Poison In My Blood

Megérkezett a novella amit ígértem, nem a legjobb művem ,de remélem azért néhányatoknak tetszeni fog.

~°~

Megölted Emmát… Hagyj elmenni… - játszottam végig magamban ezredszerre is ezt a pillanatot.

Bármennyire is szerettem volna elmondani neki az igazságot nem tehettem. Ígéretet tettem annak a személynek, aki egykor mindennél fontosabb volt számomra, aki egykor az egész világot jelentette számomra.  Sosem mondhatom el az igazságot. Nem öltem meg Emmát, csupán egy alantas cél eléréséhez volt rá szükség. Vámpír lett. Joyce kérése volt. Én azóta sem tudom, hogy mi vele a célja, de a teremtőmnek hűséggel tartozom.

Ahogy a lány elindult kelet felé az akadémia irányába késztetést éreztem arra, hogy utána rohanjak és színt valljak előtte. Nem érdekelt volna, hogy mik lesznek a következmények, csak is egy valaki számított, Ő, bármennyire is nehéz volt ez bevallani saját magamnak. Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy a szívemet többé senki sem birtokolhatja, de ez a lány egy villámcsapásra megváltoztatott mindent. Berontott az életembe és fenekestül felforgatott mindent, akár egy tornádó. Mióta megismertem nem találom a helyemet.

Badarság lenne azt mondani, hogy ez egy mindent elsöprő szerelem a részemről, hisz alig ismerem a lányt, de valami vonzz hozzá és ezt ő is tudhatja. Máskülönben nem foglalkozatott volna a sorsa.

Örök életem során egyszer sem ártottam bele magamat egy halandó életébe. Mindig is úgy gondoltam, hogy a sors irányít mindent, életünket nem mi tervezzük meg, minden előre meg van írva. Candra esetében nem tartottam magamat ezekhez az elvekhez. Számtalanszor megmentettem már az életét, és ő még csak nem is tud erről.

Nem a nagynénje házában láttam meg először, mint ahogy ezt ő hiszi.

Candra körülbelül öt éves lehetett, amikor először megpillantottam. Gyönyörű kislány volt. Szüntelen mosolygott, arcát pedig csinos loknijai keretezték, épp a házuk előtt játszott, az édesanyja pedig az ablakból kémlelte lánya minden egyes rezdülését. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt, minden olyan volt akár egy átlagos családnál, sőt szinte már túl tökéletes. 

 Azonban egyik pillanatról a másikra az idill helyét valami szörnyűség vette át. Megérkezett Candra apja, első pillantásra nem volt semmi gond, de én az utca túloldaláról éreztem a minden porcikáját átitató alkoholszagot.

A lány boldogan szaladt apja felé, apró kezeit szélesre tárta, hogy egy öleléssel köszöntse szeretett apját. A férfi azonban ellökte magától.

- Átkozott kölyök – morogta az orra alatt.

Sebes léptekkel haladt a bejárati ajtó felé, kivágta azt és artikulálatlan ordítozásba kezdett.

Candra megszeppenve álldogált az ajtó előtt, nem mert belépni a házba.

Bentről dulakodás hangjai szűrődtek ki, tudtam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Emberi tempóban a házhoz siettem. Mire odaértem már csak zokogás hallatszott.

Az aprócska lány lerogyott a földre. Akármennyire is fiatal volt tudta, hogy mi zajlik benn. Odaléptem mellé, kissé ügyetlenül megsimogattam apró buksiját. Candra először hálásan pillantott rám, de aztán ennek az érzésnek a helyét a színtiszta félelem vette át. Tudta… tudta, hogy mi vagyok, természetesen azt nem, hogy vámpír vagyok, de az tudta, hogy valami sötét, valami gonosz. Talán gyermeki megérzés, talán veleszületett tehetség, sose tudtam kideríteni.

- Ne félj, nem foglak bántani – súgtam a kislánynak.

- Tudom – mondta félénken. – Miért csinálja ezt apu? Talán valami rosszat csináltam? Tudom, hogy miattam… - mondta könnyes szemekkel.

- Nem, nem a te hibád – próbáltam nyugtatni.

- Az én hibám, apu mindig azt mondja, hogy nem kellett volna megszületnem, csak bajt hozok rájuk. Egyszer azt mondta, hogy miattam fognak meghalni - húzodott közelebb hozzám. 

- Ne beszélj butaságokat – válaszoltam.

Évek teltek el úgy, hogy nem tudtam megszabadulni az aprócska kislány arcától.  Könnyes szeme mindig előttem volt. Éreztem, hogy nem fogok tudni elszakadni tőle. Szüksége van rám, és nekem is ő rá.

Egy nap ismételten a házuk közelében bóklásztam. Candra nem volt otthon, már iskolába járt. Kilenc éves lehetett, már nem emlékezett arra a szörnyű napra és talán a többire sem. A szülei ismét veszekedtek. Vámpírképességeimet kihasználni egy szempillantás alatt az egyik ablak közelében termettem.

- Nem fogtad fel, hogy mekkora veszéllyel jár felnevelni őt. Mindenki őt akarja, és ha egyszer megtalálják annak beláthatatlan következményei lesznek. – dühöngött.

- Nem érdekelnek a következmények. Úgy szeretem őt, mintha a saját gyermekem lenne. Nem érdekel kinek a leszármazottja. – mondta dühösen az anya.

- De ő nem akárkinek a leszármazottja! A tizennyolcadik születésnapja után égen és földön is őt fogják keresni!

- Meg fogom védeni! – jelentette ki magabiztosan a nő.

- Örűlt vagy! – ordította a férfi. – Ez a lány az egyik leghatalmasabb vámpírfejedelem leszármazottja!

Egy újabb emlékkép villant be. Candra tizenkét éves. Épp valamelyik barátnőjéhez tart. Már sötétedett.

Épp egy elhagyott sikátoron vág át.

- Milyen buta – gondoltam magamban. – Szülei talán nem mondták neki, hogy ne mászkáljon ilyen helyeken! - hibáztattam a szülőket.

A lány bátran haladt keresztül a sikátoron. Csupán egyszer pillantott a háta mögé, végig magabiztosan sétált. Én a sarokról figyeltem minden egyes léptét.
Egyszer csak egy kisebb csoportra lettem figyelmes. Candra felé kezdtek el mutogatni, és egymás között már meg is beszélték, hogy mit fognak tenni a lánnyal. Hihetetlenül dühbe gurultam. 

- Aljas szemétládák! – gondoltam magamban. Nem törődtem azzal, hogy lelepleződhetek, nem is próbáltam meg emberinek mutatni magamat. Azt akartam, hogy tudják, hogy mi vagyok és azt , hogy rettegjenek…

Azelőtt meg sosem öltem embert, pedig a legtöbb újszülött vámpír kontrollálhatatlan, sorra gyilkolják az embereket.
Azonban azon az estén a félelem, hogy a lány életét veszti elvette az eszemet. Gyilkoltam. Mindegyikőjüket megöltem.

Megszámlálhatatlan emlék tört elő még belőlem. Annyi minden köt ehhez a lányhoz, de ő mégsem tud ezekről. A vérengző vámpírt látja bennem, nem pedig az embert, aki talán egyszer szerethetné.