Poison In My Blood

Mintha hirtelen kívülről szemléltem volna az eseményeket. A testem meg sem moccant, csupán egy, az arcomról legördülő könnycsepp árult el valamit az érzéseimből. A széken kuporgó Claire mozdulatlan testemhez lépett, megállt előtte és egyenes a szemembe nézett.

- Candra, ezt William Elbert írta? – kérdezte olyan komoly hangon, ahogy még sohase hallottam előtte. Tekintete akár ölni is képes lett volna.

- Válaszolj! – mondta idegesen. A történéseket még mindig nem tudtam befolyásolni, úgy álltam a szoba közepén akár egy zombi, csak a könnyeim kezdtek el még jobban záporozni. Elegem volt már az állandó titkolózásból, elegem volt abból, hogy minden egyes napomat az önsajnálat tölti ki, és végképp elegem volt Williamből.

Claire várakozóan rám tekintett, én odasétáltam az ágyamhoz, leültem, és nekikezdtem a mesélésnek. Mindent elmondtam neki, nem voltak hazugságok, sőt még apró ferdítések sem, végre valaki megtudta a színtiszta igazságot.

Mikor kibeszéltem magamból mindent, teljesen megkönnyebbültem, olyan volt mintha egy óriási kő esett volna le a szívemről.

- Hát, ez az én történetem – fejeztem be a elmúlt hónap mesélését.

- Candra, én nagyon sajnálom, ha tudtam volna, hogy mi történt nem támadok így rád. Hidd el fogalmam sem volt. – mondta Claire, majd leült mellém az ágyra és megölelt.

- Megértelek, de mondd, honnan ismered William-et?

- Hát az egy igazán hosszú történet, de azt hiszem jobb lesz, ha először elolvasod mit írt, és csak aztán következek én. – mondta majd odasétált az asztalához, megragadta a levelet, és a kezembe nyomta. Hirtelen olyan izgatottság lett rajtam úrrá, mint még soha. Nagy kortyokban nyeltem az oxigént. Az előző hetek fájdalma és minden rossz emléke egy kilométernyi távolságba került tőlem. A remény, hogy a történések csupán óriási egymást követő félreértések sorozata, teljesen feltöltött energiával. Éreztem, hogy ez a levél nem olyan, mint az előző.

Kinyitottam a borítékot, majd előkotortam a gondosan összehajtott levelet. Óvatosan kihajtottam, majd…

- De ez nem, ez nem lehet Williamtől – mondtam teljesen összezavartan. Claire odahajolt hozzám, hogy még egyszer szemügyre vegye az irományt, de nem talált semmi árulkodót.

- Hogy érted? Ezt nem William írta, vagy mi?

- Igen, úgy – majd gyorsan felpattantam az ágyról, hogy az éjjeliszekrényben rejtegetett borítékot megmutassam Claire-nek. Megálltam előtte.

- Ezt nézd meg, két teljesen különböző kézírás – nyújtottam felé. Elvette tőlem, és elkezdte összehasonlítani a két levelet.

- Mekkora egy bunkó!

- Micsoda?

- Hát csak így olvasva sokkal rosszabb ez a levél, mint ahogy te elmesélted. – háborgott barátnőm. - Még, hogy „Engem felejts el én sohasem vártam tőled semmit, csak egy ismeretlen voltál, aki segített a céljaim elérésében.” Ennél nagyobb bunkóságot nem is írhatott volna! – dühöngött.

- Tudom – mondtam egy sóhaj kíséretében – De mi van, ha az a levél csak egy hamisítvány és csak Joyce írta? – kaptam az utolsó reménysugár után.

- És mi van, ha az a levél az igazi, és az új hamisítvány? Hisz Joyce itt járt, lehet, hogy csapdába akar csalni, és ezért írta meg – érvelt Claire. – Tudod mit, olvasd fel mindkét levelet! Ismered már annyira, hogy kiszúrd melyik nem az ő stílusa – bíztatott.

- Hát rendben. Kezdem az újjal. – azzal belekezdtem az olvasásba.

- Kedves Candra! Tudom, hogy megbántottalak, és azt is tudom, hogy egy hamar nem fogsz megbocsátani nekem. Ami akkor, azon a napon történt, csak egy színjáték volt, amit Joyce adott elő. A féltékenysége őrült dolgokra készteti, épp, mint a mai napon. Ha sejtettem volna, hogy mire képes, csak azért mert ő a fejébe vette, hogy elcsábítasz tőle, már rég elhagytam volna. A tetteit nem lehet megbocsátani, neki nincs semmilyen mentsége arra, amit tett, már nem újonc, így az érzelmei már nem ragadhatják el ennyire. Ígérem Joyce többé nem fog zaklatni, és én úgy szint. De még mielőtt ez bekövetkezne, szeretnék találkozni veled, és ígérem, ezek után örökké eltűnök az életedből, hisz egyetlen egy dologban Joyce-nak igaza van: Te csak egy ember vagy és semmi keresnivalód a mi világunkban.

- Hát ennyi lenne.

- Még nem, olvasd el a másik oldalát is.

- Utóirat: Jó volt újra látni! – önkéntelenül is elmosolyodtam. Hisz ezek szerint valamit mégiscsak jelentettem neki.

- Megismétlem magamat, egy bunkó akit jól seggbe kéne rúgni. – mondta el még egyszer Claire. – Remélem eszed ágában sincs találkozni vele? – kérdően a szemembe nézett. Én pedig nem tudtam hazudni neki.

- Szeretnék – szégyelltem el magamat.

- Na, ugye ezt nem mondod komolyan? – mondta feldúltan. – Hisz beletaposott a lelkedbe, semmibe vett és te ezek után visszaszaladsz hozzá, hogy még egyszer utoljára beléd rúgjon?

- Tudom, hogy hülye vagyok, de hiányzok – magyarázkodtam.

- De hát alig ismered, csak párszor találkoztál vele. Ne hogy azt mond, hogy pár nap alatt beleszerettél! Azt se biztos, hogy ő írta!

- Idióta vagyok, kész, rajtam nem lehet segíteni, de érzem, hogy ez az, amit William írt!

- Dehogyisnem, keresünk neked egy rendes pasit, ezt az undorító vérszívót pedig elfelejted!

- Erről még tárgyalunk, de még lógsz nekem egy magyarázattal – frissítettem fel emlékezetét.

- Hát igen… jobb lesz, ha ülve maradsz, ez most fájni fog. – mondta „bíztatóan” szobatársam, majd belekezdett:

- Gondolom, emlékszel, hogy meséltem neked a májusi támadásról

- Igen emlékszem.  – mondtam, majd miután tudatosult bennem, hogy mit is takar a támadás elakadt a lélegzetem. Számtalan diák halála, ok nélküli vérontás, vámpírok… William!

- Én is ott voltam, amikor ez a szörnyű tragédia történt, de a többiekkel ellentétben engem az egyik tanár megmentett és beráncigált egy biztonságos helyre, de még mielőtt bezáródott volna a menedék ajtaja előttem William-et pillantottam meg amint épp Emmát, a régi szobatársamat ragadja el. – mondta könnyes szemekkel. – Nem tehettem semmit, hiába ordítottam, senki se tett semmit, én…, én láttam Emma halálát. - elakadt, majd így folytatta. - Ezt követően pedig nyilvánosságra hozták az elkövetők nevét és arcát. Így ismertem rá Williamre.

- Erről fogalmam se volt, nekem Zoey nem árulta el, hogy mi történt Emmával.

- Érted már, hogy miért nem szeretném, hogy találkozz vele? – mondta remegő hanggal. - Nem akarlak téged is elveszteni!

Egy szót sem bírtam kinyögni, csak átöleltem és mindketten sírtunk. Ő az elveszetett barátnője miatt, én pedig az elvesztett remény miatt.

Félórányi folyamatos bőgés után, mindketten megkönnyebbültünk. Egy részemnek azt hiszem sikerült elengednie azt az illúziót, amit magamnak kreáltam és talán Claire-nek is sikerült végre elengednie a múltat.

Zoey egy apró mosollyal az arcán lépett be a szobába. Mindketten meglepett pillantásokat küldtünk felé.

- Na, mi van csajok? – kérdezte vidáman, ezután, pedig lehuppant közénk az ágyra és mindkettőket megölelt.

- Mi ez a hirtelen jó kedv? – érdeklődött Claire.

- Tudjátok, csicseregnek a madarak, nyílnak a virágok és gyönyörű az élet – mondta, úgy mintha egy Disney meséből lépett volna ki.

- Van valami köze ehhez Tyrone-nak? –érdeklődtem jókedvű szobatársamtól.

- Hát nem nyilvánvaló? – mondta Claire. – Na, mesélj! – utasította Zoeyt.

- Tyrone azt mondta szeret! – mondta boldogan.

- Jaj, de jó! Végre valaki, akinek rendben van a szerelmi élete!- mondta Claire.

- Na és te mit válaszoltál? – kíváncsiskodtam.

- Azt, hogy én is! – válaszolt fülig érő szájjal.

- Éljen az ifjú pár! – tréfálkozott Claire.

- Éljen az ifjú pár! – mondtam én is.

- Ha már a szerelmi életnél tartunk, mi a helyzet veled Candra? – kérdezte Zoey közelebb csusszanva hozzám.

- Hát nem sok. – fejeztem ki magamat tömören.

- Fogalmazzunk úgy, hogy a majdnem exe egy seggfej. – világosította fel Claire Zoey-t.

- Mi az a „majdnem ex”?

- Jártak is meg nem is, de aztán vége lett.

- Nem is jártunk!

- Hát, pedig a meséltek alapján nem sok hiányzott volna – kuncogott Claire.

- Avassatok be! – kérlelt minket Zoey.

- Menjünk vacsorázni, közben pedig Candra mesél neked!

Elindultunk az ebédlő felé, egy kicsit a szobatársaim mögött haladtam, hogy eközben is emésztgessem a mesélteket. Claire hirtelen mellettem termett, és így szólt:

- Történetből hagyd ki a vámpírokat, és minden misztikus elemet, kérlek! – suttogta, majd mintha mi sem történt volna vissza ugrált Zoey mellé, és tovább csicsergett.

Követtem Claire utasításait és minden misztikumot kihagytam a történetből, Zoey csak egy lebutított verziót ismert meg.

- Mekkora seggfej! – adta tudtomra véleményét Zoey.

- Pontosan ezt mondtam én is – mondta Claire.

- Nehogy találkozz vele, nem érdemli meg. – utasított Zoey.

- Tudjátok, teljesen igazatok van. Elfelejtem William-et! – lelkesültem fel.

- Ez a beszéd! – mondták egyszerre.

- Ha már ezt így kitárgyaltuk, jöhet a következő téma. Holnap buli lesz! – mosolygott rám Claire. – Itt az ideje, hogy beújíts magadnak egy pasit, magamról nem is beszélve. – mondta most már vihorászva.

- Már van is egy jelöltem Candra-nak – kacsintott rám Zoey.

- Mégis kicsoda? – kérdeztem döbbenten.

- Ian Clark – bökött a szemével a sportolók asztala felé.

- A „szeretlek srác” haverja? – kérdezte Claire.

- Pontosan, le sem veszi a szemét Candra-ról.

- Ez hülyeség, még csak rám se nézett soha.

- Nem? Hát akkor jobb lesz, ha odakukkantasz az asztalukhoz. – bíztatott Zoey. Követtem az utasítását és a sportolók asztala felé lestem. Tekintetem összeakadt egy barna szempárral. Ian volt az. Kisfiús, de rettentően jóképű arcára eddig még fel sem figyeltem. Kicsit hosszú barna haját homlokánál baloldalra fésülte. William-re emlékeztetett. Túlságosan is. Rám mosolygott, én pedig egy bátortalan félmosolyt küldtem vissza neki, majd gyorsan elkaptam onnan a tekintetem és a lányokra néztem. Mindketten fülig érő vigyorral a fejükön ültek.

- Gondolom, nem kell tovább bizonygatnom, hogy mi is a helyzet – mondta Zoey.

- Felesleges, nem szeretnék mostanság pasit – vettem el a kedvüket a kerítősködéstől.

- Ha nem, akkor nem, mi nem fogunk semmire sem kényszeríteni. – nyugtatott meg Claire.

- Kár, pedig Ian örülne neki – mosolygott még mindig Zoey.

A vacsora után visszaindultunk a szobánkba. Az ebédlőből kifelé tartva nem tudtam nem észrevenni Iant, ahogy tekintetével követi miden egyes lépésemet. Igazán aranyos gesztus volt tőle, de tőlem hiába is vár viszonzást. Jelenleg olyan vagyok akár egy motorhibást kocsi, külsőleg hiába is nézek ki egészségesnek, a lelkem, vagyis a motor totálkáros.

A szobába visszaérve, nem volt kedvem a beszélgetéshez, ezért a lányok azt javasolták, hogy nézzünk meg valami jó filmet. Claire a Szerelmünk lapjaihoz ragaszkodott, de Zoey-val semmi kedvünk nem volt egy siratós filmhez. Így inkább a Kick/Ass –t ajánlottam. Ezzel végre mind a hárman egyet értettünk. Zoey gyorsan odasietett a számítógéphez, és egy netes videotékából kikölcsönözte a filmet. A film végeztével Claire így szót:

- Legközelebb én választok! Nem adom fel ilyen egyszerűen. A Szerelmünk Lapjai-t mindenkinek látnia kell!

- Ezt még megbeszéljük, de most inkább aludjunk, kell a szépítő alvás a holnapi bulira. – szerelte le ezzel Zoey Claire-t. Egymás után vonultunk be a fürdőszobába, előtte azonban a sorrend meghatározása kisebb csetepatévá fajult. Claire mindenáron az első szeretett volna lenni, de Zoey se érte be a második hellyel, az indoka egyszerű volt: szerinte Claire olyan, mint egy hableány, és ha őt engedjük be elsőnek az kizárt, hogy hagy meleg vizet nekünk is. Az elsőbbség kérdését kő-papír-ollóval döntötték el, vagyis döntöttük, hisz muszáj volt nekem is beszállnom. Így történet, hogy a sorrend felborult, és én vonultam be elsőként, míg Claire utolsónak.

A forró fürdő után fáradtan hanyatlottam az ágyamra.

Az aznap történtek hatására azonban nehezen jött álom a szememre, nem tudtam elképzelni William-et, ahogy végez egy emberrel. Azt tudtam, hogy emberi vérrel táplálkozik, de azt is mondta, hogy nem végeznek az emberekkel, és hogy nem követnek el semmit, amiért az őrzőknek le kéne csapniuk rájuk. Úgy tűnik, hogy nem csak Joyce adta elő a színdarabját, hanem William is, és én ennek is bedőltem.

Fél kilenckor valami iszonyatosan hangos csilingelésre lettem figyelmes. Ülő helyzetbe tornásztam magamat, hogy megtaláljam a hang forrását. Félpercnyi keresgélés után rájöttem, hogy a fiókban lapuló mobilom a tettes. Egy kissé zajos keresgélés eredményeként megleltem a telefont. A kijelzőre pillantottam, ahol anya neve villogott. Megnyomtam a hívásfogadás gombot és beleszóltam.

- Szia, Anya!

- Jó reggelt Cannie! Talán elfelejtkeztél drága édesanyádról? – kérdezte a vonalvégéről anya.

- Nem, dehogyis. Ezt hogy érted?

- Nem hallottam felőled már két hete. Azt hittem elnyelt a föld. – kacagott.

- Csak nagyon sok a dolgom. Új suli, barátok…

- Persze, megértem. Emlékszem még, hogy milyen volt. És hogy érzed magad a történtek után? Mármint a sok újdonság őrzők, vámpírok, vérfarkasok? Azt hittem Annette-et bolondnak fogod hinne, és hazajössz.

- Nem tartottam egy percig se bolondnak, csak azt nem értettem, hogy miért nem te mondtad el nekem ezeket? Miért hagytad rá? Egyáltalán nem meséltél arról, hogy őrző voltál. – mondtam kissé sértetten.

- Tudom, hogy nem ez volt a legjobb módja, de nem szerettelek volna belekeverni ezekbe. Azt se szerettem volna, ha őrzőnek állsz, de Annette azt mondta lát benned tehetséget és, hogy rákérdez nálad. De a döntés a tiéd lesz.

- Értem…

- Na de beszéljünk másról. Megrendezték már a titkos júliusi bulit?

- Erről meg honnan tudsz? Én is csak tegnap hallottam róla először.

- Én is ennek az iskolának a padjait koptattam, nem emlékszel? – hallottam, ahogy kuncog. – Ez már egy több évtizedes szokás. A tanárok is tudnak róla, de szemet hunynak felette. Drágám, muszáj letennem Shirley most ébredezik. Szeretlek, és légy jó. A bulizást meg nem túlzásba vinni!

- Rendben! Szia! – leraktam a telefont. A többiek ágya felé pillantottam, mindketten aludtak még. Zoey valamit motyogott álmában. Claire pont akkor nyitotta ki a szemét.

- Jó reggelt! – üdvözöltem.

- Jó reggelt! Mi ez a korai kelés? – érdeklődött egy ásítás közepette.

- Anyu gondoskodott a reggeli ébresztőmről.

- Ellenőriznek? – mosolyodott el, majd pedig kikászálódott az ágyából.

- Ez még nem az volt. Az ellenőrzésre majd csak a buli után számíthatok. Meg van annak a rossz oldala, ha az ember szülei ugyanabba a suliba járnak, mint ő.

- Igaz, még szerencse, hogy a szüleimnek fogalma sincs semmiről.

Mindketten rendbe szedtük magunkat. Már indulásra készen álltunk, mire Zoey kibújt az ágyából.

- Siess már, éhes vagyok! Meg bírnék enni egy egész lovat.

- Maximum egy egeret. – motyogta Zoey.

Az ebédlőbe tartó utunkon csatlakozott hozzánk Tyrone. A „szeretlek srác” ahogy Claire emlegette, gondosan ügyelt arra, hogy egyetlen pillantást se vessen Zoey-ra. Végig Claire és köztem haladt.

- Na, várjátok már a bulit a csajok?

- Hát persze! – vágta rá egyből Claire.

- Na és te Candra? – érdeklődött, olyan érzésem volt, hogy valahova máshova akart kilyukadni ezzel a kérdéssel.

- Részeg, önkontroll nélküli emberek? Már alig várom! – mondtam szarkasztikusan.

- Ne legyél már ilyen, higgy nekem. Nem fogod megbánni ha, elmész. – bíztatott Mr. Kerítő.

Hamar eljött a „várva várt” tíz óra. A lányok őrült módjára készülődtek, és engem sem hagytak ki belőle. Mindketten egy-egy maxiruhát vettek fel, és engem sem szándékoztak kihagyni belőle.

Zoey egy pink színű, a mell részénél és az aljánál zebracsíkos mintájú ruhát viselt. Claire egy zöld chiffon ruhát választott a vállánál egy zöld színű virágdísszel. Mindketten csodásan festettek, de akkor jöttem én. Rám egy fekete maxiruhát aggattak, ami a mellrésznél húzott, fekete-fehér csíkos volt. Egyértelmű volt, hogy a két ragyogó lány között idétlenül festettem.

Ezután elkészítették a sminkemet, és a hajamat is, úgy viselkedtek, mintha az angol királynőhöz mennénk látogatóba. Az utóbbit számtalanszor megjegyeztem, de ők fittyet sem hánytak rám és tovább folytatták a cicomázást. Mikor már végképp nem ismertem magamra a lányok úgy döntöttek, hogy ideje lesz indulni.

A frissen vágott füvön csendben lépkedtünk az iskola mögött található erdőbe. Már messziről hallattuk a tűz ropogását. Minden egyes lépéssel egyre jobban éreztem a lángok melegét az arcomon. Az erdő belsejében találtuk meg a kör alakú tisztást, annak a közepén égett a máglya.

Minden egyes lépéssel egyre bizonytalanabbnak éreztem magamat.

- Nem mehetnék vissza a szobába? – suttogtam Zoey-nak.

- Arról szó sem lehet! Muszáj ismerkedned, mert még a végén olyan antiszociális leszel, mint azok az okostojások akiket az ebédlőben mutattunk.

- Momentán cserélnék velük – mondtam kétségbe esetten – Alig ismerek itt valakit!

- Ne izgulj, nézd, ott van Michelle szoctan óráról, ott meg Pete tesiről, őket mind ismered.

- Igen, azt hiszem két szót váltottam velük.

- Jaj, ne akadékoskodj Candra! – parancsolt rám Claire.

- Rendben, nem siránkozom.

- Na, ezt akartam hallani! – mosolygott rám Zoey.

A buli egész jól telt, leszámítva a részegen fetrengő hello kittyket és néhány srácot, akik az alkohol hatására kissé közvetlenebbek lettek a lányokkal szemben.

Zoey-val és Claire-rel leültünk az említettektől lévő legmesszebb padra. Vidáman csacsogtunk, ám beszélgető társaim fogyni kezdtek. Először Zoey, aki Tyrone-nal lépett le valahova, majd pedig Claire is, aki egy számomra ismeretlen sráccal elegyedett beszédbe.

Én magányosan üldögéltem a padon és a körülöttem lévőket tartottam szemmel. Mikor már végleg eluntam magamat fogtam az italomat és a közelben csörgedező patakhoz sétáltam. Egy ismeretlen alakot véltem felfedezni a sötétben. A folyó partján üldögélt magában. Közelebb léptem hozzá, hogy megnézzem ki is ő. Már csak pár lépés választott el tőle, amikor az ismeretlen srác felpillantott rám. Ian Clark volt az. Nem nézett ki valami jól.

- Jól vagy? – kérdeztem bizonytalanul.

- Persze, semmi bajom, csak egy kicsit többet ittam a kelleténél, de most már kitisztult a fejem. – mondta mosolyogva.

- Hát, akkor én már megyek is. – indultam el visszafelé.

- Várj! Nem ülnél le csak pár percre ide?

Haboztam egy kicsit, de aztán leültem Ian mellé.

- Hogy tetszik a buli? – tudakolta, közben pedig közelebb csusszant.

- Nem rossz – próbáltam egy kicsit távolabb kerülni tőle, de a hátam egy fának ütközött.

- Tudod, már régóta szerettem volna beszélni veled, de be kell, hogy valljam, hogy egy beszari alak vagyok – kacarászott a viccén.

- És az alkohol segített? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban.

- Hát, ahogy látod igen. – majd még közelebb csusszant, a combunk már teljesen összeért, ő pedig tenyerét a derekamra fonta. Próbáltam lefejteni magamról, de sokkal erősebb volt nálam.

- Nekem most mennem kell! – mondtam ijedten.

- Ne, még ne! – sóhajtott. – Csak hadd öleljelek át! – kérlelt.

- Hát egy ölelésbe még nem halok bele! – gondoltam, de ami utána történt már nem a tervek szerint alakult. Ahogy Ian átölelt, kezét a fenekemre nyomta, majd megkísérelt közelebb húzni magához, próbáltam kapálózni, de mit sem segített. Az alkoholtól bűzlő ajkát az enyémre tapasztotta.

~°~