5.Fejezet
A választás
Halálra vált arccal álltam William előtt.
- Én, mint őrző? Ez nevetséges, képtelenség! Még egy darázstól is megijedek! – gondoltam.
- Candra? Itt vagy? – kérdezte arrogánsan.
- Igen, csak ez az egész helyzet annyira nevetséges. Én, mint őrző, még a legvadabb álmaimban sem fordult elő ilyen Velem aztán nagyon mellé fognának! – osztottam meg vele az előbbi gondolataimat.
- Fognának? Ez azt jelenti, hogy szembeszállsz a családoddal? – kérdezte reménytől csillogó szemekkel, majd így folytatta: Ha ezt komolyan gondolod, azt hiszem félreismertelek! – jelentette ki.
- Miért, mégis mit hittél rólam? Talán azt, hogy egy elkényeztetett kis fruska vagyok? – fakadtam ki.
- Pontosan erről beszéltem. – mondta lenézően. Én úgy döntöttem nem forszírozom tovább ezt a beszélgetés, mert a végén még nekimegyek egy vámpírnak, és ebből a harcból előre láthatólag nem én kerültem volna ki győztesül.
- Váltsunk témát, a személyiségemre utaló megjegyzéseid nem igazán érdekelnek! Tudsz valami erről a beszervezős dologról? Esetleg azt, hogy ezt, hogy lehetne elkerülni? – tudakoltam tőle, közben abban reménykedve, hogy kellő információval tud szolgálni.
- Nem vagyok jártas ebben a témában, de talán van valaki, aki választ tudna adni a kérdéseidre. – jelentette ki higgadtan. Vártam, hogy befejezze a mondatot, de nem történt semmi csak ott állt velem szemben, mint egy szobor.
- Befejeznéd, amit elkezdtél? – ripakodtam rá, majd gyorsan hozzá tettem egy légyszít.
- A bátyám Mark talán segíthet neked, ő már találkozott hasonló esettel. - mondta ki végül. – Elvihetlek hozzá, ha gondolod.
- Az nagyon jó lenne, köszönöm! – örömömben hirtelen a nyakába ugrottam. – Hülye emberi szokások! Mekkora marha vagyok! – ostoroztam magam.
- Ööö, nagyon sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. – szabadkoztam.
- Semmi baj, de máskor figyelmeztess a hasonló emberi érzelem kitöréseidre! – mondta meglepően kedvesen.
- Rendben, azt hiszem ez menni fog! – válaszoltam vigyorogva.
Újabb kínos csend állt be. Én leültem aprócska ágyamra, és az ágyneműmön elterülő „cuki” szívecskéket tanulmányoztam.
- Nagyon aranyos! – mondta egy igazi mosoly kíséretében. Meglepő reakció volt. Néha annyira hűvös és visszafogott, mintha eltévesztett volna egy évszázadot, máskor laza és vicces, mint a mai emberek. - Érthetetlen egy figura. – gondoltam magamban.
- Mikor találkozhatnék Mark-kal? – érdeklődtem.
- Mostanában elég elfoglaltak vagyunk, nem érünk most erre rá. – jelentette ki hűvösen.
- Remek, újra visszatért a rosszabbik énje!
- Hihetetlen, mintha két személyiség lakna benned!
- Ezt meg hogy érted? –förmedt rám.
- Megfejthetetlen vagy, egyszer laza és vicces máskor görcsös és karót nyelt. Sose tudom, hogy épp melyik éneddel találkozom. – magyaráztam el neki.
- Ilyen vagyok. Megszoksz vagy megszöksz! – mondta nem törődöm hangsúllyal.
- Tudod, szerintem nem sok ember viselne el téged, de én azt hiszem megpróbálkozok vele. Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem.
- Ez nagyon kedves, érdekből megpróbálsz elviselni – mondta felháborodottan.
- Jaj, ne csináld már, tudod, hogy értettem. Komolyan nehezebb veled, mint Shirley-vel. – vágtam vissza.
- Hanyagoljuk a témát. Ma csak egymás idegeire megyünk.
- Szerintem is. Lehetne egy kérésem?
- Attól függ mi az a kérdés.
- Mesélnél nekem a vámpírokról. Marie nem mondott rólatok semmit csak azt, hogy vérszomjas szörnyek vagytok, akiket ki kell irtani. – idéztem nénikémet.
- Részben igaza volt, vannak olyan fajtársaink, akik nem érdemlik meg az életet.
- Ők miben különböznek tőletek? – érdeklődtem.
- Embereket ölnek. Nem bírják megállítani a vérszomjukat. – magyarázta.
- Ezt, hogy érted?
- Én és a testvéreim is emberi vérrel táplálkozunk, de nem öljük meg az áldozatot, elkábítjuk és annyi vért veszünk el tőle, hogy miután magához tért csak egy kis szédülést érezzen semmi mást.
- Ó, így már értem. Mi a helyzet a nappal? – kérdezősködtem.
- Részben igaz. A napfénytől nem égünk el egyből. Csak akkor veszélyes ránk nézve, ha huzamosabb ideig a napon tartózkodunk. 5-10 percbe még nem halunk bele, de nem a legkellemesebb érzés. – oktatott tovább.
- Akkor szerencse, hogy esős hetünk van. – mondtam mosolyogva.
- Igen, valóban. – mosolygott vissza rám vakítóan fehér és tökéletes fogaival.
- Ahogy látom a hosszú szemfog is csak mese. – osztottam meg vele megállapításomat.
- Egy kicsit hosszabb, mint az emberi szemfog, de nem olyan feltűnő. – mondta jókedvűen.
- Tudod nem is olyan rossz a természeted, egész rendes srác vagy! – mondta egy kis pirulás kíséretében.
- Te sem vagy egy elkényeztetett fruska! – mondta, én közben az ablakhoz ballagtam. Kinyitottam, hogy egy kis friss levegő áramoljon a szobába.
- Remek, ezt megbeszéltük!
William odalépett mellém az ablakpárkányhoz. A szívem egy ütemet kihagyott, légzésem megakadt. A vámpírom egy apró mosolyt fojtott el.
- Remek, tehát a hallásuk baromi jó. Ez a legenda tehát igaz Ennél cikibb helyzetbe nem is kerülhettem volna. – gondoltam, legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. - Egy ilyen észveszejtően helyes srác biztos csak röhög egy ilyen bénaságon, mint én. Nem vagyunk egy súlycsoportban. Ki kell vernem a fejemből ezt az ostoba érzést, semmi értelme magamat fárasztani vele. - zártam le magamban a történteket.
- Nagyon szép az erdő ebben az évszakban. Gyönyörűek a fák levelein megcsillanó vízcseppek. Az erdő színei a szemedre emlékeztetnek. – törte meg a csendet ezzel a lélegzetelállító bókkal.
- Hűha, ezt bóknak vegyem? – próbáltam viccesre venni a helyzetet.
- Ahogy gondolod.
Nem tudtam, hogy is reagáljak erre a helyzetre, nem sokszor volt még részem soha ehhez hasonlóhoz.
Az órák csak teltek. Már hatfelé járt az idő. Úgy döntöttem ideje lenne ennem valamit.
- Lefutok valami kajáért. – jelentettem be, lerobogtam a konyhába és felkaptam egy almát.
Visszafutottam a szobámba. Meglepő kép fogadott. Egy ismeretlen nő épp akkor ugrott be az ablakon, amikor én kicsaptam a szobám ajtaját. Megkövülten állam az ajtóban, nem tudtam mi tévő legyek, sikítva rohanjak, vagy várjam meg mi történik?
Az utóbbi mellett döntöttem. Az ismeretlen vámpír szemkápráztatóan gyönyörű volt. Hullámos vörös haja a vállát súrolta, alakja a topmodelleket megszégyenítő volt.
- Szóval itt mulatod az időt? – mondta arrogánsan.
- Hadd magyarázzam meg! Ő itt Candra, a nagynénje be akarja szervezni az őrzők közé, valahogy muszáj segítenem rajta. – magyarázkodott.
- Milyen nemes cél! Megmenteni a kis ártatlant, nem tudtam, hogy ilyen nagylelkű vagy! – mondta gúnyosan.
Úgy döntöttem ideje közbelépni.
- Mégis ki vagy, és hogy mersz csak úgy berontani ide? – vágtam vissza.
- A nevem Joyce. William társa vagyok, és ennyi legyen elég neked. Ne merészelj többet kérdőre vonni engem!
Mérhetetlen fájdalom futott át rajtam. Sejtettem, hogy William-nek van valakije, de valahol a szívem mélyen reménykedtem, hogy tévedek.
Joyce közeledett felém, arca torz grimaszba futott. William állította meg.
- Joyce, viselkedj, nem kell az őrült féltékenységi drámád. Mégis, hogy gondoltad. Candra és én, na ne viccelj! Ő csak egy satnya ember!
Mintha tőrt forgattak volna a szívemben, könnyek szúrták a szememet, de nem engedhettem ki őket.
- Igazad van drágám! Sajnálom! – egy puszit nyomott a szájára rám pedig egy lesajnáló pillantást vetett.
- Jobb lesz, ha megyünk! Candra valamelyik nap benézek hozzád és kitaláljuk mi tévők legyünk. Oké? – mondta William.
Megszólalni nem akartam, mert akkor tuti elbőgtem volna magam, így inkább csak bólintottam egyet.
A páros már ki is suhant az ablakon és az erdő felé vették az irányt.
Pár perccel később már nyílt is a bejárati ajtó. Hallottam Marie finom lépteit.
- Candra! Gyere le, beszélnünk kell! – kiabálta fel nekem. Megpróbáltam összeszedni magamat. Megmostam az arcomat és lebotorkáltam a nappaliba.
- Szia, Marie! – köszöntöttem.
- Szia Cannie! Milyen volt a napod? – érdeklődött.
- Pocsék, rémes, borzasztó, irtózatos! – ezt nem mondhattam neki ezért hazugsághoz folyamodtam.
- Nem volt rossz! És milyen volt a gyűlés?
- Pont erről szerettem volna veled beszélni. – mondta lelkesen. – Azt hiszem, tudom, mi következik! – gondoltam. – Én és a legfőbb őrzők is arra a következtetésre jutottunk, hogy te nagyszerű őrző lennél!- jelentette be. – Így lenne ötösöm lottón! –gondoltam gúnyosan.
- Honnan gondoljátok, hogy megfelelő lennék? – tudakoltam.
- Azt egyszerűen érzem. Bátor vagy és okos, kiváló őrző válna belőled. – mondta büszkén. - Bevonulhatnál a legnevesebb őrző iskolába, ahova csakis a legjobbakat veszik fel. Egyike lehetnél a történelem legnagyobb őrzőinek. Na, mit gondolsz? – fürkészte kíváncsian az arcomat.
A legkülönbözőbb érzések futottak át rajtam. Eszembe jutott a mai nap. A szenvedés, a fájdalom, amit egy vámpír okozott. Pár nappal ezelőtt nemet mondtam volna, de a mai nap más volt. A düh és csalódottság eluralkodott rajtam, és így válaszoltam:
- Igen, benne vagyok! – válaszoltam, Marie a nyakamba vetette magát. Büszke volt rám. Éreztem, hogy szeret, és soha nem hagyna el.
4 megjegyzés:
Kedves Candra! tetszik a történeted, elsősorban azért írok, mert úgy látom nem sokan küldtek visszajelzést, és úgy gondolom fontos a tudat olvassák művedet. Kicsit részletesebb lehetnél, ha jobban kifejtenéd könnyebb lenne elképzelni ( a lányt, a szobát, a fiút az érzést..) Remélem hamarosan lesz új fejezet. Esprit
köszi a megjegyzést!
megfogadom a tanácsodat,legközelebb megpróbálok részletesebb lenni,még nagyon kezdő vagyok minden ilyen tanácsnak örülök:)
szia....nekem tetszik nagyon....mar varom a kovetkezo fejezetet...
Szia Candra!
Na, egyre érdekesebb :D
Várom a folytatást.
Puszillak, Rami
Megjegyzés küldése
RSS feed for comments on this post.