Latest Writings

7. Fejezet

Amint látjátok felkerült az új fejezet. Nagyon szeretném, ha írnátok nekem egy-két kommentet.
 ----------------------------------

Egy új élet kapujában

Pihe-puha ágyam nem igazán akart kivetni magából, újra és újra egy álomvilágba kalauzolt, ahol minden nyugodt és csendes volt.
Ezt azonban a valódi világról nem lehetett elmondani. Marie, mint egy mini hurrikán járt-kelt a szobámban. Átnézte a tegnap bepakolt bőröndöket és még kismillió hasztalan tárgyat tömködött belé. Engem félpercenként egy vödör vízzel fenyegetett. A hatodik, vagy hetedik próbatétele után hirtelen csend telepedett a szobára. Félpercnyi nyugalom után kezdtek gyanússá válni az események, kipillantottam szempilláim alól. Épp mikor kezdtem felfedezni a való világot nagynéném egy vödör vízzel a kezében berontott a szobába, és teljes tartalmát rám zúdította.
- Én megmondtam! Ha egyszer megígérek valamit, azt meg is teszem! – állt előttem csípőre tett kézzel. – Most, pedig sipirc, ki az ágyból! Utólagos engedélyeddel kikészítettem neked pár ruhát. A tegnapi nagy pakolászás közepette elfelejtkeztél arról, hogy ma is szükséged lesz némi-némú ruhára. Elég kínos lenne fehérneműben beállítani az első napodon. – mondta kacarászva.
Tőlem csak valami morgásszerű hangra futotta majd bevánszorogtam a fürdőszobába. A látvány nem volt éppen a legjobb. Hiába aludtam majdnem tíz órát az arcom a sok sírástól puffadt volt szemeim pedig vörösök. Neszesszerem jelentette a végső megoldást. Az arcom egy kis alapozót kentem. Előkotortam a szemceruzámat, amivel egy kicsit kihúztam a szememet majd végső simításként tussal kihúztam a felső szemhéjamat. A hajamat laza kontyba fogtam, mivel anya szerint ez a hajviselet állt mindig is a legjobban, ugyanis kiemelte az arcomat. Bár én nem hiszem, hogy bármit is ki kéne emelni magamon.
Arcom rendbetétele után muszáj, volt szembe nézem a boldogság túltengésben szenvedő nagynénémmel. Résnyire kinyitottam a fürdő ajtaját, hogy felmérjem az esetleg veszélyforrásokat, de nem találtam semmit, még Marie is elhagyta a szobát. Így bátran léptem ki a menedékemből, ami most nem más, mint az apró fürdőszobám. A régi hajópadló nyikorgott a talpam alatt, ezzel jelezvén, szaporázzam már a lépteimet.
Marie gyönyörű fésülködő asztalának székén megtaláltam az aznapi öltözékemet. Gyorsan az ágyra hajítottam minden darabot, hogy jobban szemügyre vehessen őket. Első pillantásra, sőt másodikra se igazán nyerte el a tetszésemet. Egy meglehetősen rövid és világos miniszoknya, ami nem is értem, hogy került a bőröndömbe és egy póló eléggé találó szöveggel: „I love Edward” – bár ezek után az Alkonyat olvasásakor biztos nem Edward csapatában leszek. Nagynéném a cipőket is gondosan odakészítette a szék lába mellé. Itt már három választási lehetőségem volt egy fekete tornacipő rózsaszín mintákkal, egy zöld tornacipő vagy egy fehér gladiátor szandál. Úgy döntöttem lányosra veszem a figurát ezért a szandál mellett döntöttem.
Gyorsan felkapkodtam magamra mindet és lerobogtam a nappaliba nyakamban az óriási bőröndökkel. Ott már Marie várt rám.
- Na, végre, már azt hittem sose készülsz el. Indulhatunk? – kérdezte nagy örömmel.
- Persze, kész vagyok, induljunk. – mondtam kissé kevesebb örömmel, mint nagynéném, de akkor hirtelen valami eszembe jutott.
- A LEVÉL! – kiabáltam el magam.
- Mi, milyen levél? – érdeklődött.
- Még mielőtt anya elutazott volna Shirley adott nekem egy levelet, jobban mondva egy rajzocskát egy borítékban. – vágtam rá azonnal.
- Jaj, milyen kedves húgod van! – ámuldozott Marie.
- Ez csak egyszeri alkalom volt, és különben sem ismered az igazi arcát, ő az ördög jobb keze. – mondtam kacagva.
- Na, nyomás fel azért a levélért, mert elkésünk! – sietetett a toporzékoló nagynéném. Gyorsan felrohantam az emeletre, feltéptem a szobám ajtaját. Az este a párnahuzatba elrejtett levelet előkotortam és nyomban zsebre vágtam. Egy pillantást sem akartam rá vetni, de jó érzéssel töltött el, hogy ott van velem, hiába életem eddigi legfájóbb sorai vannak benne megfogalmazva, mégis sokat jelent számomra ez a levél, vagy talán csak valamilyen mazochista hajlam bújt elő belőlem. Nem tudhatom melyik is az igaz, de azt tudom, hogy ami egyszer megtörtént nem lehet semmissé tenni, de az emléke mégis a szívemben él örökké.
Önmarcangoló elmélkedésemből nagynéném izgalommal teli hangja rángatott vissza:
- Candra! Induljunk már! – kiabálta fel az emeletre. Én még egy utolsó pillantást vetettem apró szobácskámra. Mindent jó alaposan megnéztem. A szoba halvány barack színű volt, aminek hatására a legborongósabb időben is olyan volt a szoba, mintha napsütéses idő lenne. Ott volt még a régi íróasztal, amin most kivételesen rend uralkodott, az ágyam, amin még mindig a szívecskés ágyneműhuzat volt. Nagyjából ennyiből állt a szoba. Az itt eltöltött három hát alatt nem sikerült még berendezkednem. Ha tudtam volna, hogy fog a nyaralásom végződni, talán jobban felfedeztem volna a házat, és a környéket is. Most úgy megyek el innen, hogy szinte idegen számomra a város. Egyetlen embert sem ismertem meg Port Orchard-ban. Pedig Marie állítása szerint az ittenieknél nincsenek szívélyesebb emberek. Késő lett volna épp most elkezdeni bánkódni az elvesztegetett idő miatt. Így most már nincs más dolgom, mint hátat fordítani mindennek és csakis az akadémiára koncentrálni.

- Candra Phellan, ha nem jössz le én esküszöm, felmegyek, de azt nem fogod megköszönni! – fenyegetett ismételten drága nagynéném. Mivel már tapasztaltam, hogy nem érdemes megvárni, míg fenyegetéseit valóra váltja, így szélsebesen lesprinteltem a nappaliba, ahol Marie szemei már szikrákat szórtak.
- Bocsi, bocsi! – próbáltam gyorsan kiengesztelni.
- El van felejtve. Nyomás a kocsi! – utasított. Kiléptem az udvarra, ahol verőfényes napsütés fogadott. A korábban esőtől elázott fű gyémántként csillogott a napsütésben.
Nem akartam tovább Marie idegeit húzni, ezért bevágódtam az anyósülésre.
 - Nagyon szívesen! – mondta furcsa hanghordozásban.
- Mégis mi csodát? – értetlenkedtem.
- A csomagjaid nem maguktól szálltak be a kocsiba. – próbálta komolyra venni a figurát.
- Ja, hogy az! Tényleg nagyon köszönöm, és köszönök mindent, amit értem tettél az elmúlt hetekben.
- Nagyon szívesen! – ismételte meg magát és egy szemet kápráztató mosolyt küldött felém.
- Hát akkor ideje nekivágni az útnak. Mégis meddig fog tartani? Egyáltalán hol van az akadémia? – kíváncsiskodtam.
- Az út olyan két, két és fél óra. Az akadémia pedig Clermontban található. – válaszolta.
- De Clermont egy város, egy ilyen akadémiának nem a semmi közepén kéne lennie, ahol senkise fut bele?
- Az iskola nem a város szívében van. Clermont mellett van egy elég nagy erdő. Ott található. - magyarázta.
- Értem. – válasz gyanánt ennyire futotta. Táskámból előkotortam drága Mozartomat. A listából kiválasztottam egyik kedvenc számomat és elmerültem a zene világában.

Egyszer csak böködésre ébredtem. Marie volt az.
- Cannie, megérkeztünk! – mondta vidáman.
- Máris!  - mondtam egy ásítás kíséretében. – Az lehetetlen, hisz mintha csak most indultunk volna, még fel sem tudtam készülni!  - kezdte az idegesség átvenni a hatalmat rajtam.
- Miután bekapcsoltad az kütyüt egy fél órán belül elaludtál. – magyarázta. – És különben sincs okod az idegeskedésre, minden menni fog, mint a karikacsapás. – nyugtatott.
- Mint a karikacsapás? Nem volt időm felkészülni! Még anyát se hívtam, pedig az úton még beszélni akartam vele! – pánikoltam.
- Az akadémián is van térerő, beszélhetsz vele amint kipakoltál. Különben is én már beszéltem vele. Puszil és szorít érted. Ja és még van egy-két utasítása is:
1. Viselkedj rendesen!
2. Semmi buli!
3. Kerüld a veszélyes alakokat!
4. Ne felejts el fogat mosni!   - Tudom, hogy van még valami, de szerintem ezeket már kívülről fújod. – mondta kacarászva.
- Persze, minden tábor előtt megkapom ezeket az utasításokat. - mosolyogtam vissza rá.
- Megvan! – kiáltott fel Marie.
- Mégis mi?
- Az ötödik parancsolat! Tanulj, tanulj és tanulj! – mondta fuldokolva a nevetéstől.


A kocsit nem messze az Eleanor Williams Akadémia előtt kellett leparkolni. A fennmaradó száz, kétszáz méteres távot már gyalog kellett megtenni. Bőröndökkel a nyakunkban nem volt épp a legkellemesebb túra.
Egy-két majdnem hasra esés után megérkeztünk az akadémia bejáratához. Jövendőbeli iskolám képe félelemmel töltött el. Olyan volt akár egy régi szellemjárta kastély. A falak óriási kőtömbökből lettek felépítve, az ablakok hatalmasok és mindegyiken más és más alakzat volt látható. A bejárat fából készült, két méter magas és faragott minták díszítik. A kastély előtt egy gyönyörű kert állt a legszemkápráztatóbb virágokkal, amelyeket valaha is láttam a kert közepén pedig egy gyönyörű szökőkút állt.
Az egész helynek tiszteletet követelő, misztikus és mégis magasztos kisugárzása volt.
- Hát itt lennénk, ideje bemenni. – mondta nagynéném, miközben szó szerint belökött az ajtón.
Az akadémia belseje nem tért el a várttól. A falak ugyanúgy kőből készültek, ami nagyon rideg hatást kölcsönzött az egész helynek. Néhány képet is sikerült felfedeznem, de sajnos egyetlen személyt sem tudtam beazonosítanom rajtuk. Az előcsarnok sejtelmes fénybe burkolózott, ahonnan egy nagy bejárat nyílt, a bal és jobb oldalról pedig lépcsők indultak fel.
Szemlélődésemet egy ismeretlen alak zavarta meg.
- Üdvözlöm Önöket Hölgyeim! A nevem Hubert Felipe, én leszek az egyik tanára. – köszönt illedelmesen. – Engem ért a megtiszteltetés, hogy újoncunkat körbevezessem és elhelyezzem a hálóhelységében. – mondta. - Ha nem bánják, már indulunk is.
- Persze, Candra már alig várja! – mondta Marie, majd egy bátorító mosolyt küldött felém.

A több mint egy órás idegenvezetés után már végképp elegem volt a további nézelődésből. Az egész akadémia egy sablonra épült, mindenhol ugyanaz a díszítés: néhány kép, elvétve három-négy szobor. Ennyi az egész. A termek is a megszokottak voltak, pont, mint az én sulimban, leszámítva azt a fura hangulatot, ami körbelengett mindent.
Egyedül a tornaterem volt más, mint a megszokott. Sokkal nagyobb volt, és világosabb, tele edzőgépekkel és a terem végén szekrényekkel, amikben a fegyvereket tárolták.

- Most pedig bemutatom Önöknek Candra jövendőbeli oktatóit. – mikor Hubert ezt kimondta a gyomrom görcsberándult. Utálom ezt a bemutatósdit és a jó pofizást.
Ahhoz, hogy elérjük a tanárit egy hosszú folyosón kellett végigmenni, ott egy újabb faajtó várt ránk. Hubert szélesre tárta előttünk.
- Jó Napot! – köszöntünk egyszerre Marie-vel. Egy középkorú nő lépett ki a tanárok közül.  Vállig érő szőke hajjal. Igazán kedves nőnek tűnt. Az arcán látszott, hogy vele jól ki fogok jönni.
- Üdvözlünk Candra! Már nagyon vártuk az érkezésedet. Az én nevem Christina Glenn, és most hadd mutassam be neked a tanáraidat! – mosolygott.
- Ő itt Jason Bowen. – mutatta be nekem a következő igazán jó képű tanáromat.
- David Carrasco. – mutatott a másik tanáromra. – Lilian Primak és Lorian Auguste.
- Nagyon örülök, hogy mindanyiukkal találkozhattam és remélem nem fognak csalódni bennem és a képességeimben. – mondtam új és egyben rendkívül szimpatikus tanáraimnak.
- Miénk a megtiszteltetés! – hajolt meg előttem Jason Bowen. Zavaromban nem tudtam mit kezdeni magammal, így csak egy ideges mosolyra futotta.
Ebből a meglehetősen furcsa helyzet Hubert mentett ki.
- Úgy vélem Candra-nak ideje lenne megismernie a szobatársait. – javasolta Hubert.
- Igen, egyetértek! – helyeselt Christina Glenn.

Végre kiléphettem a tanári fogságából és elindultunk egy újabb idegeskedéssel teli útra. Visszatértünk a már megismert előcsarnokba. Ott megálltunk. Marie így szólt:
- Candra ide már nem kísérhetlek el. – mondta kicsit úgy mintha könnyeit próbálta volna meg leküzdeni. – Nagyon fogsz hiányozni, vigyázz magadra és hívj, ha valami baj lenne!
Majd Egy csontropogtató ölelést kaptam nagynénémtől.
- Te is nagyon fogsz nekem hiányozni, de ha nem engedsz, el azt hiszem, a kórházban fogok kikötni. – mondtam. Marie nevetve elengedett.
- Hát, akkor azt hiszem ez már tényleg a búcsú ideje! – mondta szomorkás hangon.
- Hát ... igen – válaszoltam kissé félénk hangon.
- Vigyázni fogunk az unokahúgára asszonyom, nem eshet itt semmilyen bántódása. – törte meg Hubert a csendet.
- Akkor vigyázz magadra Cannie!
- Ne aggódj!
Marie egy utolsó ölelésben részesített majd kilépett a hatalmas fa ajtón.
- Indulhatunk is a szobád felé! Kíváncsi vagy már? – kérdezte lelkesen Hubert.
- Igen, azt hiszem.
Hubert a bal oldali lépcső felé terelt, és elmondta, hogy a jobboldali lépcső a fiúk, míg a bal oldali lépcső a lányok szárnyába vezet. Azt is megtudtam, hogy semmilyen körülmények között nem léphet egy lány a fiúkörzetbe és ez fordítva is ugyanúgy igaz.
- Hát itt lennénk. Ez lesz a te szobád, még két lánnyal kell osztozkodnod rajta, de nem hiszem, hogy bármilyen gond felléphetne. Nagyon rendes lányok. – bíztatott tanárom, majd sarkon fordult és lerobogott a lépcsőn.
- Itt állok egy új élet küszöbén, az első benyomás nagyon fontos. Nagy mosoly, húzd ki magad! Hajrá, menni fog! – bíztattam magam, majd beléptem a szobába.

Posted on 2010. május 19., szerda by Candra

5 megjegyzés:

Szia Candra!

Huh, hát érdekes lett.

Nagy kőkastély. Igazi horrorfilmbe illő. :D
A tanárok szimpatikusak, megnéztem a képeket is. Igazán jó választások :D

Kíváncsian várom, hogy mi lesz ezután Cannie-vel.

Puszillak, Rami

köszi a kommentet, én William képével nem vagyok teljesen kibékülve,nem tudom más hogy látja, a fejemben nem ilyen volt de sajnos nem találtam olyan emberkét,mint az elképzelt:)

Szia!

Érdekes kis fejezet lett. Kíváncsi vagyok a továbbiakra is. William karakter képe nagyon bejön. Azt hiszem nekem ő lett a kedvencem:-).

Nekem is William a kedvencem ;)

Posted by Névtelen 2010. máj. 29. 16:47:00

Szia!
Tegnap találtam rá a blogodra, nagyon érdekes és izgalmas a történet. Kíváncsian várom a folytatást.
Szia

Megjegyzés küldése