6.Fejezet
Minden változik
Már vagy egy hét telt el az ominózus beszélgetés óta. Azóta William-nek még csak a nyomát sem láttam, bár mondhatjuk ezt szándékosnak, hiszen minden percemet Marie mellett töltöm. Tudom, hogy így nem közelítene meg, hisz miért kockáztatná az életét értem? Ott van neki Joncy…, pardon Joyce, a tökéletes, de pszichopata barátnő.
Minden egyes ilyen gondolat egy újabb késszúrás a szívemben. Nem is értem minek kínzom magam ilyen zagyvaságokkal. Én hülye fejjel beleszerettem egy vámpírba, pedig nagynéném is megmondta, hogy az összes alávaló szemét, és milyen igaza volt. Bár ha igazat akarok mondani én magam is hibás vagyok, ki kért ré, hogy szeressek belé, ő még csak a jelét se adta annak, hogy érdeklődne irántam. Komolyan olyan vagyok, mint egy idétlen kamasz, pedig már ideje lenne kinőnöm belőle, hisz már csak 3 hét és én is a felnőttek becses táborát fogom gazdagítani.
Kissé eszement gondolatmenetemből Marie rángatott ki.
- Candra! Föld hívja Cannie-t! – mondta és közben kezével az arcom előtt hadonászott, csak akkor döbbentem rá, hogy már alkonyodik. Nappaliba sejtelmes fények szűrődtek be, elárasztva ezzel a helység minden egyes porcikáját. Az általam kibérelt kanapétól a szoba másik végében helyet foglaló földgömbig. Gyönyörű látvány volt.
- Candra! – ismételte meg a felszólítást Marie, most már egy kicsit feszültebb hangnemben.
- Mi, mi a baj? – szólaltam meg végül.
- Már azt hittem, hogy valamilyen speciális kómába zuhantál. Már vagy öt perce próbálok valamilyen agyi működést előcsalogatni belőled. – viccelődött nagynéném.
- Bocsi, csak elgondolkodtam, ilyenkor jobb, ha nem zavarnak, mert egy teljesen más világba kerülök. – válaszoltam, majd egy mosolyt is előcsikarta magamból, hogy biztosítsam, arról hogy jól vagyok.
- Szabad tudnom, hogy mi volt a nagy eszmefuttatás tárgya? – érdeklődött Marie egy elfojtott mosoly kíséretében.
Az igazat nem mondhattam neki. Kitörne a III. világháború. Vajon, hogy zajlana?
- Csak William-en gondolkodtam, tudod beleszerettem, ő itt hagyott, nem is érdeklem, ja és ráadásul vámpír.
- Semmi gond kicsim, majd együtt megoldjuk. Ne bánkódj! – na, ez sose fog megtörténni. Előbb vágná le a saját karját – vagy az enyémet, mint, hogy ilyet mondjon. Ismételten hazugsághoz kellett fordulnom.
- Csak az őrzőségen járt az eszem és azon, hogy szinte még semmit se tudok, csak a legalapvetőbb tényeket. – próbáltam ezt, úgy mondani, mint akit ez nagyon is érdekel.
- Épp elegendő tudással rendelkezel. Az Eleanor Williams Akadémia dolga az, hogy megtanítson a szükséges dolgokra.
- Értem. – válaszoltam. Nem akartam firtatni a dolgokat. Érdeklődésem tárgya egészen más lett volna, de ezt Marie-nak sohase szabad megtudni.
- Hát, ha ezt így megbeszéltük ideje lenne, ha felmennél összepakolni. A ruhák nem pakolják össze magukat! – viccelődött nagynéném. A humorérzékem azonban pontosan hat napja hagyott el, így a „vicce” semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem.
Marie a változásokból nem sokat észlelt. Néha megjegyezte, hogy kevesebbet beszélek a megszokottnál, de nem tulajdonított neki jelentősebb dolgot. Így visszagondolva elég idétlenül viselkedtem és ezzel csak Marie dolgát nehezítettem meg.
Tanácstalanul álltam a szekrényem előtt. Egy részem menni akart, a másik maradni, de tudtam, hogy most már késő ezen gondolkodni. Beleegyeztem és nem fogom megszegni a Marie-nak tett ígéretemet.
Így szép lassan megkezdtem a ruháim bepakolását. Az egész körül belül háromnegyed órát vett igénybe. A bőröndjeim szépen bepakolva álltak az ágyam mellett.
Fennmaradó időmben úgy gondoltam jobb lesz rendbe szednem magamat, már vagy négy napja zombiként ténferegtem a fürdőben és csak a legalapvetőbb teendőimet csináltam meg. Mindennap lezuhanyoztam, fogat mostam és kifésültem a gubancos hajamat, aztán bevágódtam az ágyba egy kisönmarcangolásra.
A mai estén szépen előkészítettem mindent, a fürdővízbe egy kis levendulát csepegtettem, hogy hamar álomba zuhanhassak. A kád szélére gyertyákat helyeztem, ezzel nyugodt környezetet teremtve. A hajamat felcsatoltam és belemerültem a forró habokba.
Másfél órányi fürdőzés után úgy gondoltam ideje lenne már célba vennem az ágyamat. Nagy nehezen kikecmeregtem a kádból. A kádtól az ajtóig tartó kb. öt méteres távon sikerült egyszer majdnem, és egyszer ténylegesen sikerült hasra esnem. Az egyensúly érzékem szerencsésen cserbenhagyott a mai estén is.
Kisebb- nagyobb zúzódásokkal tarkítva sikerült visszatérnem a kis vackomba, az egyetlen menedékembe, ám amikor kinyitottam az ajtót az ablak tárva- nyitva állt.
Lelkem legmélyebb szegletében abban reménykedtem, hogy William az, de tévedtem, csak a huzat.
Csalódottságomból ismét dühöt kovácsoltam. Az iránta érzett csalódottságom és utálatom újból lángra kapott. Hihetetlenül haragudtam rá, és mindennél jobban haragudtam magamra.
Legszívesebben törtem-zúztam volna, de ezt nem tehettem meg, így minden dühömet magamba fojtottam, és folytattam a szokásos esti rutint. Gyorsan felkaptam a pizsamámat és Marie régi fésülködő asztalához ültem. Próbáltam kifésülni a gubancokat.
- Annyira utálom a hajamat, csak tudnám kitől örököltem. – forrongtam magamban. Anyára gondoltam, arra, hogy ő milyen gyönyörű. Hosszú fekete haj, tengerkék szemek és bronzos bőr, a legszebb emberi lény, akit valaha láttam. Bezzeg én, göndör barna haj, barna szemek semmi különös. Arcom kerek, amit mindig is utáltam. Egyedül a szám volt az, amit szerettem, az egyetlen testrészem, amit anyától örököltem. A felső ajkam kicsivel keskenyebb, mint az alsó, de én ezt kimondottan imádtam.
Anya mindigis váltig állította, hogy én szép vagyok, de én tudom, hogy ezt csak anyai kötelessége mondatja vele.
Miután végeztem önmagam tanulmányozásával, végre az ágyam felé vettem az irányt. Már alig vártam, hogy belebújhassak a meleg és puha ágyamba, hogy minden rossz emlék csak távoli kép legyen és, hogy végre megkezdjük utunkat az Eleanor Williams Akadémia felé.
A fejemet lehajtottam a párnára, amikor valamiféle papír gyűrődését hallottam meg. Ijedtem kaptam fel a fejemet. Megráztam a párnámat, de nem találtam semmit. Végül a párnám alatt leltem rá egy levélre. A borítékra az én nevem volt rá írva, gyönyörű kézírással. Izgatottan téptem fel.
Candra!
Úgy gondoltam mivel elmész jobb lesz, ha megtudod az igazságot, jobb nem egy álomvilágba kergetni téged ahol még léteznek a jófiúk, akik végül elnyerik az áhított hölgy kezét.
Jobb lesz, tudod, hogy én sohase akartam tőled semmit, csupán a testvéreim és Joyce megvédésének érdekében tettem mindazt, amit tettem.
Az én dolgom az, hogy megvédjem őket és ezt bármilyen áron megteszem.
A te feladatod az, hogy őrzővé válj és védd a sajátjaidat.
Engem felejts el én sohasem vártam tőled semmit, csak egy ismeretlen voltál, aki segített a céljaim elérésében.
Remélem, egyszer megbocsátasz.
William
Könnyeim szabályosan záporoztak a levél olvasása közben. A lelkem legmélyén úgy hittem, hogy William más, mint a többiek, de ezzel bizonyított. Mindannyian egyformák, sohase változnak meg.
Azon az estén minden remény elszállt.
Eldőltem az ágyon, az arcomat a párnámba fúrtam és csak sírtam. Nem tudom, mikor és hogyan aludtam el, de reggel Marie izgatott szavaira ébredtem.
5 megjegyzés:
Szia Candra!
Megérte várni rá :D Nagyon tetszett!
Ez a levél... :O Mekkora egy szemét ez a vámpír csávó...
Kíváncsian várom, hogy mi lesz Candrával az akadémián és, hogy hogyan alakul a "kapcsolata" William-mel..
Puszillak, Rami
Rami köszi a kommenet!
Puszi
Szia Candra!
Végre sikerült elolvasnom az összes fejezetet. Tetszik! Érdekes. Williamat egyből megkedveltem. Imádom a bunkó rossz fiúkat, sajnos a gyengéim. Tessék hamar föltenni a kövi fejit!
Hope
Szia Candra!Csak azért írok mert nagyon tetszik a törid és mert nagyon tehetséges írónőnek tartalak.Kíváncsi lennék a véleményedre az én törimmel kapcsolatban:http://bebitwilight.blogspot.com/
Puszi:Bebi
Köszi, nagyon kedves vagy! ( bár kissé túlzásnak nevezhető az hogy én tehetséges vagyok,inkább csak lelkes:P)
A blogodat meg fogom nézni és majd írok véleményt is:)
Megjegyzés küldése
RSS feed for comments on this post.