Poison In My Blood

 Új iskola,új barátok és egy régi ismerős

Kitártam a hatalmas ajtót, ami új életem kulcsfontosságú helyszínének kapuja volt. Félve pillantottam körbe a szobában. Legnagyobb meglepetésemre nem találtam ott senkit. Egy kicsit megnyugtatott a tény, hogy nem kell egyből ismeretlen emberek nyakába borulnom, így lesz egy kis időm felmérni a helyet. Tettem két apró lépést előre, amikor hirtelen a talaj eltűnt a lábam elől. Szerencsére az ajtó mellett volt egy éjjeliszekrény, aminek a sarkában meg tudtam kapaszkodni, így nem végződött az eset egy óriási fenékre eséssel. Nagy nehezen feltápászkodtam. Megpillantottam a tettest, ami a hirtelen egyensúlyzavarom okozója volt: egy gördeszka. Amint megláttam éreztem, hogy bárkié is legyen, biztos jól ki fogok vele jönni. Mindig is érdekelt ez a sportág és otthon Seattle-ben Shirley-vel a húgommal megpróbálkoztunk már a deszkázás elsajátításával. Az ő 4 évével jobban ment neki, mint nekem, igaz melletet mindig ott volt anya így magabiztosan ugrándozott fel a gördeszkára. Míg tőlem csak szánalmas esésekre futotta.

  Tettem egy újabb lépést előre. A szobában három ágy volt, az egyik az ajtótól nem messze, a másik közvetlenül mellette, mindkettőn tetemes ruhamennyiség hevert. A harmadik ágy teljesen érintetlen volt. Az ágy lábánál a bőröndjeim sorakoztak. Odasétáltam és lehuppantam rá. Körbepillantottam a szobában. Észrevettem, hogy fal itt szerencsére nem kőből volt, mint suli többi részében, hanem kellemes világoszöld színe volt. Két óriási ablak árasztotta be a fényt a szoba minden egyes pontjába. Ami egy kicsit furának tűnt, hogy az ablakokon rácsok voltak.

- Talán attól félnek, hogy kiszökünk az ablakon? De, hogy, hisz ez a harmadik emelet és még csak egy fa sincs a közelben. Sose értettem a sulikat, de úgy látszik itt sem lesz ez másként. – gondoltam.

  Tovább folytattam a helység körbepásztázást. Az ágyammal szemben egy íróasztalra lettem figyelmes rajta egy számítógéppel, ami mindenféle extra kütyükkel volt felszerelve.

Az ágyamtól jobbra egy hatalmas gardrób három részre osztva. Gyorsan bepillantottam, hogy megnézzem mennyi hely áll rendelkezésemre. Mikor kinyitottam az ajtót nem hittem a szememnek. A ruhatárom háromszor is belefért volna.

- Ez a hely jobb, mint a legmenőbb magánsulik! – ámuldoztam. Visszasétáltam az ágyamhoz és nekiálltam a bőröndöm teljes tartalmát bepakolni a gardróbba, valamint az ágyam mellett álló éjjeliszekrénybe Mozartomat, néhány könyvemet és a mobilomat benyomorgatni.

A falra függesztett órára pillantottam, már fél négy volt. Szobatársaimnak még mindig semmi nyoma nem volt. Az egyik ágyon egy albumra lettem figyelmes. Tudtam, hogy illetlenség, de belelapoztam. Az első oldalon három lány képe köszöntött. A neveket pedig gondosan aláírva találtam: Zoey, Claire és Emma. Tovább lapoztam. Minden egyes oldalon ők szerepeltek. A képek alatt pedig a készítésük dátuma. Mikor az album feléhez értem észrevettem, hogy Emma már hiányzott a képekről, szinte egy csapásra, az egyik képen ott van a következőkön már nem. Az oldalamat furdalta a kíváncsiság. Egyre jobban belemerültem a képekbe.

  Egyszer csak kicsapódott az ajtó. Ijedtemben felpattantam, az albumot pedig az ágyra hajítottam.

Az ajtón egy fiú lépett be.

- Bocs, hogy így kopogás nélkül rontok be! – mentegetőzött. – Azt hittem, hogy… - mondta.    –Á, inkább hagyjuk. – fejezte be hirtelen. Átszelte a köztünk lévő távolságot és a kezét nyújtotta felém.

- Kezdjük elölről. Én Tyrone Mosley vagyok, te pedig az új lány, ha jók az értesüléseim. – mondta mosolyogva.

- Igen, én lennék. A nevem Candra Phellan. – ráztam meg a kezét. – Nagyon örülök annak, hogy találkoztunk, de ne haragudj meg. A szobatársaimnak jobban örültem volna.

- Megértem. Ha gondolod, egy kicsit megsürgetem őket, ha találkozom velük. – mondta, és már fél lábbal kint is volt a szobából.

- Azt megköszönném. – válaszoltam immáron az ajtónak.

A percek csigalassúsággal teltek. Ledőltem az ágyamra és a plafont bámultam. Ajtónyikorgást hallottam. Gyorsan ülőhelyzetbe tornáztam magamat, egy kíváncsi tekintettel találtam szemben magamat. Ijedtemben hátrahőköltem és a fejem a falon koppant.

- Jaj, nagyon sajnálom, hogy megijesztettelek. A nevem Claire Morgenstein. Már nagyon vártalak.

- Szia, én Candra Phellan vagyok. – mondtam és felpattantam az ágyról. Claire rögvest felém szökdécselt és a nyakamba vetette magát.

Claire aranyos lánynak tűnt. Az arcáról a kedves mosoly sohase tűnt el. Aprócska lány volt. Közepesen hosszú, barna haját lazán összekötve hordta, a homlokát frufru takarta. Barna csillogó szemei minden egyes mozdulatomat követte.

Újabb ajtónyikorgás. Egy újabb kíváncsi tekintet.

- Szia! – köszönt halkan.

- Szia! Én Candra Phellan vagyok. Örülök, hogy végre veled is találkozhattam. – mondtam izgatottan.

- Én Zoey Adlein vagyok.

 Kínos csend következett, nem tudtam mit kezdjek. Megtörjem-e vagy várjak a többiekre?

Elhatároztam, hogy, én kezdeményezek.

- Ha jól sejtem, akkor ti lesztek a szobatársaim. – mondtam vidáman. – Már több órája vártam rátok, már azt hittem elnyelt titeket a föld. – próbáltam viccelődni.

- Bocs.- válaszolt szűkszavúan. Majd berontott a fürdőszobába, aminek az ajtaja az ágyam mellett nyílt.

- Azt hiszem, nem igazán kedvel engem. – mondtam szomorkásan.

- Ne vedd a szívedre. Nem akart megbántani, csak nehéz neki azok után, ami nemrég történt. – mondta egy nagy sóhaj kíséretében.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? – kérdeztem kicsit félve. Közben a fürdő ajtaját kémleltem, hátha Zoey megjelenik.

- Sajnálom, de nekem is nehéz erről beszélni, de ígérem, hogy el fogom mesélni, amint sikerül megemésztenem a történteket.

Az addigi vidám és kedves lány egy szempillantás alatt eltűnt. Egy összetört és sebezhető lány állt előttem. Odaléptem hozzá és átöleltem. Úgy hiszem, hogy ez sokat jelenthetett neki, hisz csak egy pillanatba került és a régi Claire visszatért közénk.

- Sajnálom, hogy csak most szólok, de azt üzenték a titkárságról, hogy fél ötre menj le, hogy elintézhessétek a papírmunkát és megkapd az órarendedet. – mondta hirtelen.

- Hány óra van? – kérdeztem ijedten. Gyorsan az órára pillantottam.

- Háromnegyed öt. – válaszoltuk meg egyszerre a kérdésemet.

- Azt hiszem, jobb lesz ha sietek, nem akarom már az első napomon kihúzni náluk a gyufát. Elkísérnél? Igaz körbevezettek már, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol lehet a titkárság. – mondtam kétségbeesve.

- Persze nagyon szívesen. Addig is mesélhetsz magadról pár dolgot. – mondta mosolyogva majd megragadta a kezemet és a titkárság irányába kezdett ráncigálni. Az úton a szokásos kérdések hangzottak el. Honnan jöttél? Van családod? Testvéred? Én pedig az összes kérdésére megadtam a választ. Elmeséltem, hogy anyukám most Ausztráliában dolgozik, a húgom Shirley pedig ott folytatja az óvodát. Apukám pedig még a Shirley születése előtt elhagyott minket és azóta se válaszol egy levelünkre se. Meséltem neki a nagynénémről Annette-ről és az ő erdő szívében eldugott kis kunyhójáról. Szinte az egész életemet ledaráltam neki, kivéve az utolsó két hetet, nem meséltem neki a betörésről, a környéken élő vámpírokról és legfőképp nem William-ről.

- Itt is lennénk. – mutatott az ajtóra. – Menj be, én itt kint megvárlak.

- Oké. – válaszoltam szűkszavúan. Bekopogtam, majd benyitottam. Az orromat kellemes vanília illat csapta meg. Egy hatalmas íróasztal mögött és kicsiny néni foglalt helyet. Kedvesen rám mosolygott, majd így szólt:

- Gyere be Candra, foglalj helyet. – mondta kedvesen.

  Fél óra elteltével végre végeztünk a papírmunkával és az órarendemet is kézbe vehettem végre. Izgatottan téptem a borítékot. Ami majdnem kiszúrta a szememet, az volt, hogy a tanítás csak fél tízkor kezdődik. A másik pedig az, hogy sajnálatomra fél hatig tart. Gyorsan átfutattam az óráimat is. Mitikus lények történelme, közelharc, fegyverismeret, vámpírszociológia, vérfarkasszociológia, természetrajz. A sok idegen tantárgy között egy-két ismerős is felbukkant. Olyanok, mint az irodalom, a fizika és a testnevelés. Bár a testnevelés az Eleanor Williams Akadémián másként folyhat, mint az ország többi iskolájában. Hisz melyik suliban tanítják meg a diákok a fegyverhasználatra.

Miután átfutottam az órákat egy bizonytalan mosolyt küldtem a titkárnő, Elisabeth felé.

- Kedvesem! – szólt utánam, hisz én már félúton voltam az ajtó felé.

- Igen? – kérdeztem.

- Majd elfelejtettem, itt az iskola térképe és a tanáraid listája is. Ez még jól fog jönni. – nyújtotta felém a papírokat. Megköszöntem, majd búcsút intettem neki.

Az ajtóban már egy toporzékoló Claire-rel találtam magamat szemben.

- Azt hittem, hogy már sohase engednek ki. – mondta kissé idegesen.

- Bocs. – válaszoltam egy kissé meglepetten. Claire ismét megragadta a karom és vonszolni kezdet maga után.

- Mégis hová megyünk? – kérdeztem.

- Hát vissza a szobánkba, ideje berendezkedned. Holnap már különben is folytatódik a tanítás. – mondta szinte hadarva.

- Várjunk csak, hogy érted azt, hogy folytatódik? Hisz úgy tudom itt a tanítás márciusban kezdődik és októberben végződik. Most pedig július van. – kíváncsiskodtam egy csipetnyit hiperaktív szobatársamtól. Claire lassítani kezdett, majd megállt és szembe fordult velem.

- Májusban egy szörnyű tragédia történt. Egy vámpír klán rontott be az akadémiára, és rengeteg diákkal végeztek. Az igazgató, Heloise Williams úgy döntött egy hónapra szünetelteti a tanítást, amíg kinyomozzák, hogy kik voltak a tettesek és a tanulók megemésztik a történteket. – válaszolta szomorkásan.

- Azt mondtad Heloise Williams? Akkor ő Eleanor Williams leszármazottja? – kérdeztem.

- Igen, Eleanor volt az ő üknagyanyja, vagy micsodája.

Ezek után csendben sétáltunk egymás mellett. Ötpercnyi csendbe burkolózás után végre elértünk a szobánk ajtaját. Hatalmas lendülettel nyitottam be a szobába. Amit két másodperc elteltével iszonyúan megbántam. Zoeyt és Tyrone-t találtam bent, amint egymást ölelve ülnek az ágyamon.

Fülemig elvörösödtem. Majd egy béna bocsival becsaptam az ajtót. Megfordultam és Claire kétségbeesett arcával találtam szemben magamat.

- Mondd, hogy nem láttál semmit! – könyörgött.

- Ezt meg, hogy érted? – értetlenkedtem.

- Zoey és az a srác …- mondta.

- Tyrone. Mi van velük? Szeretik egymást, ebben nincs semmi különös. Bár jobb lenne, ha nem az én ágyamon… Hát tudod. Na, inkább hagyjuk. – pirultam el ismételten.

- Nem arra gondoltam. Bár meg kell, hagyni én sem örülnék. – vigyorgott. – De most fordítsuk komolyra a szót. – mondta egy cseppnyi humor nélkül.

 - Felőlem.

- Jobb lesz, ha inkább kimegyünk a parkba. - javasolta.

 Egy kis séta után végre egy eldugott padra találtunk.

- Itt jó lesz. – mondta megkönnyebbülten.

- Mesélj, már fordul a kíváncsiság. Mégis mi lehet ekkora titok?

- Tudom, így elsőre teljesen normális, hogy ők együtt vannak, meg minden, de nem ismered se Tyrone se Zoey családját. Olyan az egész, mint a Rómeó és Júlia. A két család gyűlöli egymást. Amikor megtudták, hogy a gyerekeik együtt vannak azzal fenyegetőztek, hogy itt kell hagyniuk az iskolát, és többé nem találkozhatnak. Ők megígérték, hogy vége mindennek kettőjük között. – egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd tovább folytatta. – A család most nyugodt, hisz azt hiszi nincs semmi köztük, és ennek így is kell maradnia. – fejezte be mondandóját.

- Hát ilyen történetet nem mindennap hallani. - mondtam kissé meglepetten. –De hát ez a huszonegyedik század, nem a középkor! – mondtam feldúltan.

- A családjuk megrekedt valahol a tizenhetedikben. – válaszolta egy apró mosoly kíséretében.

- Még egy kérdés. Honnan tudná meg a család, ha ők nem csak titokban találkozgatnának?

- Mivel mindkét család befolyásos és gazdag azt is lehet mondani, hogy itt a falnak is füle van. Eddig csak én tudtam a titkukról, de most már te is belekeveredtél. Remélem, megtartod a titkukat. – nézett rám bociszemekkel.

- Persze, hogy megtartom, hisz reménytelenül romantikus vagyok. Nem lenne szívem szétválasztani őket. Vagy talán azt hitted? – kérdeztem tetetett haraggal.

- Dehogyis, tudtam, hogy rendes csajszi vagy. – majd megölelt. – Na, irány vissza a szoba, mert szegényeket a szívinfarktus kerülgetheti már. – vihorászott mellettem.

 Megálltam az ajtó előtt, majd illedelmesen bekopogtam.

- Gyere, csak Candra! – szólt bentről egy férfihang. Beléptem hozzájuk.

Zoey és Tyrone már tűkön ülve várhatott. Mindketten fel-alá járkáltak a helységben.

- Tudok mindent. Rám számíthattok, lakat van a számon. – hadartam el gyorsan.

- Köszönöm! – mondta Zoey csendesen, és leült az ágyára majd egy könyvet kezdett el tanulmányozni. Tyrone, teljesen másképp reagált. Futva közeledet felém, majd olyan erősen megölelt, hogy azt hittem kiszorítja belőlem a maradék levegőt is. A háttérben Claire kacagását hallottam.

- Tudtam, hogy nem lesz veled gond, már az első találkozásunkkor tudtam. – mondta vidáman.

- Jobb lesz, ha elengeded, ugye nem akarod, hogy már az első napján egy nővér ápolja? – kérdezte tőle Claire. Erre Tyrone elengedett, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Köszönök mindent! – mondta, majd kilépett az ajtón.

A nagy izgalomban már észre se vettem, hogy elrepült az idő. A gyomrom korgása ébresztett rá, hogy ideje lenne valamilyen ételt vennem magamhoz.

- Hallom éhes vagy. Gyere, menjünk vacsorázni! Te is jössz Zoey? – kérdezte barátnőjét.

- Nem én most nem vagyok éhes, menjetek csak ketten. – mondta, majd egy mosolyszerűséget próbált meg az arcára erőltetni.

Ketten indultunk el az ebédlő felé. Időközben Tyrone is csatlakozott hozzánk. Az ebédlőbe megérkezve elámultam azon, hogy mekkora is ez a helység, a régi sulim ehhez képest csak egy egérlyuk volt. A választék pedig olyan volt akár egy több csillagos vendéglőé.

- Nem semmi, mi? – kérdezte Tyrone, mikor észrevette, hogy óriási szemmel nézek körbe.

- Az biztos. – válaszoltam.

- Gyertek, együnk már valamit! – sürgetett minket Claire. – Ma olasz nap van, ez a kedvencem.

Én olaszos módra elkészített báránybordát választottam, desszertnek pedig tiramisut.

Az ebédlőből kifelé menet, úgy éreztem, hogy jó lenne egy kis időt egyedül tölteni, ezért megkértem a többieket, hogy egy kicsit hagyjanak magamra. Ők készségesen beleegyeztek, én pedig a park felé vettem az irányt. Kellemes biztonságérzet fogott el, hiszen az egész akadémiát egy hatalmas kőkerítés vette kerül. A kellemes nyári szellő simogatta az arcomat, a levelek tánca pedig nyugtató hatással volt rám. Leültem egy padra és az eget kémleltem.

A kőkerítést kezdtem el tanulmányozni. Arra jutottam, hogy egy vámpírt egy ilyen kőfal soha nem állítana meg, csak egy ugrás és benn lenne.

Elmélkedésemet furcsa zajok zavarták meg. Lépteket hallottam, amint felém közelítenek. Ijedtemben nem voltam képes megmoccanni se. Csak vártam, hogy odaérjen hozzám. Mikor elém ért a nagy sötétségnek köszönhetően nem ismertem rá az illetőre, de a hangja annál ismerősebben csenget.