosollyal Claire.

- Pedig nagyon is. Elmesélem mi történt, de ígérjétek meg, hogy senkinek sem mondjátok el.

- Ígérjük – mondta a két lány.

- Zoey?

- Persze, hisz tartozom neked – mondta immár vigyorogva.

- Amikor mindketten eltűntettek, hogy pasizzatok – ekkor egy gúnyos fintort küldtem feléjük -, úgy gondoltam, hogy sétálok egy kicsit. Egy kis ösvényen eljutottam egy patakhoz, ahol Ian részegen fetrengett. Meg akartam győződni róla, hogy jól van, ezért odamentem hozzá. Ő elkezdett fogdosni és csókolgatni. A ruhámat is elszakította – mutattam a lányoknak. – Először nem tudtam, hogy mitévő legyek, próbáltam harapni, sikítani, de nem használt semmi. Ráadásul még a bokámat is kificamítottam.

- Ugye nem? – kérdezte halkan Sophia.

- Nem, szerencsére nem. Valamilyen adrenalin löketet kaphattam. Belevágtam Iant a patakba, és azt hiszem eltört a keze.

- Meg is érdemli. Remélem nem csak a keze tört el – forrongott Claire.

- Szóltál már valakinek? – tudakolta egyikük.

- Nem szóltam még senkinek, de nem is fogok – mondtam fáradtan.

- Ezt nem úszhatja meg, muszáj lesz szólni valakinek! – állt fel harciasan Zoey.

- Részeg volt, azt sem tudja, hogy mit művelt – vettem védelmembe Iant.

- Ennyire nem lehetsz naiv! Aki képes erre részegen, az józanon is képes lenne rá, csak nem elég bátor hozzá – szólalt meg Sophia is.

- Szerencsére – tette hozzá Claire.

- Felejtsük el, rendben? – kérleltem a lányokat.

- Ha te ezt érzed helyesnek, akkor igen – mondta rendkívül bölcsen Sophia.

- Na, ezt megdumáltuk. Enyém a fürdőszoba! – kiáltotta Claire már félúton a mosdó felé. Zoeyval összenéztünk és csak nevettünk.

- Azt hiszem, nekem ideje lenne visszamennem a szobámba. Jó Éjt! – köszönt el Sophia.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó Zoey megszólalt:

- Kiráz a hideg ettől a csajtól.

- Miért? Szerintem nagyon aranyos – álltam Sophia pártjára.

- Tudom, az meg minden, de egyszerűen olyan fura. Ha belenézek a szemébe, nem látok érzelmeket vagy értelmet. Olyan érzésem van, mintha egy robot lenne a csaj.

- Már megint dramatizálsz! Nincs gond vele, csak meg kell ismerned.

- Te talán ismered? – kérdően nézett rám.

- Nem, még nem, de az éjszaka közepén utánam kutatott és aggódott értem. Azt hiszem ez elég ahhoz, hogy biztosra vegyem, hogy nincs vele semmi baj – magyaráztam.

- Azt hiszem, igazad van… – egy sóhaj hagyta el a száját. – Egyébként jól vagy? Nem lehet egyszerű egy ilyen esetet feldolgozni – mondta feszülten.

- Teljesen jól vagyok! Ne aggódjatok értem – nyugtattam.

Másnap szinte minden egyes végtagom sajgott. A bokám pedig bedagadt. Tegnapi éjszaka jobban kimerített, mint az gondoltam. Legnagyobb szerencsémre az egész vasárnap a rendelkezésemre állt, vagyis inkább rendelkezésemre állt volna, de sajnos az akadémia tanárai ezt másképp gondolták.

- Candra, öltözz, edzés! – ugrált az ágyamon Claire.

- Vasárnap van, csak hogy emlékeztesselek!

- Igen, és fél óra múlva edzés! Gyerünk, ki az ágyból! – rángatta a takarómat.

- Velem ezt senki se közölte a beiratkozáskor – motyogtam a párnámba. – Így nem is kell mennem.

- Ki az ágyból Csipkerózsika! – lépett ki a fürdőből Zoey.

Tornaterem felé tartva Iant pillantottam meg. A keze gipszben volt. Egy gyors pillantást vetett rám, majd tovább folytatta az útját.

Egyszer csak Sophia tűnt fel mellettem.

- Tudtad, hogy az egész suliban azt pletykálják, hogy elláttad Ian Clark baját. Igazi menő csajnak számítasz – ugrándozott Sophia.

Zoey felé néztem. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, csak a színtiszta unalom.

- Hát ez nagyon… menő – próbáltam lelkesnek tűnni.

- Na, én megyek is! – és visszafutott a barátnőihez, a suli menő csajaihoz!

- Látod amit én? – böktem meg Zoey-t.

- Persze! Sophia már a kezdetektől fogva közéjük tartozik. Ne mondd, hogy nem tudtad?

- Fogalmam sem volt róla, eddig – esett le az állam.

A tornateremben már felsorakozott két teljes osztály. Ez volt az egyetlen alkalom amikor Claire-rel és Zoey-val közös órám volt, így nagy izgalommal vágtam neki az elkövetkező másfél órának.

A terem közepén két tanár állt. Primak tanárnő és Felipe tanár úr.

- Gyorsan álljon mindenki párba! – kiáltott Mrs. Primak.

A teremben nyüzsgő diákok egyszerre két részre szakadtak. Mindenki a párjával szemben állt. Én pedig valahol középen ragadtam. Ez volt legcikisebb helyzet, amit csak eddig átéltem. Idegesen körbepillantottam, és bizony minden szempár rám szegeződött.

- Ms. Phellan! Kérem, fáradjon a terem bal végébe. Az ön párja Maxim lesz – mondta kuncogva Mr. Felipe. Mindenki nevetett körülöttem, én pedig legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna.

Villámsebesen a terem baloldalra száguldottam. A terem végében megpillantottam egy srácot, aki egyedül álldogált, tudtam, hogy ő lesz Maxim. Fekete pólót és fekete farmert viselt.

- Most az ütéseket fogjuk gyakorolni – szakította félbe elemzésemet Mr. Felipe. Mindenki megindult és a párok valahol a terem közepén találkoztak. Én is követtem a példájukat. Megálltam Maxim előtt. A kezemet nyújtottam, hogy bemutatkozzak neki.

- Szia! Én Candra vagyok!

- Maxim – mondta szűkszavúan.  Majd egy jobbegyenest küldött felém. Alig volt időm ellépni előle.

- Ez meg mi volt? – háborodtam fel.

- Ha harc van, nincs idő csevegni - adta tudtomra.

- Már értem, hogy miért nincs párod – morogtam.

- Csak, hogy tudd, azért nincs párom, mert én már nem vagyok tanuló. Én leszek a közelharc tanár ebben az évben. Hubert és Lilian csak a mai órán vesznek részt, jövő héttől én tartom az órákat.

Legszívesebben felpofoztam volna magamat. Már az első órán sikerült magamra haragítanom a tanáromat. Szép volt Candra!

- Én, én nagyon sajnálom, fogalmam se volt, hogy ki Ön! – próbáltam menteni a helyzetet.

- Semmi gond, nem tudhattad, és kérlek, tegezz, nem vagyok még annyira öreg – vigyorogott.

- Rendben!

- Most pedig gyakoroljuk a jobb egyeneseket. Lépj egy kicsit közelebb és mindent bele! – bíztatott.

Mindent beleadtam az ütésbe, de Maxim könnyűszerrel ellépett előle. A kezemet megragadta és hátracsavarta. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat.

- Ennél gyorsabbnak kell lenned, ha egy vámpír lennék, már véged lenne. Most én jövök, tedd ugyanazt, amit én! – utasított. Egy újabb jobb egyenes közeledett felém. Elléptem előle, azonban a karját nem tudtam megfogni, rugalmas léptekkel ellépett mellőlem, egyik kezével a nyakamat, a másikkal pedig a kezeimet fogta le.

- Lesz még mit tanulnod – jelentette ki. Pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva újból megpróbálkoztam a gyakorlattal. Minden erőmet beleadtam, és talált!