Poison In My Blood

Megérkezett a bétázott verzió! Köszönöm Rami ;)

Pár kommentnek igazán örülnék :P

~°~

Lehetne ennél is zűrösebb? 

Port Orchard… - sóhajtottam. Tudtam, hogy ez az egyetlen hely ahova most mehetek, és Marie az egyetlen személy, aki most segíthet nekem.
Fogalmam sincs, hogy mi zajlik körülöttem, de az események felgyorsultak és én bódultan szemlélem csak a dolgokat. Túl gyors, túl érthetetlen most minden. Egyik percben még Marie-nél nyaralok, a másikban már az Eleanor Williams Akadémia padját koptatom és vámpírokról meg vérfarkasokról tanulok. Sokk, ez az egyetlen szó, amivel most le tudnám írni a történteket.

- Kisasszony, ha nem száll fel azonnal, kénytelen leszek itt hagyni Önt! – mordult rám a busz sofőr.
- Nagyon sajnálom, megyek is – próbáltam valamifajta illedelmességet kicsikarni magamból. Megragadtam a bőröndömet és bizonytalan léptekkel elindultam a busz ajtaja felé.
Szememmel az üres helyeket pásztáztam. A busz végében találtam is egy alkalmasnak tűnő helyet, se előtte, se mellette nem volt egyetlen ember sem. Gyorsan behajigáltam a cuccaimat egy ülésre, én pedig a mellette lévőn foglaltam helyet.

Egy morgás, majd egy óriási durrogás közepette a busz elindult.
Az állomásról kihajtva valamelyest megkönnyebbültem, minden egyes kilométerrel felszabadultabbnak éreztem magamat.
Megnyugtatott az érzés, hogy kikerültem abból az őrültek házából, amit mások iskolának neveznek.
Persze a barátaim hiányozni fognak... Claire. Mennyi marhaságot csináltunk együtt. Mellette az ember sohase unatkozik... Zoey. Hát vele a kapcsolatom nem indult egyszerűen, de végül is egész jó barátok lettünk. Bármilyen meglepő, de még Maxim is hiányzik. Szeretem. Nem szerelemmel (már), de szeretem, mint egy barátot, az egyetlen hímnemű barátomat.

Talán sokan gyávának fognak tartani, hogy csak így elmenekültem és még csak nem is harcoltam, pedig a filmekben, mindig így szokás. Nem vagyok egy harcos típus, nem vagyok Lara Croft. Én csak szeretném élni az életemet.

Hirtelen megcsörrent a mobilom. Előkotorásztam a táskámból, aminek természetesen az alján találtam rá. Felpattintottam a telefon fedelét, a kijelzőn az SMS-t jelző kis boríték villogott. Gyorsan megnyitottam az üzenetet.

Először csak bambán néztem a kijelzőt, majd szép lassan leesett a tantusz. Ma van augusztus 13.! Ma van a tizennyolcadik születésnapom. Felnőtt, független nő lettem… Elméletileg.

A busz csikorgó fékezéssel jelezte, hogy megérkeztünk, az első megállóhoz. Már csak öt megálló.

Tudtam, hogy az út még sokáig fog tartani, így megengedtem magamnak egy kis szunyókálást, hisz ha egy kicsit utánaszámolok talán már több mint 24 órája voltam talpon, így érthető, hogy az álom hamar utolért. Legnagyobb szerencsétlenségemre egy szörnyen nyomasztó álomba csöppentem.
Egy hatalmas fehér teremben találtam magamat ahol minden hófehér volt. Előttem három trón szerűség, egytől egyig fehér. Én vérvörös estélyiben állok. Mellettem egy nálam kétszer nagyobb ablak, egy hófehér függönnyel letakarva. Hirtelen szél támad a teremben, és a függönyt elém libbenti. Mire sikerül lehámoznom magamról a fehér anyagot, a három trónt már elfoglalta egy nő és két férfi. Barátságosan mosolyogtak rám. A nő a kezével int nekem, hogy menjek közelebb hozzá.
- Gyere elém, lányom! Már régóta várunk rád – szólt hozzám egy kis akcentussal.
- Chantal, lányom – hívogatott az ismeretlen férfi is.

Újabb csikorgó hang, erre riadtam fel szörnyű álmomból.
Már csak négy megálló… – gondoltam, és ez így folytatódott…
Már csak három…
Kettő…
Egy…
Port Orchard, hát itt lennénk – mormoltam magamban. Fogtam a bőröndömet, és a busz ajtaja felé indultam. Nagy nehezen levergődtem a busz lépcsőiről, és immár a friss, esős port orchard-i levegőbe szippanthattam bele.

Egy óra elteltével már nénikém háza előtt toporogtam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Bemenjek-e? Mit mondjak neki, ha megkérdezi, hogy mit keresek itt? – ezek a kérdések cikáztak a fejemben.
A belső hangra hallgatva nem rontottam be egyből a házba. Átvágva a rózsabokrokon, Marie ablaka alá osontam.
Bent a nénikémet pillantottam meg. A konyha felé haladt, egyenes ahhoz az ablakhoz, ami alól én kémleltem a bent folyó eseményeket. Már épp kilesett volna az ablakon, amikor egy újabb személy termett a konyhában.
- Marie, remélem, minél előbb megtalálja az unokahúgát. Azt hiszem, tudja, hogy súlyos következményekkel fog járni, ha nem viszi vissza az akadémiára – mondta az ismeretlen, csuklya alá rejtett arcú férfi.
- Igen, tudom uram – sóhajtott.

Mégis mi ez a nagy felhajtás körülöttem? – tettem fel a kérdést magamnak, és mintha csak a csuklyás alak hallotta volna a gondolataimat, így kezdett el beszélni:
- Marie, Ön nagyon jól tudja, hogy az a lány, akit maga az unokahúgának hív, egy kulcsfontosságú szereplője az ősi őrző-vámpír háborúnak. A Rousseau klán már így is hatalmas, és ha igaz a jóslat, akkor Chantal Rousseau lesz a legtisztább vérű vámpír mind közül. Ezt a klán is jól tudja. Ezért is rabolta el az Ön nővére tizennyolc évvel ezelőtt a lányt. A piszkos munkát már Sophia elvégezte, magának csak annyi volt a feladata, hogy az akadémiába juttassa, de amint látom, Ön még erre sem képes.
Chantal Rousseau? Ez az a név, amin álmomban szólítottak! Mi ez az egész?

- Nagyon sajnálom, Uram, többet nem okozok csalódást – hódolt be az előtte álló alaknak Marie.
- Ez az utolsó esélye, ne szúrja el – fenyegette a csuklyás férfi, majd egyszerűen kilépett az ajtón és egy fekete Mercedesbe ülve elszáguldott a poros úton.

Itt és most ki kellett derítenem, hogy mi folyik körülöttem. Dühös léptekkel indultam el a bejárati ajtó felé. Kérdőre kellett vonnom a nagynénémet.
Ki az a Chantal? Milyen Rousseau klánról beszéltek? Valamint a legfontosabb, kit rabolt el anya?
Legszívesebben azon nyomban ordibálni kezdtem volna, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget, de tudtam, hogy erre most nincs időm.
A nappaliba belépve egy felettébb meglepett Marie-ba ütköztem. Valamiért nem számított arra, hogy épp itt, a saját lakásában fog rám találni
- Candra? Te itt? – kérdezte megrökönyödve.
- Amint látod – válaszoltam, egy lépéssel közelebb jött hozzám. Talán egy másodpercig sajnálatot láttam a szemében, majd visszavette szigorú maszkját és dühödten így szólt:
- Neked az akadémián lenne a helyed. Azonnal szállj be a kocsiba! Visszaviszlek! – ordított velem életében először. Összetörtem. Nem bízhattam benne sem, láttam rajta. Valami határozottan nem stimmel vele.
- Menjek vissza? Ezt most komolyan gondolod? Az egy őrültek háza!
- Visszamész és kész! – mondta dühösen.
- Miért mennék vissza? Utálom azt a helyet! – mondtam szikrákat szóró szemmel.
- A saját érdekedben teszem, amit teszek – próbált ész érvekkel hatni rám.
- Még, hogy az én érdekemben. Hallod miket beszélsz? Már nem hiszek neked el semmit!
- Candra, ne merj így beszélni velem. Mi ütött beléd? – háborodott fel.
- Mindent hallottam…
- Jaj, Istenem! – tapasztotta kezét a szájára. Közelebb lépett hozzám, próbált megölelni, de én kibújtam az ölelés elől, ekkor megragadta a kezemet és a kanapé felé kezdett húzni. Leültet, ő pedig egy fotelben foglalt helyet.
- Azt hiszem ideje őszintén beszélnünk egymással. – mondta komolyan.
- Igen, azt hiszem, ideje lenne, csupán 18 évet kell átbeszélnünk – válaszoltam gúnyosan.
- Csupán – mutatott idézőjelet a kezével. Próbált mosolyra fakasztani, nem sok sikerrel.

Éreztem, hogy hosszú mesének nézek elébe.

- 1992. augusztus 13-án születtél Párizsban, egy hatalmas vámpír klán legkisebb gyermekeként. A valódi neved Chantal Rousseau. Egy legenda szerint, te leszel a legtisztább, és ez által a legerősebb vámpír a földön, feltéve, ha átváltozol.
- Lehet, hogy a tudásom felületes, de az mégis, hogy lehet, hogy egy vámpírnak gyermeke szülessen? – vágtam furcsa képet.
- Csakis a legerősebb és legősibb klánokban fordulhat ez elő. Mondhatjuk, úgy is, hogy ritka, mint a fehér holló.
- Értem, kérlek, folytasd – mondtam komolyan.
- Azért, hogy megakadályozzuk, hogy a vámpírok leigázzák az őrzőket elraboltattak téged…
- Anyuval? Vagyis Sophiával? – ejtettem ki kicsit furán ezt a nevet.
- Az anyáddal – nyomatékosította az anya szót.
- Ő nem az anyám, ő csak egy őrző, aki elrabolt és abban a tudatban nevelt fel, hogy a lánya vagyok és a családjához tartozom, de eközben végig kívülálló voltam – fújtattam dühömben.
- Hogy mondhatsz ilyeneket? Ő az anyád! Ki tanított meg járni, beszélni, és még folytathatnám a felsorolást!
- 18 évig éltem teljes tudatlanságban! Szerintem érthető, hogy „kissé” ingerült vagyok! – álltam fel a kanapéról és a bejárati ajtót tűztem ki célul.
- Cannie, ne menj! Mindent csakis a te érdekedben tettünk! Az akadémiára is csak azért írattunk be, hogy megvédjünk – próbált meg hatni rám Marie.
- Megvédeni? Mégis kitől? Talán a családomtól? Nevetséges vagy! – folytattam az utamat az ajtó felé. Útközben az egyik polcon megpillantottam egy képet a „családomról”. Odaléptem a képhez, egy ideig csak bámultam, majd teljes erőből a földhöz vágtam.
- Viszlát, Marie! – hatalmas erővel becsaptam az ajtót.
- Nincs hova menned! Gyere vissza, beszéljük meg! A 18. születésnapod után minden meg fog változni! Kérlek! – kiáltott utánam.
- Kösz nem! – belevetettem magamat az erdő mélyébe. Nem tudtam merre felé tartok, fogalmam sem volt hol fogok kikötni.

A hatalmas bőröndömet magam után húzva érkeztem meg egy tisztásra. Úgy döntöttem, hogy ideje lesz pihenni. A pakkomat a rét szélén hagytam, én pedig egészen a tisztás közepéig elsétáltam. Ott belevetettem magamat a fűbe és csak a csillagokat bámultam. Ez valamelyest lenyugtatott, és rádöbbentem, hogy úgy viselkedtem akár egy idióta. Bármennyire is haragudtam Marie-ra nem kellett volna így beszélnem vele, de most már késő. Nem fogok visszamenni hozzá. Lehet, hogy borzasztóan reagáltam a mondandójára, de az biztos, hogy jól tettem, hogy otthagytam az akadémiát, és hogy otthagytam az álnénikémet.

- Már csak ki kéne találnom, hogy mit is kezdjek ezek után. Rejtőzzek el? Keressem meg a családomat? – elmélkedtem hangosan.
- Először talán felhagyhatnál azzal, hogy magadban beszélsz – jött egy gúnyos hang valahonnan mellőlem.
- Ha-ha, nagyon vicces vagy – értékeltem a poént. – Különben is haragszom rád, William. De talán a gyűlöllek még jobb szó lenne az irántad érzettekre.
- Tudom – válaszolt szűkszavúan.

Öt percig csak feküdtünk egymás mellett. Egyikünk sem szólt a másikhoz. Ez idő alatt újra felidéztem magamban a nemrég történteket. Rá kellett jönnöm, hogy ismételten túlreagáltam a dolgokat. Még csak nem is vártam meg, hogy William szóhoz jusson. Éretlen voltam, ez az egyetlen magyarázat a tetteimre és a forrófejűségemre.

- Nagyon sajnálom! – bukott ki belőlem hirtelen.
- Mégis mit? – könyökölt mellém.
- Azt, hogy csak úgy letámadtalak. Mostanában elvesztettem saját magamat. Nem hallgatok meg senkit. Azt hiszem, egy kicsit kikészültem.
- Megértelek, nem lennék a helyedben. Hihetetlen sebességgel változott meg körülötted minden. Új név, új család, új iskola és még sorolhatnám…
- Te meg mégis honnan tudsz az állítólagos családomról? – döbbentem meg.
- A vámpíroknak igen jó a hallása, Chantal – mosolygott rám.
- Hát persze… a vámpírok
- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de el kell mesélnem mi történt azzal a lánnyal.
- Emmával – javítottam ki.
- Igen, vele. Tehát, nem öltem meg, és még csak nem is bántottam. Én csak a futár voltam.
- Futár? Ugye tudod, hogy ez most egy kicsit furán hangzott – mosolyogtam a mai nap folyamán először.
- Lehet, hogy furán hangzik, de mi így nevezzük. Na, de ez mellékes. Az volt a feladatom, hogy a lányt elvigyem Joyce-hoz. Ő pedig átváltoztatta. A mai napig nem értettem, hogy miért…
- Már tudod, hogy miért?
- Igen, van egy elméletem. Miattad.
- Mi? Miattam? – döbbentem le a mai nap folyamán körül belül századszorra.
- Egyszerűen csak összekevert titeket.
- Én még mindig nem értem?
- Pedig egyszerű. A Rousseau klán hatalmas összeget ajánlott fel, valamint tagságot a klánba annak, aki megtalálja a lányukat, és eléjük viszi.
- Ennyire hatalmas ez a klán? Mindenki a lábaik előtt hever? – kérdeztem izgatottan.
- Igen, a leghatalmasabb.
- Egy valamit még mindig nem értek. Miért próbálnak eltávolítani a családomtól?
- Erre elég egyszerű a válasz. Már megbocsáss, de a családod minden tagja egy seggfej. Azt hiszik, hogy ők mindenki felett állnak és, hogy bármit megtehetnek. Nekik egy ember élete nem jelent semmit.
- Oh – csak ennyit bírtam kinyögni.
- Persze a másik fél sem jobb. Az őrzők úgy gondolom, hogy csak ki akarnak használni. Elrejtenek a klán elől, teletömik a fejed mindenféle marhasággal, hogy végül megutáld azt, ami vagy.
- Esküszöm, ha ez tovább folytatódott volna, én megőrültem volna.
- Nem csodálom, sznob hely – mondta flegmán.
- De jelen pillanatban lehet, hogy jobban járnék, hogyha visszamennék az akadémiára.
- De miért? – egy kicsit közelebb csúszott hozzám.
- Nincs hova mennem, megszöktem és még Marie-t is magamra haragítottam - válaszoltam szomorkásan, közben pedig a cipőm orrát kezdtem el fixírozni a félhomályban.
- Ezt a gondot könnyen orvosolhatjuk – villantott rám egy cinkos mosolyt.
- Mégis hogyan? – élénkültem fel valamelyest.
- Megszökünk – vigyorgott, én pedig a döbbenettől szóhoz sem jutottam. – Csak te és én. Már évek óta tervezem, hogy otthagyom Joyce-t és az őrült szabályait. Ketten új életet kezdhetünk? Na, mit szólsz hozzá?

*Győrfi Tamás idézet

Egy hatalmas fehér teremben találtam magamat ahol minden hófehér volt. Előttem három trónszerűség, egytől egyig fehér. Én vérvörös estélyiben állok. Mellettem egy nálam kétszer nagyobb ablak, egy hófehér függönnyel letakarva. Hirtelen szél támad a teremben, és a függönyt elém libbenti. Mire sikerül lehámoznom magamról a fehér anyagot, a három trónt már elfoglalta egy nő és két férfi. Barátságosan mosolyogtak rám. A nő a kezével int nekem, hogy menjek közelebb hozzá.

- Gyere elém lányom, már régóta várunk rád – szólt hozzám egy kis akcentussal.

- Chantal, lányom – hívogatott az ismeretlen férfi is.