Poison In My Blood

Azt hiszem, életem legnagyobb marhaságát készülök elkövetni…

William, a vámpír, a seggfej, a felfuvalkodott hólyag, és nem utolsó sorban az a személy, akibe titkon bele vagyok zúgva épp most kért meg engem, hogy szökjek el vele, és én mit válaszoltam, na, vajon mit?

- Rendben – vágtam rá némi vacillálás után.

- Rendben?- esett le az álla a mellettem helyet foglaló embernek, vagyis vámpírnak.

- Meglepődtél?

- Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Nem számítottam arra, hogy ilyen könnyen beleegyezel – vágott még mindig elképedt pofát.

- Még nem ismersz – vágtam rá durcásan.

- Ismerlek – mondta kissé rejtélyesen.

- Ezt meg hogy érted? Olyan furán mondtad!

- Nem fontos – válaszolt szinte azonnal.

 Én a teljes testemmel felé fordultam, és megpróbáltam „engem úgysem tudsz megtéveszteni, mindent kiderítek” fejet vágni.

- Lééééégyszi! – váltottam át szörnyen idegesítő stílusba. Williamet ez sem hatotta meg, csak elterült a fűben és a csillagokat kémlelte az égen.

Negyedórányi hallgatás után így szólt:

- Egyszer, majd ha azt érzem, hogy megérted és elfogadod, a tetteimet akkor el fogom mondani – mondta már megint azon a rejtélyes hangon.

- Ezzel most nem sokat segítettél – válaszoltam durcásan és én is lerogytam mellé a fűbe.

- Nem is az volt vele a célom.

- Tudtál róla, hogy néha irtózatosan nagy seggfej vagy? – kérdeztem halálos komolysággal.

Egy gyors mozdulattal felé fordítottam a fejemet. Hirtelen találtam szemben magam vele, az arcunkat két centi választotta el egymástól. Minden eddigi érzésem előbújt rejtett vackából, és óriási sebességgel csapott át rajtam, a szívem eszeveszettül dobogott, a gyomromban pedig milliónyi pillangó verdesett. Azonban ennek a meghitt hangulatnak William vetett végett, felettébb „érdekes” módon:

- Hé, nehogy szívrohamot kapj itt nekem – vigyorgott önelégülten.

- Mégis mi a francért kapnék én szívrohamot? – kérdeztem rá immáron tiszta fejjel.

- Úgy vert a szíved, mintha lefutottad volna a maratont, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hatással vagyok rád – vigyorgott még mindig, miközben felkelt és a kezét nyújtotta felém.

- Ne bízd el magad ennyire, nem miattad volt – próbáltam menteni a menthetőt, miközben a kinyújtott kezét észre sem véve felpattantam a földről. – Az egész csak ezért volt, mert egy rohadt szar napon vagyok túl. Elszöktem az akadémiáról, megtudtam, hogy a családom, nem is a családom, és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, mert azt is megtudtam, hogy egy hatalmas vámpír klánhoz tartozom, és éppen ebben a minutumban is valamelyik emberük keres, ráadásul most még itt vagy te is, és azt hiszed, hogy beléd vagyok zúgva – hadartam el egy szuszra.

- Meggyőztél, de azért nem kellett volna ennyire kikelned magadból, csak vicceltem – nyújtotta felém a kezét ismételten. Én értetlenül bámultam rá, nem értettem, hogy mit akar most ezzel, miért fogjam meg a kezét? Odanyújtottam a kezemet.

- Tudod, nagyon jó lenne kézen fogva sétálgatni, de én csak a csomagjaidat szeretném vinni – a mosoly nem tudott lefagyni az arcáról, én pedig szégyenemben legszívesebben a föld alá kapartam volna magamat.

- Tessék – vágtam hozzá a bőröndömet, majd pedig határozott léptekkel elindultam magam mögött hagyva azt a hólyagot.

Már vagy egy kilométert gyalogolhattam, amikor William egyszer csak mellettem termett.

- Mi van? – kérdeztem morcosan.

- Úgy gondoltam, hogy ideje szólnom neked, hogy egy ideje már rossz irányba tartasz. Nekem tök mindegy, hogy mennyit kerülünk, de szerintem neked nem.

Megálltam és úgy döntöttem, hogy itt a szavak már nem használnak, beleboxoltam a vállába, és várakózóan néztem rá.

- Erre – mutatta a helyes irányt, mindeközben pedig egy vigyort próbált meg eltűntetni a képéről.

- Tudtad, hogy egyáltalán nem vagy vicces? – beszéltem immáron a hátának.

- Vicces vagyok, csupán te nem tudod értékelni a poénjaimat – vágott önelégült képet.

- Szerintem még nem született olyan ember a földön, aki téged viccesnek találna – beszéltem még mindig sértődötten. – Nem is tudom, hogy miért mondtam igent neked – elmélkedtem.

- Igent? Tudtommal nem kértem meg a kezedet – nevette el magát.

- Ne csináld már, tudod hogy értettem! És jobb, ha tudod, sose mondanék neked igent – próbáltam visszavágni.

- Imádom, amikor zavarban vagy – húzta tovább az idegeimet.

- Zavarban? Ugye ezt nem gondoltad komolyan…

Az elkövetkező másfél órában ugyanígy martuk egymást, ameddig ki nem értünk az erdőből és meg nem pillantottam egy óriási, sárga villát.

- Hű de csicsás – vágtam rá szinte egyből.

- Itt élek én – válaszolta komolyan.

- Bocsi, nem tudtam, annyira sajnálom – legszívesebben elbujdostam volna a mai nap után, szinte óránként égettem le magamat valahogy.

- Nyugi, nekem sem tetszik, Joyce álmodta meg, nekem pedig muszáj volt itt élnem – válaszolta nemtörődömön.

- Mit keresünk mi itt?

- Nyugi csak pénzért jöttünk, nem foglak átejteni, megbízhatsz bennem – mosolygott rám, majd pedig egy kis lökéssel megindított az óriási sárga villa irányába.

A „házikó” ajtajához érve furcsa zaj ütötte meg a fülemet, olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Megfordultam és Williamre néztem, aki éppen az egyik ablakot kémlelete. Látszott rajta, hogy talán egy tized másodpercig ő maga is megijedt, de ezután gyorsan visszatért a jól megszokott William és csak annyit mondott:

- Csak Rick az, nem kell tőle félned – majd kitárta az ajtót és udvariasan előreengedett. Beléptem a villába ahol egy ismeretlen vámpír fogadott. Rick kicsit sem feltűnő módon végigmért, majd így szólt:

- Ki az új játszótársad, öcsi? – Közelebb lépett hozzám, megfogta az egyik hajtincsemet, játszadozni kezdett vele, majd beleszagolt. Ekkor ijedten léptem hátrébb, és ösztönösen William mellé bújtam.

- Szállj le róla, de azonnal! – kelt védelmemre.

- Nyugi öcsi, nem akarok tőle semmit, most, hogy otthagytad Joyce-t, az ő személyében új játszótársra leltem. Nem kell nekem egy csitri! – tört ki hangos nevetésben.

Segélykérően Williamre néztem, ő vette a lapot és elindult a lépcső irányába, én pedig engedelmesen követtem.

- Jó szórakozást! – kiáltott utánunk.

- Baszd meg! - szólt vissza William.

- Hidd el, megtenném – vigyorgott rám. Hirtelen valami elpattanhatott az előttem lépkedő személybe, és dühödten Rick irányába indult. Rémisztő morgás tört elő belőle, majd nekirontott a döbbent vámpírnak.

- Nyugi öcsi, csak vicceltem! Tudod, hogy milyen vagyok – próbálta megbékíteni az előtte álló, vérben forgó szemű férfit.

- Igazad van, túlreagáltam – fújta ki a levegőt. – Bocs!

Rick és William incidense után, a srácok körbevezettek a házban – miközben persze Rick nem mulasztotta el a perverz poénjainak elsütését –, magunkhoz vettünk némi pénz és egy szó nélkül eltűntünk a fák között, magunk mögött hagyva Ricket.

Egy hosszas séta után Port Orchardon találtam magamat, a fáradtságtól már nem bírtam nyitva tartani a szememet, akár egy zombi, úgy lépkedtem William mellett.

A szöktetőm egy eldugott kis utcába vezetett, ahol egyből egy fekete Mercedesre lettem figyelmes.

William a kocsi felé terelt, majd kinyitotta nekem az ajtót, én pedig helyet foglaltam a hátsó ülésen. Ő még benézett a titokzatos sofőrhöz, odasúgott neki valamit, majd behuppant mellém az ülésre.

- Most már biztonságban vagy, pihenj nyugodtan – mosolygott rám kedvesen.
Először tiltakozni szerettem volna, hisz mégiscsak egy vadidegennel és egy vámpírral – akiben igazából még mindig nem tudom, hogy mennyire bízhatok – az oldalamon üldögéltem egy fekete Merciben, de a fáradtság mégiscsak eluralkodott rajtam és fejemet William vállára hajtva elszundítottam.

Ennél nagyobb baklövést el sem követhettem volna…