9.Fejezet
Egy zűrös nap, és annak folytatása...
A szempár vészesen közeledett felém. Az ismeretlen lehelete már az arcomba csapott. Próbáltam hátrálni, de semmi értelme nem volt. A sötét alak annál jobban közeledett minél, inkább szökni próbáltam. Már épp egy segélykiáltás akarta elhagyni a számat, mikor egy újabb alak kezdet kirajzolódni a sötétben. A szívem eszeveszettül kezdet kalapálni. Tudtam, hogy itt már a kiáltás sem segíthet, nincs olyan élő ember, aki felvehetné a versenyt két vámpírral. Jobbnak láttam nem veszélybe sodorni mások életét. Elég az, ha az én életemnek szakad itt vége. Vártam a fájdalomra, de nem történt semmi. Felpillantottam támadómra. Mintha hirtelen kizökkentette volna valami, a tekintetét a közeledő vérszívó felé szegezte.
A sötétbe burkolódzó alak szélsebesen tette meg a köztünk elterülő távot. Szemem nem is bírta követni az eseményeket.
Egyszer csak éles sikoly tört fel az engem sakkban tartó alak torkából. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a sikoly egy nőtől származik.
- Átkozott! Én mindezt csak érted teszem! – ordította a másik vámpír felé.
Ekkor lehullott az álca a támadómról.
- Joyce? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Talán másra számítottál? – fröcsögte nekem. Majd elhajított, hogy a közeledő ellenfél támadását visszaverje. Én egy fa mellett találtam menedéket, testemet a törzsének döntöttem. Zihálva kapkodtam a levegő után. Az éjszaka sötétje eltakarta előlem a két vámpír harcát, csak néhány sikolyt és morgást hallottam, de a hangok egyre jobban távolodtak tőlem. Majd hirtelen meg is szűnt. Olyan volt, mintha az előbbi jelenetet csak álmodtam volna. A szél ugyanúgy simogatta az arcomat, és levelek ismét táncba kezdtek, sőt a tücskök még kellemes dallamot is szolgáltattak.
Feltápászkodtam a földről. Alaposan átvizsgáltam minden porcikámat, attól tartva, hogy Joyce valamilyen sérülést okozott nekem. A térdemen éktelenkedő horzsoláson kívül semmilyen sérülést nem fedeztem fel magamon. Leporoltam a ruhámat, a hajamba hullott leveleket és egyéb dolgokat pedig kibogarásztam.
A félelemtől még mindig remegett mindenem. Egyáltalán nem értettem, hogy Joyce minek támadott meg, és hogy, miként találhatott meg.
Először megfordult a fejemben, hogy megkeresem a legközelebbi tanárt és beszámolok neki az eseményekről, de amint rájöttem, hogy Joyce az őrzőket egyenesen Williamhez vezetné, lemondtam a tervemről.
Visszabaktattam a szobámba és próbáltam normálisan viselkedni. Claire-nek feltűnhetett valami. Amint megérkeztem és leültem az ágyamra furcsa képet vágott.
- Minden rendben? Idegesnek tűnsz – érdeklődött felőlem. Ráemeltem a tekintetemet és szemében igazi féltést véltem felfedezni, olyan volt akár egy igazi barátnő, aki akár tűzbe tenné a kezét értem.
- Minden rendben csak egy kicsit sok volt a mai nap. Új iskola, vadidegen emberek. Folytassam? – füllentettem.
- Megértem, én is hasonlóan éreztem az első napon – mondta, majd egy biztató mosolyt küldött felém.
A fáradtság hirtelen lett úrrá rajtam. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit ledőlök az ágyamra és átgondolom a történteket. Claire bejelentette, hogy elvonul fürdeni, így csend telepedett a szobára. Zoey olvasgatott én pedig a gondolataimban merültem el.
Szobatársam váratlanul törte meg a csendet.
- Candra, azt hiszem tartozom neked egy bocsánatkéréssel – mondta halkan. Ülőhelyzetbe tornáztam magamat és meglehetősen értetlen fejet vágtam.
- Ugyan miért?
- Nagyon undok voltam ma veled, pedig nagyon sokkal tartozom neked – jelentette ki.
- Nem várok a titoktartásért cserébe semmit.
- Nem csak arról van szó, hogy megtartod a titkomat. Egész nap alig nyögtem ki öt rohadt szónál többet neked. Iszonyatosan haragszom magamra. Egy igazi barom vagyok! – ostorozta magát.
- Dehogyis vagy az. Ne beszélj ilyen hülyeségeket.
- Tudom, hogy Claire mesélt pár dologról, és gondolom azt is említette, hogy történtek olyan dolgok, amiket még nem egészen sikerült megemésztenem – kezdett bele a mondandójába, majd felállt az ágyáról és leült mellém.
Bátorítóan rámosolyogtam. Ő folytatta:
- Claire mesélt neked a májusi vámpírtámadásról? – kérdezte szomorúan, majd egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Igen, mesélt róla. Elmondta, hogy egy klán betört ide, és végzet a velük szembekerülő összes diákkal – mondtam el azt, amit Claire-től hallottam.
- Az áldozatok között volt az egyik legjobb barátnőm, Emma is.
- Igen láttam a képeket rólatok – bukott ki belőlem.
- Hülye, hülye, hülye! Ezt nem szabadott volna, pont amikor kezdtek jóra fordulni köztünk a dolgok! – gondoltam.
- Mi? Hogy láthattad? Ugye nem turkáltál a cuccaim között? – szórt szikrákat a szeme.
- Én… - kezdtem neki.
- Ne is folytasd, hogy lehettél ilyen pofátlan? – pattant fel az ágyról.
- Kérlek hallgass végig – kérleltem. Majd én is felugrottam, hogy a szemébe nézhessek.
- Kérlek! – ismételtem.
- Adj egy kis időt. Muszáj kiszellőztetnem a fejemet – azzal ki is robogott a szobából.
Elkeseredetten ültem az ágyon. Nem tudtam mitévő legyek. Ez az egész nap szörnyű volt. Először a támadás, most meg ez. Elviselhetetlen.
- Tiétek a terep! – jött ki jókedvűen Claire a fürdőszobából. Mikor megpillantotta Zoey üres ágyát, ezután engem, a jókedve elszállt.
- Mi történt? – érdeklődött. Leült mellém az ágyra és átölelt. Talán az előbbi incidens vagy Joyce látogatása miatt, de a könnyeim eleredtek, végig csorogtak az arcomon, majd Claire pizsamáját kezdték eláztatni.
- Nyugodj meg! Meséld el mi történt, biztos nem lehet olyan szörnyű – mosolygott rám együtt érzően. Megtöröltem az arcomat és elmeséltem a nemrég történteket.
- Ez semmiség, Zoey ilyen! Hidd el, öt percen belül itt lesz, és már egyáltalán nem fog rád haragudni. Hamar felkapja a vizet, de így kell elfogadni. Nem haragszik rád, csak nem dolgozta fel Emma halálát. Magát okolja érte.
- De hát ő nem tett semmit. A vámpírokat nem tudta volna megállítani.
- Tehát még nem ismered az egész történetet – mondta egy nagy sóhaj kíséretével. Felállt majd tanácstalanul nézett rám. Próbálta eldönteni, hogy beavasson-e vagy sem.
- Claire, nem kell mondanod semmit, ha majd kiérdemlem Zoey bizalmát elmeséli, mi történt.
- Köszönöm, hogy megkönnyíted a helyzetemet. Egy igazi barát vagy! – mosolygott rám.
Türelmetlenül vártam, hogy Zoey végre betoppanjon. Milliónyi bocsánatkérő szöveget fogalmaztam már meg magamban. Időközben Claire-t elnyomta az álom és a szemben lévő ágyon szuszogott.
Az óra már fél tizenegyet mutatott, de Zoey-nak még mindig semmi nyoma nem volt.
- Bocs, hogy ilyen hülyén reagáltam – szólalt meg egy hang hirtelen mellettem.
- Teljesen jogos volt. Én sem örültem volna annak, ha egy idegen matat a cuccaim között – vallottam be.
- Van egy ajánlatom! – mondta végre vidáman.
- Hadd halljam! – mondtam lelkesen.
- Felejtsük el a mai napot, és kezdjünk tiszta lappal – javasolta.
- Benne vagyok! – válaszoltam jókedvűen.
- Hát akkor… Szia, én Zoey vagyok! – mutatkozott be.
- Én Candra, nagyon örülök, hogy megismerhetlek Zoey – mosolyogtam rá.
Másnap Claire lökdösésére ébredtem. Fél lábbal még egy kellemes álomban voltam, a másikkal már a valóvilág hívogató hangjai felé tartottam. Ötpercnyi kitartó ébresztgetés hatására végleg megvetettem lábamat a valóság talajában.
- Fenn vagyok, fenn vagyok! – ismételgettem.
- Majd ha kinyitod a szemedet és rám nézel, akkor elhiszem - mondta Claire. Kinyitottam a szemet és egyenes Claire-re bámultam.
- Ez már megfelel? – kérdeztem mókásan.
- Tökéletesen! – mondta, majd a fürdőszoba felé indult.
Feltápászkodtam az ágyamból és a gardrób felé indultam. Már épp kezdtem volna kotorászni a szekrényemben, amikor Zoey így szólt:
- A ruhád már ide van készítve a székre.
- Az meg, hogy lehet? – kérdeztem, de a választ nem kellett megvárnom. Rápillantottam Zoey-ra, és végre megértettem, hogy gondolja.
- Egyenruha! – jelentettem ki meglepetten.
- Pontosan! – vigyorgott.
- Erről fogalmam sem volt. Egy szóval sem említették, hogy itt egyenruhát kell majd hordanom. De hát akkor honnan tudták a méretemet?
- Ez költői kérdés volt? Mert fogalmam sincs – mondta Zoey.
- Ez csakis Annette lehetett – döbbentem rá az igazságra.
- Mindegy ki volt! Jobb lesz, ha öltözöl, mert elkésel és még reggeliznünk is kell - mondta Claire miközben a haját éppen lófarokba fogta.
Az egyenruhát az ágyamra dobtam és alaposan szemügyre vettem. Egy fekete szoknya - ami követi az ember alakját- rajta valamilyen virágszerű mintázattal, egy egyszerű fehér, ujjatlan top, egy szürke kardigán, aminek ujja valahol könyék tájon végződik és a mellrésznél köthető meg. Az egyenruhához lábbeli is járt. Egy egyszerű fekete balerina cipő fekete csattal. Összességében egész jónak is nevezhető, a sok elfuserált sulis egyenruha mellett.
Gyorsan belebújtam a göncökbe, majd a tükörben javítottam valamelyest az ábrázatomon. Az összhatás egészen elnyerte a tetszésemet, az egyenruha előnyösen formálta az alakomat és a szemem alatt éktelenkedő karikák és eltűntek.
- Nincs idő a tollászkodásra! Induljunk! – sürgetett újra Claire.
Az ebédlő felé vettük az irányt mind a hárman. Mindannyian farkaséhesek voltunk. A tálcámat megpakoltam rántottával, mellé pedig egy kis teát öntöttem a csészémbe. Claire és Zoey is hasonlóan megtömött tálcákkal érkeztek az asztalhoz.
- Elástátok a csatabárdot? – bökte ki hirtelen Claire. – Mióta felkeltünk furdalja az oldalamat a kíváncsiság – vallotta be.
- Elásni? Pff… mi megsemmisítettük! – viccelődött Zoey, most először mióta megismertem.
- Annyira örülök neki. Már azt hittem békítőt kell majd játszanom, egy hatalmas kő esett le a szívemről.
- Hallottuk a puffanást is! – mondta Zoey, mire Claire csak egy hatalmas mosollyal válaszolt.
Időközben az ebédlő megtelt a diákokkal és én csak úgy kapkodtam a fejemet, hogy akár egy ismerős arcot is felfedezzek a tömegben. Azonban nem jártam sikerrel, csupa vadidegen emberrel voltam körülvéve.
- Ugye tudjátok, hogy van még egy kötelességetek? – szálltam be én is végre a beszélgetésbe.
- Micsoda? – kérdezte Zoey.
- Mint új diák, ideje lenne megismernem a suli klikkjeit. A menő csajokat, a könyvmolyokat, az okostojásokat, és a szexi sportolókat – világítottam rá.
- Hát akkor jobb is lesz, ha most azonnal belekezdünk. Látod a sarokban azt az asztalt? – kérdezte Claire.
- Igen, kik ők?
- Ők lennének a könyvmolyok. Folyton a szobájukban bujkálnak, csak az órákon és itt találkozhatsz velük, ja meg a könyvtárban – kuncogott.
- Itt mellettük… - vette át a szót csendesen Zoey. – Ők a te szexi sportolóid – mutatta meg őket nekem.
- Tyr… - akartam kérdezni, de Zoey egyből lepisszegett.
- Igen, ő, de kérlek, ne mond ki hangosan a nevét a jelenlétemben. Nem akarok zűrt.
- Persze, értem. Egyébként tényleg illik rájuk a megnevezés – vallottam színt. - Az összes, egytől egyig izmos, jóképű és ápolt – állapítottam meg.
- Gondolom, a csajok bolondulnak értük? – kérdeztem szobatársaimat.
- A menő csajszik lefoglalták őket maguknak – jelentette ki Claire, majd a bejárat felé fordult.
- Ha már itt tartunk, a menő csajok épp most érkeztek meg. Audrey Thomasson vezetésével – mondta egy kis éllel a hangjában.
- Jól sejtem, hogy ő nem éppen a szívetek csücske?
- Egy aljas dög – mondta ki Zoey egyhangúan.
- Na de folytassuk tovább – szólalt meg Claire. – Az ajtó mellett lévő asztalok az okostojások tulajdona. Őket nem igazán csípik a rózsaszín csajócák, amint a mellékelt ábra is mutatja. - bökött a fejével az asztalukhoz. Audrey bandája éppen ekkor vette körbe az egyik asztalt, és kezdték az óvodás csipkelődésüket.
- A többi asztal úgymond semleges terület – magyarázta Zoey.
- Na és ti hova tartoztok? - kérdeztem izgatottan.
- Mi is afféle semleges terület vagyunk. Egyik csoporttal- kivéve eggyel - sincs bajunk és nekik - kivéve egynek - sincs bajuk velünk.
- Ha jól sejtem, a Hello Kitty banda az említett nem kedvelés tárgya – találtam fején a szöget.
- Pontosan – mondta Zoey.
- Na és vannak még barátaitok? – faggattam őket tovább.
- Az igazat megvallva, nem igazán, de idén minden meg fog változni, érzem – jósolta meg maguknak Claire.
- Úgy legyen! - értettem vele egyet.
- Most pedig irány okosodni! – mondta lelkesen Zoey. A tálcainak a tárolóhoz vittük és végre kiléptünk az ebédlőből, hogy megkezdjem első tanítási napomat. A tény, hogy mostantól megkezdődik a kiképzésem, egészen felpörgetett. Ha nem nézett volna mindenki őrültnek, futva közelítettem volna meg a tantermet.
Az első órám természetrajz volt. Benyitottam a tanterembe, ahol pár ismerős arcot is felfedezni véltem. Minden sulis klikk képviseltette magát az órán. Ijedten futattam át a pillantásomat a padokon, hisz egyetlen szabad helyet sem találtam. De aztán hirtelen egy kéz lendült a magasba és integetni kezdett nekem.
- Mellettem van egy hely, nyugodtan ülj le! – hívogatott egy lány a terem végéből. Gyorsan helyet foglaltam mellette, hogy minél kevesebb ideig legyek szem előtt.
- Szia! Sophia Marquez vagyok! – szólalt meg egy kedves hang a pad másik végéből. Egy vörös lány volt, világos bőrrel és iszonyatosan szép, kék szemekkel.
- Én Candra Phellan vagyok!- üdvözöltem én is. További csevejre nem jutott idő, hisz az ajtó kicsapódott és belépett rajta újdonsült tanárom, Lori Auguste.
A tanárnő egyből elkapta a tekintetemet és rám mosolygott.
- Candra! Nagyon örülök, hogy újra találkozhatunk, és úgy szint örülök minden egyes új arcnak. Amint azt már sokan tudjátok a természetrajz a megfigyeléseken alapuló ismereteket összegzi. Magába foglalja az embertant, az állattant, a növénytant, valamint az ásvány és a kőzettant is. Az idén mindezekkel meg fogunk ismerkedni. Remélem ez a tantárgy a kedvenceitek közé fognak tartozni – mondta barátságosan. Az óra fennmaradó részében a kőzettant kezdte el boncolgatni. Az óra rendkívül gyorsan elszaladt érdekes előadásmódjának köszönhetően.
A nap végére teljesen kifáradtam. A történelemórán már egész máshol jártak a gondolataim. Joyce támadásán törtem a fejemet és azon, hogy ki menthetett meg tőle. Szívem legmélyén Williamben reménykedtem, de aztán rá kellett döbbennem, hogy az lehetetlen. A levélben leírtak alapján hidegen hagyná, ha pszichopata barátnője átharapná a torkomat. Talán csak egy arra bóklászó jólelkű vámpír kelt segítségemre, vagy valaki más, de az egészen biztos, hogy nem William.
Egykedvűen nyitottam be a szobába. Amint beléptem, valamiféle furcsa előérzet lett úrrá rajtam. Claire-t pillantottam meg egy széken, ahogy valamilyen levélszerűséget olvas. Épp szólásra nyitottam a számat, amikor Claire megszólalt.
- Candra ezt a levelet az ágyamon találtam. Neked címezték, valamilyen William írta, akit jól seggbe kéne rúgni!
- Visszaadnád, kérlek! – mondtam Claire-nek csendesen és tettem egy lépést felé.
- Persze, csak egy kérdésem lenne...
~°~
5 megjegyzés:
Szia Candra!
Nagyon tetszett, de ezt már elmondtam!
A vége meg ;) Jó lett és tényleg nagyon ügyes vagy :D
Izgatja a fantáziámat, hogy mi lehet a levélben :O És még mindig úgy tartom, hogy Claire nagyon aranyos karakter. Kedvenckém :D
Szóval siess a folytival!
Puszi, Rami
Szia.
Nagyon jó a történeted és ügyes vagy:)
Claire meg nagyon hasonlít Alicere,Zoey meg egy kicsit Rosalire:)
Várom a kövi fejezetet:)
köszönöm Moncsy:)
(a hasonlóság nem szándékos. ezek szerint a twilight teljesen belopta magát az agyamba:D)
Szia!
Kicsit megzavart a blog új címe és kellett pár nap mire leesett, hogy melyik, de most sikeresen elolvastam és nagyon teccet. Én Willre szavazok, hős megmentőt illetően, mert ő a favorit.:-)
Kíváncsi vagyok a levél tartalomra és van egy olyan érzésem, hogy CLarie okos lány és hamar leesik neki a tantusz.
Várom a folytatást.:D
Meglepi nálam!:-))
nagyon örülök, hogy tetszett és hogy a névváltás miatt azért visszataláltál. Féltem megváltoztatni a blogcímét, dehát a történet teljesen más irányt vett.
a díjat észrevetted?:)
Megjegyzés küldése
RSS feed for comments on this post.